Éreztem ahogy valaki végig simít az arcomon, majd suttogva a nevemen szólított: – Shou.

– Hmm?

– Ébren vagy? – hallottam újra a hangot és azonnal le esett, hogy Haru cirógat és beszél hozzám.

– Aha – motyogtam, továbbra is csukott szemekkel.

Jól esett a közelsége, legszívesebben egész nap ágyban maradtam volna vele.

– Mik a terveid mára?

Túl lustának éreztem magam egy ilyen kérdés megválaszolásához és túlságosan reggel is volt hozzá.

– Hmm.

– Elég bőbeszédű vagy ma reggel Csingiling – nevetett.

– Ühüm.

Egy újabb nevetés kíséretében arcon puszilt és a mellkasára vont.

– Raiék még alszanak, szóval még van lehetőségünk megszökni és az egész napot együtt tölteni. Na?

A válaszom egy álmos mosoly volt.

– Szóval még aludni akarsz?

Nehéz volt, de sikerült rávennem magam, hogy kinyissam a szemem és a látvány azonnal kárpótolta az erőfeszítéseimet. Haru kora reggeli kócos haja, szép, barna szemei és kicsit sem nyúzott, kissé borostás, helyes arca. Igen, ez a látvány mindig megéri, főleg ha egy ágyban van velem. Ha pedig nincs rajta felső az még jobban dob a látványon.

– Nekem az is elég ha egy ágyban lehetünk – vallottam be.

Arra számítottam, hogy erre kapok reakcióként egy édes mosolyt, de Haru gyorsan felült és lenézett Raiékra, majd egy elégedett mosoly kíséretében lehúzta a felsőjét és fölém mászva megcsókolt.

Váratlanul ért, de azonnal viszonoztam a csókját. Raiék miatt mindketten igyekeztünk a lehető legcsöndesebbek lenni, de amikor Haru ajkai elszakadtak az enyémtől és levándoroltak a nyakamra, nagyon nehéz volt csöndben maradnom.

Végig puszilta és harapdálta a nyakam, közben a keze levándorolt a felsőtestemen, egészen az alsógatyámig.

Épp csak súrolta a lényeget, amikor a rózsaszín ködön át érzékeltem a mozgást a srácok felől. De nem csak én. Haruval egyszerre fagytunk meg és néztünk le, hogy lássuk azt ahogy Rai, az oldalán fekve, felkönyökölve, sunyi mosollyal a képén figyel minket.

– Na, ne álljatok le. Engem nem zavar – vigyorgott.

– Hülye barom – morogta Haru, miközben lemászott rólam.

– Ugyan már. Ez annyira várható volt. Főleg miután este át sunnyogtál Shouhoz.

– Szerintem már ideje lenne kiköltöznötök. Shout rám bízhatod nyugodtan.

– Persze – vigyorgott tovább. – Tudom én hogy megvigasztalnád. De nem biztos hogy rögtön a farkaddal kellene.

– Most komolyan Rai.

– Tudhatnád már hogy ő nem ismeri azt a szót – hallottuk Seiko motyogását a párnák közül.

– Akkor most megmutatom, hogy mennyire ismerem – állt fel Rai. – Gyere ki egy kicsit Haru. Van valami amiről beszélnünk kellene.

– Ne csináld már Rai – fújtam ki a levegőt, bosszankodva.

– De komolyan. Gyere Haru – intett neki. – Nyugi pici Shou. Nem fogom kiütni és kilógatva az ablakon kibaszni az utcára, vagy ilyesmi.

– Nem azért, de ezzel a forgatókönyvvel még gyanúsabb vagy – néztem őt gyanakodva.

– Komolyan – nevette el. – Megesküszöm, hogy nem lesz baja.

– Én nem – mászott ki az ágyból Haru. – Ha hozod a faszfej formád akkor nem kizárt, hogy megütlek.

– Hálás leszek érte – nyitotta ki előtte az ajtót, vigyorogva. – Legalább lesz okom, hogy kilógassalak az ablakon.

– Szeretnéd mi?

– Minden vágyam. Jobban akarom mint csillag hulláskor visszakívánni Bibiri-kun szüzességét, hogy én vehessem el és én mocskoljam be.

– Mi? – kapta fel a fejét Seiko.

– Semmi – intett neki vigyorogva, mielőtt becsukta volna maguk mögött az ajtót.

Abból ami odakint folyt, egy szót sem hallottunk, még akkor sem, amikor legyőzve a fáradtságom, rátapadtam az ajtóra.

– Nem tudom te hogy vagy vele, de nem számítók semmi jóra – dőlt vissza a takarókra Seiko.

– Rai talált már gitárost?

Kezdtem reménykedni, hogy esetleg most Rai felveti Harunak a lehetőséget, hogy csatlakozzon az ő bandájához. De ismertem már Rait annyira hogy tudjam, hogy erre elég kevés az esély.

– Még nem.

Újra az ajtóra nyomtam a fülem, de most sem hallottam semmit. Ami elég fura volt, mivel annyira nem vastag az az ajtó, hogy ne halljam ha itt beszélgetnek a szoba előtt. Ez csak tovább fokozta a kíváncsiságom.

Vetettem egy gyors pillantást Seikora, de ő már ismét betakarózva, csukott szemekkel feküdt az ágyban. Őt annyira nem izgatta a dolog mint engem. Engem viszont legyűrt a kíváncsiság, hogy mit csinálhat az a kettő odakint. Épp hogy csak résnyire nyitottam az ajtót, de így se hallottam semmit, csak tompa hangokat, amik a távolból jöhettek. Erre már kicsit jobban kinyitottam az ajtót, hogy a fejem kiférjen és az első amit megláttam az az, hogy a folyosó végén Rai, a lépcső korlátnak támaszkodva, komoly arccal, beszélget Haruval.

Meglepett hogy nem egymást püfölve találtam rájuk vagy nem egy heves vita közepén vannak éppen, de meg is nyugodtam. Mert ez még jót is jelenthetett.

Nem akartam megzavarni őket, így csöndben vissza húzódtam és becsuktam az ajtót.

– Na? – kérdezte Seiko, továbbra is csukott szemekkel, a helyükön fekve.

– Beszélgetnek. Méghozzá nem is akárhogy. Komolyan – másztam vissza én is az ágyamba.

– Te jó ég – nyitotta ki a szemét. – Hallottál valamit?

– Semmit – húztam a szám. – De nagyon remélem, hogy a gitáros problémáról beszélgetnek.

– Nem hinném, hogy arról lenne szó. Rai annyira még nincs szorult helyzetben, hogy Harut kérje meg. Meg azt sem hiszem, hogy Haru igent mondana rá.

Eltelt egy kis idő mire a srácok vissza jöttek, de egyikük sem tűnt mérgesnek vagy úgy mintha egymásnak ugrottak volna.

– Miről beszéltetek? – adtam hangot rögtön a kíváncsiságomnak.

– Titok – dőlt le Seiko mellé Rai. – Nem kisfiúknak való dolgok.

– Ne foglalkozz vele – feküdt le mellém Haru és magához húzott. – Csak bújj ide.

– Nem tudhatom?

– Eltaláltad.

– De miért?

– Mert nem – nevetett.

– Most komolyan Raival titkolóztok előttem?

– Pontosan.

– Ugye tudod, hogy ez így mennyire gyanús?

– Sejtem, de ne foglalkozz vele – simította ki a hajam a szememből. – Most csak velem foglalkozz.

– Eddig is azt tettem.

– De nem úgy – mászott rám nevetve. – Tudod te hogy értem.

– Hé Rómeo! – szólalt meg Rai. – Kurvára mi is itt vagyunk ám. Az a kölyök meg olyan nekem mintha az öcsém lenne. Ne keljen már azt hallgatnom ahogy megrontod az öcsémet.

– Nemrég még végig nézted volna – mászott le rólam morcosan.

– Az akkor volt. Most pedig most van.

– Akkor baszódj meg.

– Na – csaptam a szájára, mire Rai kárörvendően kiröhögte.

– Ne röhögj – adott neki egy taslit Seiko, nevetve Rai meglepett arckifejezésén.

                                                              *

A nap nagy részét együtt töltöttem Seikoval és a srácokkal. Haru és Rai egyértelműen terveztek valamit és ebéd után el is húztak valahová ketten, de azt persze nem árulták el, hogy hová mennek vagy hogy miért.

Így kettesben maradtunk Seikoval, míg meg nem érkeztek a srácok, Kamin, Nao, Amai és Toma. Ahogy Tomától megtudtuk, nem csak Rai és Haru szívódtak fel. Renjiro a gitáros problémát próbálta megoldani Kinnel. Arról viszont senki sem tudott semmit, hogy Haru és Rai miért voltak távol.

– Haru és Rai? – kérdezte meglepetten Toma. – Ez olyan furi. Pár napja még olyan mondatokban tudtam csak elképzelni ezt a két nevet amikben szerepeltek a verekedés, bandaháború és azok a tipikus kinek van nagyobb farka típusú mondatok – elég fura arcot vághattunk Seikoval, mert hozzá tette: – Na de persze az utolsót nem szó szerint kell érteni – nevetett, majd hirtelen elgondolkodott. – Illetve kicsit mégis, mert volt olyan év amikor a csajok között terjedt egy-két ilyen pletyka.

– És kinek a nagyobb? – csillant fel Kamin szeme.

– Én azt honnan tudjam? – nevetett Toma. – Kérdezd Kurvát. Ő a suli összes méretét fejből megmondja.

– Jó – vágta rá izgatottan Kamin. – Majd kifaggatom.

– Csak nekem ne mondd el – fogta a fejét Nao. – Engem nem érdekel.

– Kurva honnan tudná az összes srác méretét? – kérdezett rá Seiko, kételkedve. – Az enyémet biztos nem tudja.

– Alábecsülöd Kurvát – vigyorgott Toma. – Nem minden sráccal feküdt le a suliból, bár megvan a maga listája. De szokott infókat cserélni a többi lánnyal és nem egyszer rajta kaptam már, hogy a férfi wc-ben cselleng.

– Ez most komoly? – kérdezte döbbenten Amai.

– Persze – nevetett Toma. – Egyszer csak felnézel a piszoárból és megjelenik melletted, a farkad nézve, mint egy perverz szellem, majd megállapítva a méreted és a számot motyogva lazán elhúzza a csíkot. Egyszer láttam amikor Haru bandájának az egyik tagjával csinálta ezt. Azt motyogta, hogy 15 centi, mire a srác ijedten ment utána azt ismételgetve, hogy nézze újra meg. Szerencsétlen srác egész nap Kurva nyomában volt, nem akart 15 centivel bekerülni Kurva farok listájára, mert az egyszer minden lányhoz eljut a suliban – nevetett még jobban.

– Szóval akivel nem fekszik le azt kilesi? – kérdezte Seiko.

– Aha.

– Van közülünk valaki akit már meglesett? – néztem körbe a srácokon.

– Engem már elkapott így a wc-ben – vallotta be Toma. – De nekem nincs semmi szégyellni valóm – vont vállat. – Azon a héten minden lány vigyorgott rám a suliban.

– Hát ez nem lep meg – motyogta Seiko, mire minden szem rá szegeződött. – Ne nézzetek így rám. Én csak lerajzoltam Tomát. Semmi több.

– Komolyan? – csillant fel ismét Kamin szeme, majd kérlelőn Naora nézett.

– Nem! – vágta rá Nao, a ki nem mondott kérdésre.

– Most hogy így mondod egyszer én is láttam már Kurvát a wc-ben – szólalt meg Amai. – De nekem nem mondott számot.

– Ja, van amikor diszkréten csinálja.

– Vajon a lányok, Minako, Misa és Airi is tudják a méreteket a suliban? Mármint Kurva elmondhatta nekik? – gondolkodtam hangosan.

– Lehetséges – vont vállat Toma.

Egy idő után a srácokkal felvonultunk a tetőre. Ők cigizni, mi pedig Seikoval rajzolni. Jó volt megint kimozdulni egy kicsit.

Estére Haru és Rai is vissza tértek. Mondjuk nem egyszerre. Rai egy kicsit előbb jött haza, ráadásul Renjiro és Kin társaságában.

Ahogy megtudtam még mindig nem találtak megfelelő tagot a csapatba és Rai kicsit feszült volt emiatt.

– Még a végén tényleg megkérem azt a barmot, hogy csatlakozzon – célzott Harura, de tudtam, hogy csak a kezdődő kétségbeesés mondatja ezt vele.

Az egész napom a srácokkal töltöttem és nem gondoltam a holnapi napra, hogy holnap temetik Minorut. De amikor este ott feküdtem Haru mellett az ágyban, egyszeriben elfogott a félelem a holnapi naptól. Nem álltam rá készen. Erre az egészre nem voltam felkészülve. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer az egyik legjobb barátom temetésére kell majd mennem. És még is. Holnap a legjobb barátom temetésére kell készülnöm.

Még is hogy lehet erre felkészülni? Én nem tudom és nem is tudok.

Ha holnap újra látnom kell őt, az egész életemben kisérteni fog. Jobban mint eddig bármikor.

Ráadásul most még Pocky sincs itt.

Ezek jártak a fejemben miközben Haru karjai közt feküdtem a sötétben.

– Hiányzik – csúszott ki a számon a halk suttogás.

– Ki? – éreztem a fülemnél Haru leheletét.

– Pocky – utat engedtem a könnyeimnek és Haru vigasztaló karjai közt, álomba sírtam magam.

                                                        *

– Shou – hallottam Rai hangját miközben rázogatta a vállam, de nem túl erősen.

– Igen? – nyitottam ki a szemem fáradtan, de az ablakon beszűrődő fény nem tett túl jót az esti sírástól érzékennyé vált szememnek.

– Gyere velem le.

Nem értettem, hogy mit akar ezzel, de nagy nehezen kimásztam Haru mellől, aki álmában egy bosszankodó morgással jelezte nemtetszését, mikor kibújtam a karjai közül. Majd úgy ahogy voltam követtem Rait le a szobájába, ahol Kin, szét terülve az ágyán, nagyban durmolt.

– Nem felejtettem el hogy ma van az a nap, így gondoltam szerzek mindkettőnknek valami alkalomhoz illőt, amivel megtisztelhetjük Minorut – mutatott Rai az ágya felé, amin két fekete öltöny volt, két különböző méretben.

– Köszönöm – léptem az ágyhoz, végig nézve a ruhákon.

– Nincs mit.

Csöndben, hogy ne keltsük fel Kint, átöltöztünk és a lenti közös fürdőben megmosakodtunk.

– Még van időnk, szóval elviszlek reggelizni. Jó?

– Jó.

Amint beszálltunk Rai kocsijába, megkérdezte, hogy hol lesz a temetés. Elmondtam neki a pontos címet, ő pedig elővette a mobilját és írt egy gyors sms-t. Annyira ideges voltam a közeledő esemény miatt, hogy nem igazán foglalkoztatott a dolog. Amikor megálltunk egy kis családi étteremnél reggelizni, egy falat sem ment le a torkomon. Úgy éreztem, hogy amint ennék rögtön ki is hánynám. Hiába erősködött Rai hogy legalább valami sütit egyek vagy ilyesmi, akkor sem tudtam enni.

Ezután egy egy órás autó út állt előttünk, amit csöndesen, az ablakon kibámulva töltöttem. Rai néha próbált beszélgetést kezdeményezni, de a csöndet legtöbbször mégis a rádióból kiszűrődő halk zene törte meg.

Mikor megérkeztünk a temetőhöz Rai leparkolt a sok kocsi mögött és csöndben kiszálltunk.

– Jól vagy? – karolta át a vállam, miközben elindultunk a temető bejárata felé.

– Nem tudom. De hálás vagyok, hogy itt vagy velem.

– Még szép hogy itt vagyok – veregette meg a vállam. – Semmi pénzért nem hagynálak most magadra.

– Köszönöm.

– Ne köszönd. Ezt nem kell – villantott egy kedves, nyugtató mosolyt.

Lassan átsétáltunk a temetőn egészen a templomig ahol már összegyűlt Minoru családja és más barátai is. Odabent csatlakoztunk a gyászolókhoz és leültünk, hogy végig hallgassuk a pap beszédét.

Nem volt koporsó, csak egy urna a sok virág koszorú között.

Hallva a pap beszédét és látva azt az urnát éreztem ahogy szúrni kezd a szemem a visszafojtott könnyektől és fájt a torkom. Az sem segített amikor megláttam az urna mellett elhelyezett képet Minoruról. Szörnyű volt az az érzés ami rám telepedett ott abban a percben. Ha nem lett volna Rai, ha nem ül ott mellettem és fogja a kezem, akkor biztosan zokogva elmenekültem volna.

A pap beszéde után mindenki fel állt, felkészülve rá hogy elinduljunk elszórni Minoru hamvait.

Ez volt Minoru szülővárosa és a szülei a közeli folyónál szerették volna elszórni Minoru hamvait, ez is hozzá tartozott a temetéshez. Azt akarták, hogy mindig itt legyen.

Nem volt messze a folyó. Egy kis séta után megálltunk a parton és Minoru szülei is mondtak egy beszédet, majd sorban a többi barátja is mondott pár mondatot Minoruról. Az egész nagyon megható volt. Mindenki csupa jót mondott Minoruról. Történeteket meséltek el amiket együtt éltek át vele.

A legtöbb barátját ismertem ahogy a történeteiket is, de újra hallani ezeket az emlékeket, egyszerűen szívet szaggató volt.

Végül én is sorra kerültem és kellett ugyan egy perc míg sikerült az egészhez erőt gyűjtenem, főleg hogy minden történet után alig sikerült vissza tartanom a könnyeim, de aztán bele kezdtem.

– A legtöbben ismertek engem. Én is Minoru barátja vagyok, de nekem ő a legjobb barátom. Az elmúlt években sok mindenen mentünk keresztül együtt, de kitartottunk egymás mellett, támogattam őt amikor szüksége volt rá, de... – elszorult a torkom. Arra gondoltam, hogy hiába voltam mellette, mégis úgy éreztem, hogy cserben hagytam őt.

Kellett pár pillanat mire újra össze szedtem magam, de amikor felnéztem a cipőmről, hogy folytassam, valaki megfogta a kezem. Egy pillanatig azt hittem, hogy Rai az, de amikor jobbra nézve egy ismerős szempárba néztem, újra nehezemre esett vissza tartani a könnyeket.

– Csak nyugodtan Csingiling – mosolygott rám biztatóan Haru.

Éreztem ahogy útnak indulnak a könnyeim, de gyorsan letöröltem őket és egy mély lélegzetet véve, erősen szorítva Haru kezét, folytattam a beszédet.

– Én...én igyekeztem mindig Minoru segítségére lenni, vigyázni rá. A legtöbbször sikerült is de most... – éreztem, hogy Rai a vállamra teszi a kezét. – Most úgy érzem mintha cserben hagytam volna – vallottam be, közben újabb könnyek szántották végig az arcom. – Mindig a támasza akartam lenni és most mégis... – már egyáltalán nem próbáltam vissza tartani a könnyeim. – Sajnálom, hogy nem tudtam... hogy nem... – elcsuklott a hangom. – Sajnálom – nyögtem a sírástól fojtott hangon. Képtelen voltam folytatni ezt. A számhoz kapva a kezem, hogy elfojtsam a zokogás hangját, elfordultam, egyenesen Haru ölelő karjai közé.

Szerettem volna én is elmondani egy Minoruval közös emléket, folytatni azt amit elkezdtem, de egyszerűen nem tudtam.

– Semmi baj Shou – törte meg a csendet Minoru apja. – Ez mindannyiunknak nagyon nehéz. Ezért mindenkinek nagyon köszönjük, hogy itt van.

Elhúzódva Harutól megtöröltem a szemem és visszanyeltem a könnyeim.

– Tudjuk, hogy Minoru nem volt a legjobb fiú. Neki is voltak hibái, ahogy mindenki másnak. De büszkék vagyunk rá amiért számtalanszor megküzdött a függőségével, mert tudjuk, hogy ez mekkora harc volt a számára és hálásak vagyunk nektek amiért támogattátok őt és mellette álltatok – nézett a végén rám. – Azért ami történt senki sem érezheti magát hibásnak. Minoru sem akarná, hogy bűntudat maradjon utána.

– Mi csak azt kérjük – vette a kezébe az urnát Minoru anyja. – Hogy soha ne felejtsétek el őt és éljetek Minoru helyett is teljes életet – törölte meg a szemét, elmorzsolva egy könnycseppet.

Ezután Minoru szülei a folyó fa hídjára lépve, beszórták a vízbe Minoru hamvait.

Látva ahogy a hamut tovább viszi a folyó sodrása, egyfajta megkönnyebbülés futott végig rajtam. Minoru most már végérvényesen nyugalomra lelhetett és ez engem is nyugalommal töltött el.  

Tovább a 14. fejezetre >>>>