A pénteki lazulás óta nem láttam Rait. Szombaton koncertjük volt, így az egész napot a srácokkal töltötte valahol, legalábbis ennyit tudtam meg Amaitól. Vasárnap sem láttam, amire viszont még Amai sem tudta a választ. Ma hétfőn úgy indultam az első órámra, hogy erősen reménykedtem benne, hogy végre láthatom Rait. Amikor már eltelt az órából húsz perc, kezdtem aggódni, hogy talán Raival történt valami, de még öt percnyi késés után úgy toppant be a terembe mintha nem is késett volna. Lazán tűrte a tanárnő hozzá intézett, kicsit sem kedves szavait, majd leült mellém.

– Mi a helyzet Bibiri-kun? – talán futhatott idáig mert kicsit kapkodta a levegőt.

– Semmi érdekes – vontam vállat mintha nem húznám fel magam az idióta vigyorán. – Az elmúlt két napban tök jól elvoltam.

– Komolyan?

– Ja, eléggé lekötött, hogy azon törhettem a fejem, hogy mikor óhajtasz végre összeütni a két kis piros cipellőd sarkát és hazatolni a segged – a mondandómat egy gyilkos pillantással nyomatékosítottam.

– Szóval hiányoztam? – könyökölt az asztalra és fejét a kezével támasztotta.

– Nem igazán, csak kezdett furcsa lenni, hogy milyen nyugis minden két napig, már azt hittem egy fordított, Rai nélküli világba kerültem.

– Nincs olyan világ Bibiri-kun ahol te ott vagy, de én nem – oldalra fordulva előredőlt és egy puha puszit nyomott a halántékomra.

– A francba – csaptam mű bosszankodással az asztalra. – Szóval máshol is megkeseríted az életem?

– Inkább megédesítem – nevetett én pedig már nem bírtam visszatartani a mosolyom. – Mit terveztél mára? – váltott témát.

– Semmit – válaszoltam őszintén. Igazából csak Rai seggét terveztem szétrúgni, de ezt a szünetben le is tudhatom, szóval nem sok programot találtam ki magamnak mára.

– Akkor órák után elmegyünk szórakozni – dőlt hátra elégedetten.

– Már megint el akarsz vinni egy koncertre?

– Nem, ez most más lesz.

– Elárulod, hogy mi, vagy nekem kell kitalálnom?

– Meglepetés – vigyorgott.

– Ne fárassz – sóhajtottam előre tartva az újabb meglepetéstől. – Megint valami perverz dolog?

– Nem. De ha gondolod...

– Nem, most semmi kedvem ilyenekhez – vágtam a szavába mielőtt még elszalad vele a ló.

– Pedig gondoltam arra hogy ma is átugrassz egy kicsit, hogy megint megmasszírozzuk egymást – kacsintott rám.

– Lehet, még nem tudom – vontam vállat mintha nem is izgatna a dolog. De igazából már most szívesen rohantam volna Rai szobájába, vele együtt.

– Na és egy ebédben benne vagy?

– Az jöhet.

– Oké, akkor a negyedik szünetben gyere fel a tetőre.

– Miért a tetőre? Mit akarsz ott enni? – néztem rá értetlenül. – Ha azt tervezed, hogy fogsz pár galambot odafent és megsütöd nekem akkor passzolok.

– Nem, nem hinném, hogy bejönne neked a galamb husi – nevetett. – Akkor már inkább egymást faljuk fel – nyalta meg az alsó ajkát.

Csak a szemem forgattam a szokásos dumáján, ő pedig nekilátott lemásolni azt amit eddig írtam a füzetembe. Óra után elhúzta a csíkot, de előtte még megígértette velem, hogy a tetőre megyek a negyedeik szünetben, majd elsurranva a hátam mögött a hátsómba csípett és amikor utána vágtam a tolltartóm nevetve elhúzta a csíkot.

– Javíthatatlan fasz – csóváltam a fejem utána nézve.

                                                     *

Nagyon nehezen tudtam rendesen a seggemen ülni a negyedik szünet miatt, annyira kíváncsi voltam és izgatott, hogy mit tervezhetett Rai. Ezt Amai és Misa is észrevette, de amikor kérdezték, hogy mi a fene van velem, kitaláltam valamit, de eszem ágában sem volt elárulni bárkinek, hogy Rai miatt vagyok ilyen.

Kissé furán nézett rám Amai és Misa amikor közöltem velük, hogy én ma nem megyek velük ebédelni, de sejthettek valamit mivel nem kérdezősködtek. Próbáltam nyugodt maradni, de még így is kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Amikor felértem a tetőre döbbenten vettem észre a földre terített plédet amin egy nagy kosár volt megpakolva ételtároló dobozokkal meg becsomagolt ételekkel, Rai pedig lazán feküdt a pléden, napszemüvegben, cigit szívva.

– Hát ez? – szólaltam meg egy kis idő múlva.

– Már is itt vagy? – mosolyogva felkönyökölt és feltolta a napszemüvegét a fejére. – Meglepődtél mi? – vigyorgott elégedetten, majd felült és elnyomva a cigijét elpöckölte a csikket.

– Kicsit – léptem hozzá tétovázva.

– Gyere már, nem eszlek meg – megfogta a kezem és lehúzott magához a plédre.

– Ez valami nyálas piknik akar lenni? – néztem a kosárra.

– Így kárpótollak a kimaradt két napért.

– Nem kellett volna – ültem törökülésbe kissé feszengve. – Ez olyan...hülyén néz ki – nevettem kínomban. Még is hogy jut Rainak az eszébe ilyen baromság? Tipikus Rai.

– Szóval tényleg nem szereted a romantikus férfiakat? – lett szélesebb a vigyora.

– De...izé...bírom a romantikát meg minden...de ez most kikészített – mutattam a cuccokra még mindig nevetve.

– Látod, ezért jó velem lenni – tette le a napszemüvegét és közelebb húzta a kosarat. – Én mindig kész vagyok arra, hogy valami újabb dolgot csináljak amivel meglephetlek.

– Most nagyon bejött.

– Mit szeretnél enni? – elkezdett kipakolni a kosárból, én pedig csak néztem azt a sok ételt és nem tudtam dönteni.

– Nem tudsz dönteni mi? – mosolyogva kinyitogatta a dobozokat. – Akkor együnk mindenből egy kicsit.

– Benn vagyok.

A forrón sütő nap miatt inkább megváltam a dzsekimtől és éhesen néztem végig minden dobozon. De még mielőtt bármelyikre lecsaphattam volna Rai megfogott egy shushi tekercset és elém tartotta én pedig habozás nélkül elfogadtam.

– Most így tömlek meg Bibiri-kun, később meg máshogy is – nyalta meg a száját miközben egy újabb finomságot vett a kezébe.

– Most éhes vagyok Rai, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudod nem elvenni az étvágyam – figyelmeztettem.

– Rendben, akkor most csak eszünk és későbbre hagyom a mocskos számat – nevetett. – De később a tiéd is bemocskoljuk – közelebb csúszott hozzám és magához rántva megcsókolt.

Két napig nem is láttam és most rohadtul nem bírtam magammal. Közelebb húztam magamhoz, de amikor csók közben végig simítottam az oldalán Rai felszisszenve elhúzódott.

– Mi az? – néztem rá értetlenül. Nem tudtam, hogy mi lehet a baja.

– Semmi – mosolygott rám bocsánatkérőn, közben óvatosan az oldalát dörzsölte.

– Oké Rai, mi a szar van veled?

– Csak egy kis balhéba keveredtem a hétvégén és most én sem úsztam meg egy kis sérülés nélkül.

– Jesszus, ne mond, hogy valaki megszúrt – ennyire még soha nem ijedtem meg. – Mutasd! – türelmetlenül a pólójához nyúltam, hogy lehúzzam róla, látni akartam, hogy nincs komoly baja.

– Dehogy késeltek meg – fogta le a kezeimet, de már annyira sikerült felhúznom a pólóját, hogy lássam a mellkasán lévő kis lila és kék foltokat. – Csak beleszaladtam egy-két rossz ütésbe, de semmi komoly.

– És ezt eddig miért nem mondtad el? – az aggodalmat felváltotta a harag.

– Mert nem tartottam fontosnak – vont vállat miután visszahúzta a pólóját. – Nincs semmi komoly bajom. Láthatod, nem haltam bele.

– Még szép, hogy nem, mert azután még én is megvertelek volna – szorítottam ökölbe a kezem mérgesen.

– Valld be Bibiri-kun – duruzsolt közel bújva hozzám. – Egy kicsit megijedtél, aggódtál értem, ugye?

– Még szép amikor ilyen barom vagy – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Amilyen nagy pofád van érted csak aggódni lehet.

Azonban amikor megláttam Rai elégedett arcát, már tudtam, hogy hibát követtem el.

– Szóval szoktál értem aggódni? – kérdezte csillogó szemekkel, majd közel hajolva elkezdte a nyakam puszilgatni.

– Dehogy...é-én csak... – alig tudtam beszélni miközben Rai simogatott és puszilgatott.

– Jól van, abba hagyom – húzódott el keletlenül. – De csak addig míg jól meg nem etettelek – ismét a kezébe vette egy finomságot és felém nyújtotta. – Aztán folytathatjuk.

– Itt a tetőn? Mi lesz ha valaki feljön? Mondjuk Maro, vagy Kin, vagy...

– Senki nem jön föl – vágott a szavamba.

– Miért? Talán kibérelted a tetőt? – kérdeztem vissza gúnyosan.

– Úgy is mondhatjuk – vont vállat majd ismét a számhoz emelte az ételt. – Most pedig nyisd ki a szád – énekelte mint egy kisgyereknek, én pedig mosolyogva engedelmeskedtem Rainak.

Miután az ételek nagy részét megettük Rai rábeszélt, hogy lógjam el a következő órám, így a következő órát is a tetőn töltöttük, Rai pedig alaposan kihasználta a lehetőséget. Vagy is használta volna ha le nem állítom. Ami nem volt könnyű.

                                                       *

– Hová is megyünk? – néztem kérdőn Raira amint elindította a kocsit.

– De ami a legfontosabb – szólt közbe hátulról Renjiro előre hajolva a két ülés között. – Mi a szart csinál ez az első ülésen? – nézett rám ellenségesen.

– Ül, te meg told vissza a pofád a hátsó ülésre és csatold be az öved, mielőtt befékezek te meg alaposan összebarátkozol az üveggel meg az aszfalttal – szólt rá Rai kicsit sem kedvesen. Csoda, hogy egyáltalán elhoztuk őt is.

Suli után Rai már kint várt a kocsijánál Renjiroval, Amaival és Kinnel. A többiek meg Toma kocsijába ültek.

– Szóval hová megyünk? – kérdeztem újra Rait.

– Szórakozni – válaszolta sunyin mosolyogva.

– Pontosabban?

– Meglepetés – vágta rá Rai.

– Vidámparkba! – kiáltotta hátulról türelmetlenül Renjiro.

Rai csak egyetlen pillantást vetett az az övemre, hogy be vagyok-e csatolva, aztán rálépett a fékre, Renjiro meg azzal a lendülettel megfejelte Rai ülésének a kartámaszát.

– Hoppácska – vigyorgott Rai gonoszan.

– El akarod törni az orrom baszki? – fogta az orrát Renjiro.

– Inkább kösd be az öved – szólt rá Amai de csak nagyon nagy nehézség árán tudta visszafogni magát, hogy ne nevessen, én viszont nem voltam erre képes és nem is akartam. Az első ülésen már sírva nevettem Rai mellett, aki nagyon is elégedettnek tűnt magával.

Fél óra múlva, miután jól kinevettem magam és Renjiro már nem nyafogott a hátsó ülésen, megérkeztünk a vidámparkhoz. Szerencsénk volt, mert gyorsan találtunk parkolóhelyet és sor sem volt a bejáratnál. Beérve a parkba megvártuk Tomáékat, majd a lányok és Amai miatt azonnal letámadtuk a vattacukrost. Míg ők azt az édes és ragadós cuccot ették addig Rai megragadta a lehetőséget és az első utunkba kerülő durva hullámvasútra felrángatott magával, még az utánunk kiáltozó Kinéket sem várta meg.

– Előre szólok, hogy ne lepődj meg ha az ebédre befalt sok kaja mind rajtad landol – figyelmeztettem Rait amikor rögzítettek minket az ülésbe.

– Rajtam ugyan nem, max a hátunk mögött ülő szerencsétleneken – nevetett Rai. – Szóval még csak bosszúból se próbálj meg lehányni Bibiri-kun.

A pörgős hullámvasútra még legalább háromszor felszálltunk, de ezúttal a többiekkel. Az utolsó menetnél direkt Kin mellé ültem és gonoszan kiöltöttem a nyelvem Raira amikor mérgesen leült Renjiro mellé. Persze amikor vége volt a menetnek és kiszálltunk Rai rögtön a hátsómba csípett és közölte, hogy ezért még kapni fogok, de én csak nevetve vissza csíptem és követtem a többieket a következő hullámvasúthoz.

Amikor dodzsemezni mentünk jól kiszórakoztam magam azzal, hogy állandóan Rainak mentem és direkt hecceltem, ezt persze vissza is kaptam a második fordulóban. Viszont az utolsó kőrnél Rai beült mellém és átvette az irányítást, genyó módon mindenkit lesöpört a pályáról.

– Ellenük van esélyed, de ellenem szinte semmi – húztam az agyát amikor kiszálltunk a kis járgányból.

– Hitesd csak el magaddal Bibiri-kun, otthon ezért még úgy is leteperlek és elverem azt a formás hátsód – csapott az említett testrészemre vigyorogva.

– Csak nehogy meglepődj ha most a te nyakadra kerül a nyakörv – vigyorogtam vissza, de ettől csak még jobban beindítottam a fantáziáját.

– Kipróbálhatjuk Bibiri-kun, de nem ígérem, hogy szófogadó kiscica leszek – magához húzott a derekamnál fogva és a nyakamba csókolt.

– Olyan javíthatatlan barom vagy – csóváltam a fejem, miközben Rai egy céllövöldéhez húzott.

– Na mit szeretnél Bibiri-kun? – kérdezte miután kifizetett pár lövést és a kezébe vette a puskát.

Megnéztem a választékot és a lehető legnehezebben megszerezhető cuccot kerestem. Volt ott egy hatalmas kék nyuszi amit elég nehéznek tűnt lelőni, de láttam egy fekete cowboy kalapot is ami nagyon is tetszett.

– Na? – nézett rám kérdőn Rai.

– A fekete cowboy kalap nem néz ki rosszul...

– Szóval a nyuszi kell – vette célba a hatalmas plüss nyuszit.

– Nem! – vágtam rá, de már túl késő volt, Rai azonnal ellőtte a nyuszit tartó egyik pálcát, aztán a másikat is. – Most szórakozol velem?! – de a maradék két pálcát is ellőtte és vigyorogva fordult felém. Az öreg pasas leszedte a nyuszit és Rainak adta, ő meg rögtön nekem nyújtotta a hatalmas fülest.

– Felejtsd el – tiltakoztam eltolva őt is meg a nyamvadt plüsst.

– Ha nem veszed el akkor az enyém lesz – nyújtotta megint a nyulat.

– Akkor köszöntsd az új alvótársad.

– Hát jó – fordította arccal maga felé a nyuszit. – Te leszel Bibiri-kun kettő – gügyögött a nyúlnak.

– Sírba teszel – fogtam a fejem.

Ekkor a kis csapatunk lány tagjai is csatlakoztak az ajándék vadászathoz. Amai és Toma nem voltak olyan szerencsések mint Rai, ők keményen megszenvedtek egy-egy lövésért. Amait a végére meg is sajnálta az öreg pasas és inkább oda adta neki azt amit Misa nézett ki magának, csak ne szenvedjen már ott szegény srác. Rai persze kárörvendőn mutogatta a srácoknak a nagy nyulat és azzal nyaggatta őket hogy neki ez elsőre sikerült. Ezután persze nem álltunk meg ennél a bódénál. A srácokat annyira elkapta a versenyszellem, hogy szinte az összes gyerekes és nem gyerekes bódét végig járták, hogy legyőzzék Rait. De Raitól nem pártolt el a szerencse, sajnos, mert a nap végére én is cipelhettem Rai nyereményeit. Egy plüss macskát meg macit, valami világítós cuccot meg még egy műanyag gagyi, patronos fegyvert amivel nagy erőszeretettel lövöldözte a srácokat. Nem mondom, hogy nem volt vicces Rai gyerekes viselkedése, olyan volt mintha lélekben visszakerült volna egy óvodás szintjére. Szerintem nem tévedek nagyot ha azt mondom, hogy Rai talán még jobban is élvezte a vidámparkot mint egy kisgyerek.

Már kezdett sötétedni amikor eleredt az eső és mi épp a szellem vasúthoz álltunk sorba. Alig két perc alatt teljesen átáztunk és már készültünk a hazaútra, de Rai ragaszkodott hozzá, hogy még utoljára felszálljunk az egyik durva hullámvasútra. Mi inkább leültünk egy fedett helyre, Rai meg elhúzott még egyet hullámvasutazni aminek meg is lett az eredménye. Míg mi száradni kezdtünk, addig Rai kétszer olyan vizes lett, hazafelé pedig hallgathattuk a hapcizást meg az orrfújást. De két tüsszentés között is határozottan kijelentette, hogy nagyon is megérte.

Amint hazaért a kis csapatunk mindenki elhúzott a szobájába rendesen megszárítkozni, én pedig egy hosszú, meleg fürdő után visszamentem a szobámba aludni.

                                                        *

Amikor reggel felkeltem máris szembe találtam magam Rai két nyeremény plüssével, a cicával és a macival.

– Hát ez? – ültem fel meglepetten. Ahogy emlékeztem ezt tegnap Rainál hagytam.

– Rai tegnap este áthozta neked, de te már aludtál – magyarázta Amai nyújtózkodva az ágyában. – Csodálkozom, hogy azt a hatalmas nyulat nem adta neked.

– Csak azért mert az az ő nyuszija, Bibiri-kun kettő – forgattam a szemem.

– Találó név – nevetett Amai.

Morogva kimásztam az ágyból és átöltöztem, majd a fürdőbe mentem, hogy fogat mossak és megborotválkozzak. Mire mindennel végeztem Amai is kész lett és együtt mentünk reggelizni.

Tulajdonképpen szinte egész nap egy pillanatra se láttam Rait. Ma nem volt közös óránk, de még a szünetekben sem futottunk össze. Először azt hittem, hogy megint a tetőn vagy kint az udvaron cigizget valamelyik haverjával, de amikor a tetőn de még az udvaron sem találtam, kezdtem aggódni. Az első rossz gondolatom az volt, hogy talán megint összeverekedett valakivel és megint nem fogom látni pár napig. De aztán Kintől megtudtam, hogy Rai a tegnapi átázós hullámvasutazós akciója után nem csak simán megfázott. Ma reggel ki sem mászott az ágyból annyira rosszul volt.

– Meg kellene látogatnod – vigyorgott Renjiro ebédnél. – Egy gyógyulj meg szopás mindenre jó, vagy legalábbis...- de már nem tudta befejezni mert Toma úgy tarkón csapta, hogy majdnem megfejelte az ebédjét.

– Mi a szar? – nézett mérgesen Tomára.

– Bocs, néha begörcsöl a karom – masszírozta meg a felkarját Toma – Olyankor meg csinál ezt-azt – vonta meg a vállát mintha ez olyan természetes lenne. Persze Renjiro ezt nem hagyta annyiban, míg mi ettünk addig Renjiro tépte a száját és fenyegetőzött, hogy ilyet Toma még egyszer meg ne merjen csinálni, Toma meg csak bólogatott és tovább kajált.

Ebéd után még volt négy órám, de már nem tudtam odafigyelni semmire, valamiért sokkal jobban szerettem volna megnézni, hogy jól van-e Rai. Három órát kibírtam, de az utolsó szünetben elugrottam venni dangot, a kedvenc édességünket és visszatérve a koleszba azonnal Rai szobájához mentem. Kopogtam de csak pár perc múlva nyitottak ajtót, akkor is Kin volt az.

– Szia – úgy tűnt egyáltalán nincs meglepve, hogy ott lát. – Jó hogy jössz, mert így legalább nem kell itthon maradnom vele – pörgette meg a kezében Rai kocsi kulcsát.

– Jobban van? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

– Igen, csak kicsit hisztis – sóhajtott fáradtan, majd kitárta nekem az ajtót, hogy be tudjak menni. – Ha van elég energiád a hülyeségeihez akkor itt is maradhatnál figyelni rá. De előre szólok, ne ugorj minden szavára, mert szereti játszani a hősi halottat, neked meg még jobban fogja produkálni magát.

– Hallom ám – motyogta az ágyában Rai. Úgy feküdt egy szál bokszerben, a fal felé fordulva, nekem háttal és a fejére húzta a párnáját. Az az idétlen nagy nyuszi pedig ott hevert az ágya végében. – Nem süket vagyok hanem beteg – alig lehetett hallani a párna miatt.

– Pedig az se lenne rossz, a némaság meg egyenesen áldás lenne – tettem le az éjjeli szekrényére a dangóval teli tároló dobozt. Erre Rai lerántotta kócos fejéről a párnát és csillogó szemekkel rám nézett.

– Te vagy az Bibiri-kun? – mosolygott sokkal jókedvűbben.

– Szóval már vak is vagy? – vigyorogtam gonoszan. – Nem, akkor nem én vagyok.

– Itt maradsz vigyázni rám? – ült fel kissé gyengén.

Látszott rajta, hogy most nincs épp a legjobb formájában. A szemei nem csak a jókedvtől, de a magas láztól is csillogtak, az orra már piros volt a sok orrfújástól, az arca sápadt volt. Most olyan sebezhetőnek és gyengének tűnt mint eddig még soha. Én pedig, valami oknál fogva, legszívesebben hazáig utaztam volna, hogy elhozzam neki anyu gyógyító levesét és addig ápoltam volna amíg meg nem gyógyul. Már a gondolattól is kirázott a hideg, mert tudom, hogy ez semmi jóhoz nem vezetne. De most nem bírtam volna nemet mondani neki, főleg amikor ilyen gyenge.

– Maradok, de csak Bibiri-kun kettőt terrorizálhatod – figyelmeztettem.

– Nem baj, most erőm se lenne máshoz az alváson meg a haldokláson kívül.

– Mondtam, hogy produkálni fogja magát – szólt vissza az ajtóból Kin.

– Húzz már el – szólt rá Rai miközben eligazította a feje alatt a párnáját. – Menj és helyettem is idegesítsd Marot.

– Meglesz. Te meg gyógyulj meg.

– Azon vagyok.

Kin elment én pedig egyedül maradtan Raival és Bibiri-kun kettővel.

– Hoztam neked valamit – nyitottam ki a dobozt, Rai pedig kíváncsian nézett a dobozra. – Kérsz dangot? – tettem a dobozt az ágyára.

– Te vagy az én szexi kis nővérkém aki elkényeztet és tudja, hogy mikor mire vágyom – kacsintott, majd kiemelt egy dangóval teli pálcikát a dobozból és lassan enni kezdett.

Míg ő evett én leültem Kin ágyának a szélére és unalmamban körbenéztem a szobában. A szokásos fiús kupi itt szinte mindennapos volt. Ruhák a földön, cipők össze vissza dobálva, ezekhez most csatlakozott még pár papír zsepi meg egy egy kék vödör.

– Az minek? – mutattam a vödörre.

– Kin egész nap attól irtózott, hogy teli rókázom az egész szobát – forgatta a szemeit Rai fáradtan. – Hiába magyaráztam neki, hogy annyira nem vagyok rosszul, ő megrögzött hányás kerülgető – nevetett.

– Akkor csodálom, hogy képes ennyit bulizni veletek – mosolyogtam én is.

– Na és mi hozott ide téged? – tette vissza az üres pálcikát majd az oldalára fordulva a kezét a feje alá tette és úgy nézett rám. – Csak nem aggódtál értem?

Erre legszívesebben rávágtam volna, hogy még szép, hogy aggódom érte, de Rainak nem kell mindent tudnia.

– Nem, igazából egy virágot akartam hozni neked, vagy egy koszorút, de aztán Amai szólt, hogy annyira még nem vagy rosszul, így maradtam a dangonál.

– Szóval aggódtál.

Rait piszkosul nehéz becsapni.

– Talán – mindenhová néztem csak rá nem. – Egy kicsit....lehet hogy....aggódtam.

– Tudtam – vigyorgott elégedetten.

– De ne szálljon a fejedbe – figyelmeztettem.

– Nem fog, de most gyere ide Bibiri-kun – csalogatott az ujjával.

– Dehogy – vágtam rá. – Még csak az kellene, hogy én is beteg legyek.

– Ne légy ilyen gonosz – biggyesztette le az alsó ajkát nyafogva. – Egész nap nem is láttalak, erre amikor itt vagy végre, ide se jössz hozzám egy gyors puszira.

– Nem hát, én nem puszilgatok egy baci gyárat.

– Naaa

– Nem Rai – ráztam meg a fejem. – Ott van a nyulad, zaklasd azt.

– De ő nem az igazi Bibiri-kun – nyújtotta ki felém a kezét.

– Nem jó ha a levegőben dobok egy puszit? – próbálkoztam hátha megúszom.

– Az nem ugyan olyan.

– Hát akkor ezt szívtad, mert máshogy tőlem most nem kapsz puszit.

De Rai soha nem adja fel, ahogy most sem. Mérgesen összehúzott szemöldökkel lerántotta magáról a takarót és gyorsan kipattant az ágyból, de alig tette le a lábát a földre megingva vissza ült az ágy szélére.

– Oh, baszki, ezt nem kellett volna – vett egy mély lélegzetet Rai miközben látszott hogy egyre rosszabbul fest. – Azt hiszem....mindjárt... – de már nem tudta befejezni. Gyorsan felkapta a vödröt és valószínűleg a gyomrában lévő összes kaját a vödörbe ürítette.

– Bassza meg – nyögtem továbbra is Kin ágyán ülve. – És pont most nincs itt Kin. Miért mindig én szívom meg jobban? Te meg miért heveskedsz itt amikor tudod, hogy beteg vagy és szarúl vagy?! – kiáltottam Raira aki továbbra is a vödörbe lógatta a fejét.

Két hányás között azért oda nyögött nekem egy bocsit, de mire végzett, erőtlenül letette a vödröt és vissza feküdt az ágyba.

– És még pusziljalak meg mi? – néztem rá mérgesen, de ahogy bánatosan visszanézett rám nem tudtam rá haragudni.

Felkaptam a vödröt és a kinti wc-ben kiürítettem majd kimosva vissza vittem. Azután egy pohár vízzel vissza mentem Raihoz.

– Igyál egy kicsit – nyújtottam felé. Ivott pár kortyot, de nem sokat, majd vissza adta a poharat.

– Jobban vagy? – most már le sem tagadhattam, hogy aggódom érte.

Lecsukott szemmel bólintott egyet, de ha lehet most még szarabbúl nézett ki. Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá, hogy ne törődjek vele. Lehúztam a cipőmet és óvatosan befeküdtem mellé az ágyba, mind a ketten oldalt feküdtünk, egymással szembe. Mellette feküdve közel hajoltam hozzá és adtam egy puszit a homlokára miközben felhúztam kettőnkre a takarót.

– Aludj egy kicsit – simogattam a haját miközben ő közel bújt hozzám. – Az majd jót fog tenni.

Rai pár perc múlva már aludt is, én pedig végig ott maradtam és vigyáztam rá.

                                                        *

Rai három napig feküdt az ágyban és gyógyult én meg mindennap, az óráim után, elmentem hozzá és vele töltöttem a napjaim nagy részét. Igaz az első nap sikerült teljesen kikészítenie, ahogy már megszoktam, de az utolsó két nap egész nyugis volt. De szombatra már nem bírt tovább az ágyában maradni. Még meg volt fázva egy kicsit, de már sokkal jobban volt, így ki tudta erőszakolni, hogy elmenjünk moziba. Szombaton ebéd után lent várt a kocsijánál én meg meglepetten néztem rá.

– A többiek?

– Csak mi megyünk. Szállj be Bibiri-kun.

– Egyáltalán milyen filmet akarsz megnézni? – ültem be az anyós ülésre, majd ő is bepattant mellém. – Előre szólok, hogy nem fogok semmilyen nyálas, vagy gagyi vámpíros filmet megnézni.

– Valami hús darabolós horrort? – nézett rám.

– Most nem akarom viszont látni az ebédem – fintorogtam. – Inkább azt az új akció filmet.

– Oké – indította be a kocsit.

Fél óra múlva már egy sötét teremben ültünk, mindenféle édességgel meg rágcsálnivalóval megpakolva. Ha nem állítom le Rait időben akár a fél büfét elhozta volna, csak azért mert ő kihagyta az ebédet.

– Hoznom kellett volna Bibiri-kun kettőt is. Biztos bírta volna ezt a filmet – dobott a szájába egy sajtos nachost.

– Na az még nagyon kellett volna. Így is épp elég idiótán nézünk ki ezzel a sok cuccal, főleg a gyerekmenüvel. Még is minek neked gyerek menü?

– Mert a McDonald's-ba már nem volt idő beugrani egy Happy Meal menüért – húzta a száját.

– Na és az minek? – kezdtem elveszíteni a türelmem. De ha most elkezdünk vitázni nagyon nem tűnünk fel senkinek, mivel rajtunk kívül alig egy-két ember volt még a teremben, mi meg leghátul ültünk, jó távol tőlük. Van egy olyan érzésem, hogy Rai direkt kérte így a jegyünket.

– Mert szeretem az ajándékokat – kacsintott rám.

– Ha ez egy célzás akart lenni valamire, akkor vedd úgy, hogy észre sem vettem.

Rai egy szót sem szólt csak sejtelmesen mosolygott, pont mikor elkezdődött a film. Inkább nem kíváncsiskodtam, jobb néha egyes dolgokról nem tudni.

A mozi után Rai nem vitt vissza a koleszhoz, hanem egy gokart pályához vitt.

– Csak nem azt akarod, hogy megint lesöpörjelek a pályáról? – néztem rá vigyorogva amikor kiszálltunk a kocsiból.

– Itt ugyan biztos nem nyersz ellenem.

– Miért is nem?

– Mert a dodzsem nem gokart. Én pedig majdnem minden hónapban elverem itt a srácokat – hencegett.

– Az lehet, de engem biztos nem.

– Fogadjunk – meg állt és szembe fordult velem.

– Oké, fogadjunk. De miben?

– Ha én nyerek akkor a hétvégét nálam töltöd és semmilyen rosszalkodásra nem mondhatsz nemet.

– Oké, de ha én nyerek akkor egész hétvégén nem szólhatsz egy szót sem senkihez, még akkor sem ha hozzád beszélnek – már ismertem Rait annyira, hogy tudjam, ez azért nem lenne könnyű neki.

– Jó – megfogta a kezem és kezet ráztunk.

Kifizettünk Raival egy-egy kört és megkezdtük a versenyünket. Az első kőrben még csak bemelegítettem, szoktam a járgányt, ezért is nyert Rai. De a második körben már én nyertem, ahogy a harmadikban is.

– Na ki fog egész hétvégén kussban ülni? – néztem Raira amint ő is kiszállt a gokartból.

– Egyezzünk meg abban, hogy csak holnap kell csöndben maradnom – próbált egyezkedni.

– Nem – vágtam rá, majd vissza adtam az ott álldogáló pasasnak a bukósisakot.

– Ne csináld már – nyafogott miután ő is megvált a bukósisaktól és követett vissza a kocsijáig. – Egész héten rohadt beteg voltam, legalább ma hadd beszéljek még.

Olyan könyörgőn nézett rám, hogy nem bírtam nemet mondani.

– Rendben – sóhajtottam beleegyezve.

– Akkor már tudom is, hogy hova megyünk most – kúszott egy ravasz vigyor Rai arcára, amitől mindig rossz érzésem támadt.

– Hová? – kérdeztem kissé félve.

– Majd meglátod – magával elégedetten lépett a kocsijához és beszállt.

Pár perc múlva Rai egy karaoke bár előtt parkolt le a kocsijával.

– Ezt nem gondolhatod komolyan – mondtam, amint kiszálltunk a kocsiból.

– Ha már holnap nem beszélhetek akkor most jól kihasználom az időt – megragadta a kezem és elkezdett behúzni az épületbe.

– Ezért hétfőn is csöndben kell maradnod – morogtam, miközben Rai az egyik ott dolgozóhoz húzott és már intézte is, hogy kapjunk egy külön szobát.

– Előre szólok, hogy ha már itt vagyunk az éneklésen kívül semmit nem tehetsz és én sem teszek – figyelmeztettem. – Arról meg ne is álmodj, hogy valami nyálas számot elénekelek veled.

Rai nevetve bekísért a kis szobába ahol már ott vártak ránk a mikrofonok és egy rakás zene amit biztosan nem énekeltem volna el soha. Rai hozatott pár italt, persze ő egy csepp alkoholt sem ivott, majd beállított egy pörgős punk számot. Azt hittem, hogy fel fog sülni, de ehhez képest döbbenten iszogattam a piámat míg Rai majdnem minden hangot tökéletesen kiénekelt.

– Most te jössz – nyújtotta felém a mikrofont.

– Nem először vagy itt mi? – vettem el a mikrofont gyanakodva.

– Tudod részeg haverokkal karaokézni az egyik legjobb muri – ült le vigyorogva.

Kiválasztottam egy közepesen pörgős számot aminek a szövegét nagyjából tudtam.

– Jobb ha már most befogod a füled Rai, mert ez egy kicsit sem lesz kellemes.

Mielőtt elkezdődött volna a dal még egy utolsó ittam bátorításként és kevert piámból, majd belekezdtem a kornyikálásba.

Az én hangomhoz képest egy döglődő szerencsétlen állat hangja is jobban hangzana. A dal felénél hátranéztem a vállam fölött és Rai mosolygós képét néztem.

– Ős tehetség vagy Bibiri-kun – tartotta fel a hüvelykujját mosolyogva, én pedig legszívesebben hozzá vágtam volna a mikrofont. Ugyan nem nevetett, de látszott, hogy belülről már rég sír a nevetéstől. De leszartam, befejeztem a számot aztán mérgesen vissza ültem a helyemre.

– Te jössz Elvis – hajtottam fel az italom.

– Ne legyél morcos – közelebb csúszott hozzám és a fejét a vállamra hajtotta. – Nem lehet mindenkinek jó hangja.

– Köszönöm a vigasztalást Közhelyek Királya – forgattam a szemem gúnyosan.

– Letolok még egy dalt és elviszlek valahová – puszilta meg a nyakam békítően.

– Inkább haza vigyél. Ez a nap már így is fárasztó volt.

Rai egy szó nélkül beállította a lehető legnyálasabb számot. Azt hittem ezt is csak úgy simán elénekli aztán húzhatunk is, de sajnos nem így volt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy Rai az asztalra ugrott és mindenféle idióta módon, táncikálva, kapálózva énekli nekem azt a nyálas számot. Amilyen fejeket vágott hozzá nem bírtam ki nevetés nélkül, pedig a tánc se volt semmi.

– Egy idióta vagy – törölgettem a könnyeim amikor végre befejezte.

– Az vagyok – mosolyogva lehajolt és gyengéden megcsókolt én pedig magamhoz húzva viszonoztam a csókot. Ha néha bosszantó is tud lenni ez az idióta, ő még is csak az én idiótám.

– Gyere, menjünk – szakította meg a csókot és kézen fogva maga után húzott. Rai oda dobott az egyik pincérnek egy bankjegyet majd tovább sietve húzott ki a kocsijáig.

Legalább fél óráig kocsikáztunk és már teljesen besötétedett amikor Rai leparkolt egy városon kívüli részre ahol egy ház sem volt a közelben és semmi világítás.

– Csak nem itt akarsz kinyírni? – néztem Raira kíváncsian.

De Rai egy szó nélkül hátranyúlt a hátsóülésre és elvett onnan két vastag plédet.

– Azok meg minek? – már komolyan nem értetem, hogy mit akar itt Rai ezekkel a plédekkel.

– Gyere – kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból a plédekkel a kezében. Én is kiszálltam és értetlenül néztem ahogy Rai felugrik a kocsi hátsó részére és az egyik plédet végig teríti rajta.

– Gyere Bibiri-kun – nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon a kocsi hátsórészére. Megragadtam a kezét és már fent is voltam.

– Gondoltam így a városon kívül szépek lesznek ma este a csillagok – magyarázta amikor ismét csak értetlenül néztem rá. – De most gyorsan bújjunk össze, mert kezd tényleg hideg lenni és én nem akarok megint beteg lenni.

– Elképesztő vagy – csóváltam a fejem mosolyogva miközben leültem a kiterített plédre. Rai is leült és szorosan magához húzott, majd elgondolkodva rám nézett és hirtelen már is az ölébe húzott.

– Így sokkal jobban tudjuk egymást melegíteni – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. Fogta a másik plédet és szét hajtogatva körénk tekerte, én pedig szinte elvesztem Rai ölelésében és a jó vastag szőrmés pléd takarásában. Rai végig dörzsölte a kezeimet a pléd alatt, hogy jobban melegedjek.

– Fázol? – beszéd közben melegítette a fülem a lehelete.

– Nem – dőltem Rainak elégedetten, ő pedig még szorosabban ölelt.

– Akkor jó – puszilta meg a fülem. – Na már látni is pár csillagot.

Felnéztem és tényleg egyre több csillag tűnt fől a sötét égen.

– Szép.

– Az – tette a fejét a vállamra.

Pár percig így voltunk, csöndben, az eget nézve.

Halottam ugyan ahogy Rai ásít, de nem gondoltam arra, hogy komolyan el fog aludni. Már csak azt vettem észre, hogy a szép pillanatot Rai szuszogása töri meg.

– Te el aludtál?

Persze választ nem kaptam.

– Rai! – szóltam kicsit hangosabban. – Rai! Itt nem aludhatsz. Hogy fogunk így haza menni? – kicsit fentebb vettem a hangerőt hátha felébred.

Amikor ismét nem kaptam semmi választ, hátra fordultam, így Rai feje ledúlt a vállamról és rögtön kinyitotta az álmosságtól kába szemét.

– Jó reggelt te csillagász – borzoltam össze a haját, de ő csak fáradtan bámult. – Ideje haza menni.

– Jó – bólintott lehunyva a szemét.

– Rai – böktem meg.

– Fent vagyok – mondta továbbra is csukott szemmel.

– Ja látom – mosolyogtam.

Kellett még pár perc Rainak, de végül össze szedte magát és vissza mentünk a koleszba.

– Eltalálsz a szobádig? – szóltam utána amikor kómásan tovább sétált a folyosón.

Erre Rai visszafordult és egy nagy puszit adott a számra.

– Köszönöm, hogy velem jöttél Bibiri-kun.

– Nincs mit – eléggé meglepett.

Rai még megeresztett egy fáradt mosolyt, de aztán elhúzott a szobájába, ahogy én is.

                                                      *

A hétvége és a hétfő viccesen telt úgy, hogy Rai egy szót sem szólhatott. A fiúk persze rögtön kihasználták a helyzetet. Amikor szórakozni mentünk valahová, italokat rendeltek Rai nevében, a végén meg neki kellett mindet kifizetnie, mivel egy szót sem szólhatott, de elég mérgesnek tűnt. De a hétfő volt a legviccesebb. A második óránk művészet történelem volt és Rai megint késett. Mivel nem beszélhetett ki sem tudta dumálni magát a helyzetből. Csak csendben állt a tanárnő előtt, aki nem túl kedves szavakkal bombázta őt. Amikor végre leült mellém fáradtan az asztalra hajtotta a fejét.

– Na mi az? – mosolyogtam. – Kikészültél mi?

Rai felkelt az asztalról és elvette a füzetem a tollammal együtt, hogy bele írjon. Amint végzett vissza tolta elém a füzetem.

–„ Ne legyél gonosz. Teljesen kicsinál ez a sok barom!” – olvastam.

– Pedig még ma kénytelen leszel kibírni.

Rai megint elvette a füzetem, majd két új mondatot leírva vissza adta.

– „ Ezután csak jutalmat érdemlek tőled! Ez az egész nagyon szar!”

– Jó, akkor ma este átmegyek.

Erre rögtön felé kapta a fejét és meglepetten nézett rám, majd mosolyogva szájon puszilt és megint írt a füzetembe.

– „Ezért megérte ennyit szenvedni! :D Akkor olyan hét körül gyere át Bibiri-kun.”

– Oké

– Seiko! Rai! – szólt ránk a tanárnő.

– Elnézést tanárnő – vágtam rá, mert az ember csak így szabadul a legkönnyebben.

De a tanárnő nem hagyta ennyiben, várakozón Raira nézett, hátha kinyög egy bocsánatot. Most még jobban ki volt akadva Raira mint eddig. Amikor a tanárnő felfogta, hogy semmi esély arra, hogy Rai kinyög valami bocsánatkérés félét, rögtön vörösre váltott az arcszíne a méregtől.

– Úgy néz ki ma is felelni fogsz Rai. Gyere ki!

Rai keletlenül fel állt és a tanárnő asztalához ment. Egy rakás kérdést kapott, de egyikre sem válaszolt, csak a vállát vonogatta, hogy nem tudja és úgy tett mint aki komolyan gondolkodik. Végül Rai megkapta a rossz jegyét és vissza ülhetett a helyére.

– Bocsi – súgtam oda neki, mire ő nyöszörögve a padra hajtotta a fejét.

Ezután jött az ebéd ami hasonlóan rossz volt. Rait az ebédlőben is végig szívatták, mindenki megragadta a lehetőséget.

– Szia Rai – ült le Rai mellé Haru túlságosan is kedves mosollyal a képén. – Elkérhetem az energia italod? – bökött Rai bontatlan italára, de Rai a fejét rázta. – Szóval vihetem? Köszi – már nyúlt volna az italért, de Rai megragadta a kezét és megszorított és egy gyilkos pillantással is meg tudta értetni magát Haruval. Haru persze fel tette mindkét kezét, ezzel jelezve, hogy nem akar problémát, de amikor távozni készült, felkapta Rai italát és elhúzta a csíkot, Rai meg mérgesen rám nézett.

– Ne legyél mérges – nyugtatgattam. – Inkább gondolj arra, hogy pár óra múlva már senki nem szívathat.

Erre Rai végig nézett rajtam és egy perverz vigyor ült ki az arcára.

– Miért van az az érzésem, hogy most nem arra gondolsz mint amit mondtam? – néztem rá összehúzott szemmel, mire ő közelebb csúszott hozzám a padon és a nyakamba harapott. Igen, Rai egyértelműen nem a holnapi napra gondolt, amikor végre beszélhet, inkább egy közelebbi dologra.

– Csodálom, hogy Maro sehol sincs – nézett körbe az ebédlőben Toma.

– Én inkább örülök neki, hogy nincs itt – vágtam rá, Rai pedig egyetértőn bólogatott.

– Furi ez a nagy csönd – sóhajtott Kin. – De azért nem rossz...Au!

Persze Rai egy nagy bokán rúgással jutalmazta Kint.

– Vigyázz mit mondasz mert attól, hogy nem beszélhet még mindig seggberúghat – vigyorgott Amai.   Tovább a 9. fejezet 2. részére >>><