„Nem az számít, hogy mennyire vagy jó gitáros hanem, hogy mennyire vagy király.” 

Amikor kinyitottam a szemem elsőként ezt a sort láttam meg és nem értettem hol a francban vagyok, de amint észrevettem, hogy amit olvastam az tulajdonképpen a falra van írva már tudtam, hogy Rai ágyában fekszem.

– Jó reggelt Bibiri-kun – simult a meztelen hátamhoz egy meztelen felsőtest. – Jól aludtál?

– Mit keresek itt? – ásítottam, majd a következő feliratot is el olvastam.

„Az egyetlen módja, hogy az ember igazán éljen, ha szembenéz a halandóságával.” 

– Tegnap elaludtál a kocsimban és nem volt szívem felkelteni téged, meg zavarni sem akartam Amait – mosolygott hátulról a nyakamhoz dörgölőzve.

– Mik ezek a szövegek? – mutattam a falra firkált szavakra.

„A gitár a lelkem, amikor eltévedtem mindig a gitár segített vissza az útra. A gitár az, ami eszembe juttatja, hogy mit keresek egyáltalán itt.” 

– Ezek idézetek néhány nagy embertől akikre felnézek.

– Zenészek?

– Igen – hajtotta a vállamra a fejét és velem együtt nézte a falat.

– De miért írtad ezeket ide?

– Mert inspirálnak.

„Megszállhatsz a legdrágább hotelekben, tagja lehetsz egy óriás rockbandának, híres lehetsz és felismerhetnek az utcán, meg minden, de amikor bemész a klotyóra, a wc-papír az neked is wc-papír.” 

– Ez jó – mutattam nevetve az utolsót amit olvastam.

– Igen, az nekem is tetszik és van benne némi igazság – nevetett velem.

Ahogy ott feküdtünk Raival összebújva olyan furán jóleső érzés fogott el amit még soha nem éreztem. A hátamra fordultam és Raira néztem. Vajon ő is érzi ezt, vagy csak én?

Rai mosolyogva fölém mászott és apró csókokat meg puszikat adott az arcomra, a számra, mindenhová. Én pedig lehunyt szemmel élveztem a törődést. Rai néha olyan tudott lenni mint egy bújós kiscica aki csak arra vár, hogy végre valakihez hozzádörgölőzzön. Mintha csak Rai megérezte volna, hogy miről van szó, olyan hangot adott ki mintha dorombolna, mire én hangos nevetésben törtem ki.

– Mi az? – mosolygott értetlenül.

– Olyan vagy mint egy macska – mondtam még mindig nevetve, de úgy látszott ő nem érti mire gondolok, csak tovább mosolygott.

– Miau? – oldalra billentette a fejét mint egy értetlenkedő cica mire még jobban nevettem. – Ma ugye egész nap a cicáddal leszel? Hümm? – kócos fejét a meztelen mellkasomhoz dörgölte mint egy igazi cica.

Erre az utolsó mondatra észhez tértem és végre sikerült abba hagynom a nevetést mert eszembe jutott, hogy még csak csütörtök van.

– Bassza meg – csaptam a homlokomra, Rai pedig érdeklődve felkapta a fejét. – Hány óra van? – néztem rá pánikolva.

– Nyugi, még van fél óránk – ült fől keletlenül. – Direkt előbb próbáltalak felkelteni, hogy ne legyél morcos.

– Imádlak! – gyorsan felültem és hirtelen örömömben magamhoz öleltem Rait. Mire észbe kaptam, hogy mi a szart csinálok, Rai is magához tért a döbbenetéből és jó szorosan viszonozta az ölelésem.

– Én is imádom ezt az ölelgetős, puszilgatós Bibiri-kunt – csókolt a nyakamba, majd a derekamon lévő keze levándorolt egészen a hátsómig. – Nem akarsz inkább suli helyett itt maradni velem és eljátszadozni az időt?

– Nem – próbáltam kiszabadulni az öleléséből, ami nem volt könnyű. – Ha folyton veled játszadozom az időt akkor sehová sem jutok. Az eljátszadozott időből nem lehet megélni.

– Én majd megoldom minden problémád – duruzsolta a fülembe.

– Hogy?

– Ha rendesen befut a banda akkor lehetsz a kitartott kurvám – vigyorgott a nyakamba. – Az én saját kis ribancom.

– Ez rohadt jó terv Rai – forgattam a szemem gúnyosan. – De mi lesz ha mégsem fut be a bandád?

– Akkor nem leszel kitartott ribanc, csak az én kis ribancom.

– Muszáj nekem mindenféleképpen a ribancodnak lennem? – kezdtem felhúzni magam, de azért bevallom tetszett, hogy a sajátjának tekint.

– Jobban szeretnél inkább a szukám lenni?

– Maradjunk a Bibiri-kunnál – sóhajtottam beletörődve.

– Sejtettem, hogy ezt mondod.

Amikor végre elengedett, kimásztam az ágyból és össze szedtem a hanyagul földre dobott cuccaimat, hogy felvehessem őket. Rai közben a szekrényéhez ment és átöltözött.

– Ma este ráérsz? – fordult felém miközben belebújt egy kapucnis fekete pulcsiba.

– A koncertre akarsz elvinni? – kérdeztem vissza már a cipőmet húzva.

– Oda is.

– Még nem tudom – vontam vállat tanácstalanul. Szerettem volna menni meg nem is.

– Még nyolc előtt döntsd el.

– Jó – egy utolsót nyújtózkodtam és az ajtóhoz léptem. – Akkor reggelinél találkozunk.

– Ha még sem akkor kint leszek Kinnel.

– Én ugyan nem mászkálok utánad.

– Akkor majd a szünetekben levadászlak – kacsintott, sunyin mosolyogva.

– Nincs jobb dolgod mint engem molesztálni? Nem is tudom, mondjuk tanulni?

– Sajnálom Bibiri-kun, de te neveztél ki engem főállású Moleszterátornak, én pedig csak a munkámat végzem – odajött hozzám és az ajtóhoz szorított. – Mielőtt elmész nem kapok búcsú puszit?

– Minek amikor ma még vagy ezerszer összefuthatunk?

– De nem leszek minden órán veled – lebiggyesztette az alsó ajkát mint egy szomorú kölyök. – Még vigasz puszit sem kapok amivel túlélhetem a külön töltött órákat?

– Nem élnéd túl enélkül?

– Nem – egyre közelebb hajolt hozzám, már szinte összeért a szánk.

– Akkor majd meggyászollak mint a jó híremet is – vigyorogva kibújtam a karjai alatt de utánam nyúlt és magához húzott.

– Tényleg ilyen gonosz lennél velem?

– Mi a kedvenc virágod, majd viszek a... – még mielőtt befejezhettem volna egy csókkal belém fojtotta a szavakat.

– Na ezzel beérem pár órára – elégedetten nyalta meg az alsó ajkát a hosszú csók után.

– Érd be ennyivel egész napra.

– Nem – az a félmosoly az ajkán mindent jelentett csak jót nem. – Ma még úgy is elkaplak egy menetre.

– Ha ma ebédnél nem leszek az ebédlőben akkor épp egy sokkolót veszek amivel távol tarthatom magamtól a perverz Moleszterátorokat.

– Jól is teszed – csapott a hátsómra amint ismét az ajtóhoz mentem. – Ne is engedd akármilyen baromnak, hogy leteperjen.

– Hát nem is engedem.

– Senki másnak csak nekem – tárta ki előttem az ajtót én pedig a szemem forgatva vissza mentem a szobámba.

                                                           *

Frissen borotválkozva és átöltözve ültem le az egyik asztalhoz az ebédlőben a többiek mellé. Amai végig Misával volt elfoglalva, úgy látszott vége annak a bonyolult dolognak kettejük között és végre ők is tudják, hogy hányadán állnak, ahogy Toma és Minako akik ugyan úgy el voltak foglalva egymással. Ennek köszönhetően eléggé kívülállónak éreztem magam. Mindenkinél dúl a szerelem, csak egyedül én nem tudom, hogy mi a szar van velem meg Raival. Egyáltalán van bármi komoly is velünk, vagy csak a sima testiség? Mert mi van ha az amit én érzek azt Rai nem érzi? Egyáltalán mi a szart érzek én?

Tanácstalanul turkáltam az ételt a tányéromban és szinte fellélegeztem amikor Kurva csatlakozott hozzánk és végre valakivel tudtam beszélgetni.

Az első két óránk nyugisan telt Amaival meg Misaval, addig nem is láttam Rait míg a harmadik szünetben el nem kapott az egyik lépcsőfordulóban.

– Mi a szar?! – ijedten néztem rá, de ő meg se szólalt csak elkezdett felfelé húzni a lépcsőkön. – Hová viszel Rai? Bevetted a mai dilibogyóidat?

De ő csak némán húzott maga után, egészen a legfelső emeletig ahol egy ajtó állt azután meg egy kisebb lépcső ami a suli tetejére vezetett.

– Ugye nem itt akarsz....- jelentőségteljesen ránéztem.

– Nem, itt a tetőn nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – vigyorgott, majd elengedte a kezem és kiült a kőfal szélére, hogy onnan lógassa a lábát.

– Baszki, gyere le onnan – szóltam rá mérgesen.

– Csak nem féltesz Bibiri-kun?

Lazán elővett a bőrdzsekije zsebéből egy cigis dobozt és egy öngyújtót, majd hátrafordulva rám nézett és felém nyújtotta a cigis dobozt.

– Nem kell, kösz – óvatosan fel ültem én is a derékmagasságú kőfalra.

– Szóval cigizni nem cigizel – a szájába tett egy szál cigarettát és meggyújtotta. – Drogozni szoktál?

– Ha olyan nyálas dumáim lennének mint amilyeneket te néha benyögsz, akkor azt mondanám, hogy az egyetlen drogom te vagy – erősen kapaszkodva néztem a távolban lévő házakat és a kertben kóborló diákokat akiknek úgy látszik mi fel sem tűntünk.

– Ez nagyon édes volt Bibiri-kun – átkarolta a vállam és közelebb húzott magához. – Szóval a pián kívül csak engem fogyasztasz? – fújta ki a füstöt vigyorogva.

– Te minden szernél károsabb hatással vagy az emberre – legyeztem el a képemből a füstöt.

– De igazán csak rád. Ugye? – olyan közel hajolt, szinte összeért az orrunk. Ahogy rám nézett én bele vesztem abba a zöld tekintetbe.

– Igen, rám nézve rohadt veszélyes vagy – ezután olyan gyengének éreztem magam hozzá képest, hiszen most vallottam be neki a gyengeségem. Nem akartam látni az arcán azt a kárörömöt, lehajtottam a fejem és az arcom a vállába fúrtam. Azt hittem ki fog nevetni, de nem így lett. Teljesen lefagytam amikor Rai azt a karját amelyikkel eddig átkarolta a vállam, felcsúsztatta a vállamon és gyengéden a fejemre simítva simogatta a fejem, mintha csak megértene és nyugtatni akarna, hogy nem vagyok egyedül.

– Nehogy azt hidd, hogy te nem vagy veszélyes rám – suttogta miközben továbbra is gyengéden simogatott. – Mindennap azt érzem, hogy ez a szar ki fog nyírni.

Nem értettem, hogy miről beszél.

– Mi? – néztem fel rá kíváncsian. De Rai nem is figyelt rám, csak a távolba révedve nézett előre.

– Hogy? – nézett rám feleszmélve.

– Amit az előbb mondtál, hogy értetted?

Rai állkapcsa megfeszült és a szeme sötétebbnek látszott.

– Fejtsd el. Nem mondtam semmit – el engedett és elnyomta az elégetett cigicsikket, majd egy újat előhúzva ismét rágyújtott.

– Téged inkább ez fog kinyírni – csóváltam a fejem, mire Raiba ismét visszatért a jókedv és nevetve homlokon puszilt.

– Miért nem örülsz inkább neki? Annál kevesebb időt kell majd velem töltened – mosolygott, de az nem az az igazi jókedvű Rais mosoly volt.

Ezekre a szavakra elöntött a düh és legszívesebben lelöktem volna Rait a picsába.

– Ezt meg ne halljam még egyszer különben itt és most elintézhetem a dolgot – mutattam le.

– Talán hiányoznék?

Olyan reménykedő szemekkel nézett rám, hogy nem tudtam tiltakozni.

– Persze, hogy hiányoznál. Még is hol találok még egy ilyen idiótát mint te?

Az a rohadt, ismerős, melegség teljesen beterítette a mellkasom egy bizonyos részénél amikor Rai hálásan rám mosolygott és hozzám hajolva egy apró csókot adott a számra.

– Köszönöm – gyengéden az arcomra simította a kezét ahogy a homlokunk összeért.

Már a nyelvemen volt a kérdésem, féltem hogy mi lesz a válasza, de nem bírtam magamban tartani.

– Én....hiányoznék ha...

– Igen – vágott a szavamba, én pedig megkönnyebbülve hunytam le a szemem. – De én könnyebben tudnék találni a helyedre bárkit – ahogy kinyitottam a szemem Rai vidáman csillogó szemébe néztem. Elhúztam egy kicsit a fejem majd mérgesen neki vágtam a homlokom az övéhez.

– Vigyázz, hogy mit mondasz, mert most kurva közel vagy ahhoz, hogy lelökjelek a francba.

– Nem tennéd meg – mosolygott tovább.

– Mondj egy okot, hogy miért nem.

– Mert hiányoznék – vágta rá elégedetten.

– Csak pár napig, aztán megkeresném Marot, ő biztos szívesen megvigasztalna – most én mosolyogtam elégedetten, Rai meg mérgesen ledobta az elégett cigijét.

– Esküszöm, hogy kisérteni foglak téged is meg azt a barmot is.

– Minek? – nem bírtam visszafogni magam. – Úgy is csak egyszer kell igazán jól megvigasztalnia.

– Még egy ilyen és én löklek le – fenyegetett meg miközben egy újra rágyújtott.

– Most már elég lesz – vettem ki a szájából, ő pedig mérgesen nézett rám. De nem tartott sokáig a haragja, amint én is bele szívtam a cigijébe mosolyogva elővett egy másikat.

– Persze, Bibiri-kun nem cigizik.

– Na jó, csak nagyon ritkán elszívok egy-két szállal – vallottam be.

– Most látom csak igazán, hogy milyen rossz hatással vagyok rád – ismét visszatért az arcára az az elégedett mosoly.

– Nahát, ki gondolta volna, hogy ti is itt vagytok – szólalt meg egy ismerős hang a hátunk mögül. Megfordultunk és ott állt az ajtóban Maro meg az a lány aki tegnap le sem tudta venni a szemét Rairól.

– Ha tudtam volna, hogy te is feljössz akkor eleve nem itt lennénk – mosolygott most már kicsit sem kedvesen Rai.

– Talán csináltam valamit? – Maro egy szerény mosollyal becsukta maguk után az ajtót és úgy terelte maga mellett a nőjét mint egy szófogadó kis kutyát, vagy egy birkát.

– Még nem, de ahogy ismerlek, majd fogsz – Rai egy cseppnyi félelemérzet nélkül meg fordult.

– Akkor jól ismersz – olyan sunyin mosolygott Maro, hogy tudtam hogy csak Rait akarja idegesíteni és valószínűleg direkt jött fel hozzánk. Én inkább ki akartam maradni ebből a terület megjelölős játékból, így óvatosan megfordulva leugrottam a falról és nagyon megkönnyebbültem amikor a lábam végre szilárd talajon volt.

– Én leléptem, majd még találkozunk srácok – figyelmen kívül hagyva Rai rosszalló mormogását már is célba vettem az ajtót és elhúztam a következő órámra. Közben meg reménykedtem, hogy Rai és Maro nem balhéznak össze, főleg nem a tetőn.

                                                                 *

– Nem mész ma valahová?

Épp az ágyon feküdve olvastam az új Naruto mangám amikor Amai az ágyam végéhez ugrott és reménykedve nézett rám.

– Csak nem átjön Misa? – emeltem meg az egyik szemöldököm mosolyogva.

– De – teljesen bevörösödött az arca. – De ne gondolj semmi rosszra, ez nem...mi nem azért...- idegesen hadonászott.

– Aha, persze – nevettem idegességén.

– Seiko, ne már.

– Mennyi időre húzzak el? – ültem fel és összecsukva a mangát leraktam az éjjeli szekrényre.

– Nem sokra, csak...pár óra – idegesen tördelte az ujjait.

– Oké – sóhajtottam belegyezve. – Majd csörgess ha végeztetek és jöhetek vissza – felhúztam a cipőmet és az ajtóhoz léptem.

– Te vagy a legjobb szobatárs! – boldogan ugrott hozzám és jól megölelgetett.

– Ezt kőbe vésve kérem – nevettem.

– Oké – engedett végre el.

Amai rögtön előkapta a mobilját, hogy szóljon Misának én pedig egy gyors köszönés után kiléptem a folyosóra. Az első gondolatom Rai volt, vele is mehetnék a koncertjére, de aztán meggondoltam magam. Mostanában túl sokat voltam Raival, nem kellene ennyi időt vele töltenem, úgy is csak rossz vége lenne.

Szomorúan néztem Rai ajtajára, de erőt vettem magamon és elindultam az ellenkező irányba. Már a lépcsőnél jártam amikor megbotlottam és majdnem pofával előre elindultam a lépcsőn. Nagy szerencsémre épp akkor jött fel valaki a lépcsőn és még időben elkapott.

– Hoppá, errefelé alacsonyan esnek a Bibiri-kunok – nevetett a megmentőm én meg döbbenten néztem fel Raira.

– Te meg mi a faszt keresel itt?

– Mond szépen utánam – úgy beszélt mintha egy kisgyerek lennék akinek valamit a szájába kellene rágni. – Köszönöm Rai, hogy megmentettél attól, hogy széttörjem a képem a lépcsőn.

– Na arra várhatsz – kicsusszantam a kezei közül és tettem egy lépést hátra. – Szóval?

– Épp hozzád indultam és nézd csak milyen mázlista vagy – vigyorgott kihúzva magát. – Remélem hozzám siettél ennyire.

– Nem talált.

– Nem baj, még így is nálam kötöttél ki – az az elégedett arckifejezés nagyon idegesítő volt. – Ezt a sors akarhatta.

– Akkor már inkább szabja át az arcom a lépcső – horkantottam és megpróbáltam kikerülni, de nem engedte, folyton elém állt.

– Hová mész Bibiri-kun?

– Még nem tudom, de biztos találok valami jó programot míg Amai és Misa papás mamásat játszik.

– Gyere velem.

– Nem – vágtam rá mire lebiggyesztette az alsó ajkát mint egy szomorú kis kölyök.

– Miért nem?

– Mert rohadt sokszor voltunk már koncerteken együtt és már unom – hazudtam.

– Dehogy unod, sőt imádsz velem lenni – tett egy nagy lépést és szinte az arcomba mászott azzal a pimasz vigyorával. Tudta, hogy hazudok.

– Ez durva tévedés.

– Nem az.

– De igen.

– Jó, akkor ne menjünk koncertre, hanem...

– Várj, kitalálom – tettem fel a kezem belé fojtva a szót. – Zárkózzunk be a szobádba és napokig dugjunk?

– Ez sem rossz ötlet de én inkább arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová máshová, ahová csak akarsz.

– Jó, akkor vigyél el Csodaországba, már régóta akarok találkozni a bolond kalapossal meg azzal az idegbajos nyúllal.

– Benne vagyok, menjünk – nyújtotta felém a kezét.

Már tudtam, hogy hiába jártatnám a szám tovább, Rai úgy sem adja fel amíg nem éri el a célját.

– Jó, menjünk – egyeztem bele.

Rai mosolyogva hátat fordított nekem és kissé lejjebb ereszkedett.

– Ugorj.

– Mi van? – döbbenten néztem ahogy hátra teszi a kezeit is.

– Amilyen kis szerencsétlen vagy ma, jobban járunk ha leviszlek a kocsimig – nem láttam az arcát de tudtam, hogy fülig ér a szája.

– Bekaphatod – mérgesen felugrottam a hátára és nem csalódtam Raiban amikor könnyedén felemelkedett és bármilyen nehézség nélkül elindult velem le a lépcsőn.

– Ha visszajöttünk be is kapom – nevetett Rai.

– Rendben, támogatom az ötletet.

– Hát ti? – ahogy ki kukucskáltam Rai válla felett megláttam Tomát.

– Segíts Toma! Rai megkattant és most elrabol! Azt mondta elvisz Csodaországba!

– Oda engem is vihetne – nevetett Toma felénk lépdelve a lépcsőn.

– Látod? Más értékelné ezt a gesztust, te meg csak itt hisztizel – nézett rám a válla felett, mosolyogva, Rai.

Inkább meg sem szólaltam csak a vállára döntöttem a fejem, nem érdemes vele vitázni.

– Hát akárhová is mentek, jó szórakozást – szólt utánunk Toma amikor Rai végre megindult.

– Köszi, meglesz! – kiáltott vissza Rai.

– Ha nem jönnék vissza, akkor Rai a hibás!

– Értettem – nevetett Toma.

Rai lazán lesétált velem a parkolóig és még az anyós ülésre is betett.

– Kicsit már túlzásba viszed, ennyire azért nem vagyok szerencsétlen.

– Nem árt az óvatosság – ült be mellém.

– Akkor tartsd magad távol tőlem, mert te sokkal előbb végzel ki mint a saját szerencsétlenségem.

– Megeshet, de most kapcsold be az öved Alice.

A szemem forgatva tettem amit mond és bekapcsoltam az övet, Rai pedig elindult a kocsival. Út közben semleges dolgokról beszélgettünk, meg zenét hallgattunk. Amikor megérkeztünk a koncertre Rai vett nekem valami piát és még mielőtt eltűnt volna, hogy próbáljon egyet a srácokkal, rám parancsolt hogy feltétlen álljak az első sorban, hogy rajtam tudja tartani a szemét. Nem értettem, hogy miért idegeskedik, de azért rábólintottam a dologra és beálltam az első sorba. Ugyan olyan őrület volt mint az első koncertjükön és ugyan olyan jól is játszottak. Most sem tudtam mindig levenni a szemem Rairól ami láthatóan tetszett is neki, mindig produkált valamit, kacsintott, dobott egy puszit meg hasonlok. Míg én az ilyen dolgokra a szemem forgattam vagy bemutattam neki, amin ő persze jót nevetett, a körülöttem álldogáló lányok mind olvadoztak és azt hitték ezt mind ők kapják. Először én is azt hittem, hogy a lányoknak produkálja magát, de amikor arrébb mentem Rai követett a szemével és ugyan úgy nekem „kedveskedett”. Nem meglepő módon Maro is észrevett és két szám között egy pacsival köszöntött. Látszott Rain, hogy nem díjazza a dolgot, de szerencsére nem állt le vitatkozni Maroval koncert közben és utána sem.

Miután a srácok végeztek én kerestem egy üres asztalt és ott vártam a srácokat. Rövid időn belül meg is jött Rai a többiekkel, Renjiro valamin épp vitázott Maroval aki láthatóan nem igazán húzta fel magát, Kin meg Rai csöndben helyet foglaltak.

– Készülj Bibiri-kun mert nemsokára indulunk – szólalt meg Rai egy kicsivel később.

– Hová mentek? – kíváncsiskodott Maro, oda sem figyelve Renjiro mérges hisztijére.

Én is ugyan olyan kíváncsian néztem Rait, mert fogalmam sem volt, hogy hova akar vinni, de ő csak sejtelmesen mosolygott.

– Megígértem neki, hogy elviszem Csodaországba – ivott bele az energia italába.

– Hát ha gondolod én ismerek egy jó dillert – vigyorgott Maro.

Hitetlenkedve csóváltam a fejem, hogy ebben a csapatban tényleg senki nem normális, talán egyedül Kin.

– Na induljunk – állt fel Rai.

Elköszöntem a srácoktól és követtem Rait ki a kocsijáig, végül már a kocsiban ülve tettem fel a régóta esedékes kérdést.

– Nem lehetne, hogy inkább haza megyünk? Nem akarok megint korábban kelni a szokásosnál meg...

– Nem mert szükségem van rád – vágott a szavamba.

– Mihez?

Addig meg sem szólalt, csak gyanúsan mosolygott, míg le nem parkoltunk egy tetováló szalon mellett.

– Segíthetsz kiválasztani a következő tetoválásom – nézett rám várakozón, hogy mit szólok hozzá.

– Szuper, már van is pár ötletem – dörzsöltem a tenyerem gonoszan, mire nevetve leállította a kocsit és kiszállt, én pedig követtem őt, be a kivilágított, díszes épületbe. Bent egy teli tetovált, piercinges középkorú pasas várt minket.

– Szia Rai, mi a helyzet? – lepacsizott Raival és kíváncsian rám nézett.

– Szia Arata, semmi érdekes, tudod te, hogy miért vagyok itt – mosolyogva helyet foglalt abban a kényelmesnek látszó, állítható ülésben. – Ő itt Seiko – mutatott be.

– Te is tetoválni akarsz? – míg Arata beszélt felhúzott egy fehér kesztyűt a kezére.

– Nem, kösz – ültem le a közelben lévő egyik szabad székre. – Én csak gyönyörködni jöttem Rai szenvedésében – vigyorogva néztem Raira aki incselkedve dobott felém egy puszit, Arata épp háttal volt neki, így nem is láthatta, hogy mit csinált. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy Rai mindenki előtt vállalja-e ezt az énét.

– Akkor mit akarsz most magadra varratni Rai? – kérdezte Arata míg előkészítette a cuccait.

– Te mit akarsz? – nézett rám Rai.

– A homlokodra azt, hogy seggfej.

– Valami komolyabb ötlet?

Úgy látszott semmivel sem hozhatom ki a sodrából.

– Nem tudom – most komolyan elgondolkodtam.

– Akkor rajzolj nekem valamit ami elsőként az eszedbe jut rólam.

– Rajzoljak? – néztem rá meglepetten.

– Te jól rajzolsz és szépen – bólintott egy elismerő tekintettel ami nagyon jól esett. – Arata adnál neki egy papírt meg ceruzát?

– Persze – Arata elvett egy tiszta lapot és egy ceruzát és az asztala szélére rakta, hogy rajzolni tudjak.

Odahúztam a széket és kezembe vettem a ceruzát.

– Biztos, hogy ezt akarod? – néztem kétkedve Raira, de ő eléggé eltökéltnek látszott.

– Igen, de ha lehet ezt most vedd komolyan.

– Oké – vettem egy nagy levegőt és elgondolkodva néztem az előttem lévő fehér lapra. Rai és Arata közben elkezdtek valamiről beszélgetni, de nem figyeltem oda rájuk. A gondolataimba merülve koncentráltam a rajzra. Az első ami eszembe jutott az egy farkas volt, egy olyan erős farkas mint Rai. Aztán gondoltam egy sasra is ami olyan szabad és öntörvényű mint Rai. Próbáltam valami mást is kigondolni, de csak ezek jutottak eszembe akárhányszor csak Raira gondoltam, így elkezdtem rajzolni mind a kettőt. Egy farkast kezdtem el először rajzolni ami oldalt fel fordítja a fejét mint egy büszke király, de a szemeivel méltóságteljesen arra néz aki csak megpillantja a rajzot, vagy a tetoválást. Ezután jött a sas, amit kitárt szárnyakkal a farkas nyaka alá rajzoltam, két szárnyát kitárja két oldalt, de a fejét a farkassal ellentétes oldalra fordítja, de az ő szemét is úgy rajzoltam meg mint a farkasét. Ezután még nem éreztem késznek a rajzot, valami hiányzott. Elkezdtem egy régi, néhol sérült, megvágott szalagot rajzolni a sas és a farkas köré, mintha csak közöttük, előttük, futna a szalag és összefogná őket. Csak egyszer kellett arra gondolnom, hogy milyen szöveg illene Raihoz és csak a Carpe Diem jutott az eszembe. Mert Rai mindig a pillanatnak él, kihasznál minden lehetőséget és minden percet az életben. Szép betűkkel bele írtam a szalagba ezt a két szót és egy kis árnyékolás meg pár apró simítás után elégedetten dőlhettem hátra.

– Kész? – nézett rám izgatottan Rai.

– Igen – fújtam ki magam megkönnyebbülve, de amint Rai a kezébe vette a papírt nagyon ideges lettem, hogy mit fog hozzá szólni. Vajon ő is úgy fogja látni azt a rajzot mint én? A levegőt is visszatartottam ahogy Rait figyeltem miközben meglepett arccal nézte a rajzot.

– Hát...ez...

– Szar mi? – dobtam a ceruzát az asztalra csalódottan.

– Dehogy, ez csodálatos – mosolygott rám nézve. – Tudtam, hogy jó lesz, de azt nem, hogy ennyire jó.

– Komolyan? – majdhogynem eltátottam a szám.

– Igen – bólintott lelkesen én pedig nem bírtam visszatartani a mosolyom, még soha nem láttam Rait ilyen lelkesnek. – Ezt akarom Arata.

– Rendben – Arata elvette a rajzom és elismerően nézett rám amikor ő is jobban megnézte a rajzot. – Színes legyen?

– Te, hogy képzelted el Bibiri-kun? – nézett rám Rai.

– Színesen, a farkast kékes feketén, a sast meg a hagyományos színeivel, a szalagot meg olyan régi kopottas barnával mint egy régi papírt.

– Ez egyre jobban tetszik – Rai türelmetlenül lehúzta magáról a felsőjét.

Arata felrajzolta Rai jobb karjára a rajzom és pár perc múlva már el is kezdte a tetoválást. Még emlékszem, hogy milyen rohadtul fájt az én tetoválásom, végig grimaszoltam és össze szorítottam a szám amikor már nagyon fájt, de Rai meg sem mukkant még arc izma sem rándult egész idő alatt. Egyedül akkor mutatott bármilyen érzelmet amikor két óra múlva már zsibbadni kezdett a keze.

– Ezután te jössz – nézett rám Rai.

– Arra ne is számíts, ez is épp elég hosszú, már így is nagyon későn érünk vissza a koleszba – ásítottam a végén.

– Csak nem megint nálam fogsz aludni? – úgy mosolygott mintha csak erre várna.

– Nem, már így is többet aludtam nálad mint a saját szobámban.

Erre Arata egy pillanatra felnézett, Rai pedig kapott az alkalmon, hogy megmagyarázza a dolgot.

– Ő a ribancom – vigyorgott elégedetten.

– Pedig pont rólad nem gondoltam volna – folytatta a tetoválást Arata.

– Ne értsd félre, a lányokat is szeretem, de most Seiko a rib...

– Kurvára örülnék, ha nem hívnál a ribancodnak! – szóltam rá mérgesen összefonva magam előtt a karjaim. Igazából nem is az idegesített fel, hogy ribancnak hív, hanem az ahogy mondta, mintha most én lennék a toppon nála, de később már más lesz. Tudtam én már a legelejétől, hogy nem jó srác, ezért is akartam a lehető legtávolabb lenni tőle, de most még is fájt és ez még jobban megijesztett mint bármi más. Kezdek olyan dolgokat érezni amiket nem kellene, de hát, hogy álljak ellen amikor Rai is úgy viselkedik ahogy neki sem kellene. Rohadt egy helyzet ez.

– Bocs Bibiri-kun – amikor ránéztem őszintének tűnt a megbánás az arcán, ettől pedig elszállt a haragom.

– Na már csak a szöveg van és kész is. Kibírod még Rai?

– Ki – nézett vissza a majdnem kész tetoválásra.

Közelebb mentem, hogy jobban lássam a tetoválást és őszintén elégedett voltam Arata munkájával. Olyan színeket használt és úgy árnyékolt néhány helyen mintha csak a fejembe látna.

– Hogy tetszik? – az izgatottság újra Rai szemeibe költözött.

– Nagyon szép lett.

Még húsz perc és kész is lett a felírat is.

– Tudod, hogy mi a teendő vele Rai – tette el a cuccát Arata amikor már mindennel kész volt.

– Persze – nézte meg újra a lefóliázott kezét Rai. – Még egyszer kösz.

– Nincs mit, inkább köszönd a barátodnak. Rohadt jó rajzot készített.

– Majd otthon megköszönöm neki – nézett rám Rai sunyin. – Úgy is beígértem neki mára még valamit.

– Azt el is felejtheted – tiltakoztam. – Túl fáradt vagyok már a baromságaidhoz – de úgy látszott Rai meg sem hallott.

– Később még találkozunk – dobott le pár bankjegyet Arata asztalára.

– Oké – tette el a pénzt Arata. – Sziasztok.

Elköszöntünk és kilépve a tetováló szalonból beszálltunk a kocsiba. Olyan hideg volt kint is meg a kocsiban is, hogy bekapcsoltattam Raival a fűtést. De félúton már olyan meleg volt a kocsiban, hogy nem tudtam meglenni a dzsekimben. Amikor Rai leparkolt a kolesz parkolójában már készültem, hogy kiszálljak, de még mindig be volt kapcsolva az ajtózár.

– Kinyitnád? – rántottam meg az ajtó nyitót. – Ez olyan megalázó, mintha csak egy ovissal utaznál együtt.

– Nem akarsz még egy kicsit itt maradni a melegben? – halottam, hogy Rai kikapcsolja az övét és mire hozzá fordultam már az enyémet is kikapcsolta. – Egész nap alig nyúltam hozzád.

– Lehet ezért volt olyan jó napom? – olyan fejet vágtam mintha el is gondolkodnék ezen, de Rai kizökkentett amikor meg fogta a két kezem és elkezdett maga felé húzni.

– Legalább egy búcsú csókot kapok? Egy szép álmokat csókot?

– Gondolom enélkül úgy sem engedsz el – bele törődve két oldalt megfogtam az arcát és magamhoz húztam. Olyan gyorsan kaptam el, hogy döbbenetében először vissza sem csókolt, majd észhez tért és hevesen viszonozta, közben türelmetlenül az ölébe húzott, így lovagló ülésben rajta ültem. Már lehetett hajnali egy is, így reméltem hogy senki sem lát meg minket így.

Rai nem érte be ennyivel, míg én a csókjainkba feledkeztem, nem törődtem semmivel, csak halottam ahogy a nadrágommal matat és az övem csilingelését amint kioldotta. Nem bírtam türtőztetni magam amikor benyúlt a bokszerembe és rámarkolt a farkamra, nyögve Rai alsó ajkába haraptam.

– Rai – nyögtem elfúló hangon.

– Még hogy fáradt vagy ehhez.

– Nem...nem csinálhatjuk itt – nyögtem ki nehezen.

– Pedig máshová nem mehetünk – beszéd közben szabad kezével benyúlt a felsőm alá. – Nálad Amai és Misa, nálam meg Kin. Mi legyen Bibiri-kun?

– Nem...tudom – még nekem is kétségbe esetnek tűnt a hangom.

– Már késő van, nem jár erre senki – adott egy futó csókot a nyakamra. – Csináljuk itt Bibiri-kun.

– Nem – az utolsó erőmmel még próbáltam tiltakozni.

– Kérlek – újra megcsókolt közben kezét mozgatta a farkamon. – Tudom, hogy te is legalább annyira akarod mint én.

– Akarom, de nem itt.

Rai egy pillanatra elgondolkodott, majd mosolyogva újra megcsókolt.

– Menjünk fel a tetőre.

– Hogy mi?

– Vagy a kolesz tetején, vagy itt. Válassz.

– Kérlek, Rai...

– Itt vagy a tetőn?

– Akkor itt.

– Helyes – csapott le ismét a nyakamra.

Rövid időn belül előkerült a kesztyűtartóból egy óvszer és síkosító. Inkább nem kérdeztem Rait, hogy minek tart ilyeneket a kocsijában, úgy is sejtettem a válaszát. Ez viszont rövidebb volt mint a többi, de minden kimaradt lehetőséget ebbe összpontosítottunk és még így is a felhők közt jártunk a végére. Rai az utolsó lökésnél erősen magához szorított és éreztem ahogy végig fut a testén az az ismerős remegés, csak azután jöttem én. Várnunk kellett pár percet mire normálisan tudtunk levegőt venni és nem dobogott össze vissza a szívünk. Rai továbbra is magához ölelt én pedig fáradtan és kielégülten dőltem a mellkasának. Már csak aludni szerettem volna és ahogy egyre nehezebben tudtam nyitva tartani a szemem nem kellett hozzá sok és már aludtam is. De még a fátyolos sötétségen keresztül is halottam Rai suttogó szavait.

– Szép álmokat Bibiri-kun.

Tovább a 8. fejezetre >>>>