– Seiko, kelj fel, mert el fogunk késni – bökdöste a vállam Amai.

Nyújtózkodva felnéztem Amaira, majd észhez térve rögtön oldalra néztem, aztán a másik oldalamra, de Rait sehol nem láttam.

– Rai hol van?

– Már korán reggel elment.

– Miért? – értetlenül Amaira néztem aki ugyanúgy nézett vissza rám, a rajzolt bajusz pedig még mindig ott volt az arcán.

– Nem tudom, csak annyit mondott, hogy van pár elintézni való dolga – vonta meg a vállát.

– És nem üzent nekem semmit? – egy kicsit azért reménykedtem benne, hogy nem hagyott komolyan csak így itt.

– Nem. De nagyon sietett.

Raira kissé mérgesen kimásztam az ágyamból és a szekrényemhez lépve kikerestem pár ruhát amit felvehetek mára. Amai közben az ágyán feküdve várt rám.

– Nincs kedved délután elmenni valahová?

– Hová? – kivettem egy piros pólót meg kerestem hozzá egy farmert.

– A közelben nyílt egy új hely ahol szuper sütiket lehet kapni.

– Benne vagyok, mehetünk – húztam fel a cipőmet is.

– Oké.

Fel állt az ágyról és már ment volna ki a szobából, de megragadtam a karját, mire értetlenül rám nézett. Az a bajusz ritka idiótán és viccesen nézett ki rajta és Amai még csak nem is vette észre, hogy ott van az arcán. Gondoltam rá, hogy szólok neki, de ahogy rám nézett azokkal a kíváncsi, értetlen szemeivel, egyszerűen kibújt belőlem a kisördög és inkább nem szóltam neki.

– Mi az?

– Semmi – legyintettem, miközben igyekeztem nem vigyorogni.

– Biztos?

– Persze.

Magamhoz vettem a cuccom és követtem Amait az ebédlőbe, hogy meg reggelizzünk. Én nem lepődtem meg ahogy néhány lány kuncogva elment mellettünk a folyosón, páran pedig jól megnézték Amait, ő viszont nagyon is meglepettnek tűnt, nem értette, hogy mi van az emberekkel.
Amikor az ebédlőbe értünk, akkor is megnézték páran és nevettek is, de Amainak még mindig nem esett le. A többiek asztalához értünk, ahol Rain kívül mindenki ott volt, és Renjiro azonnal nevetni kezdett.

– Nem találtad a borotvát kölyök? – piszkálta, de Amai semmit nem értett.

– Miért, ne találtam volna meg? – ült le értetlenkedve Misa mellé, aki a szájára szorított kézzel tartotta vissza a nevetést.

– Egy nap alatt milyen kis úrias bajuszt növesztettél – nevetett Toma. – Áruld el a titkod, ezt tudnom kell – már szinte sírt a nevetéstől.

– Mi van? – vonta össze a szemöldökét Amai.

– Egy bajusz van a pofádra festve te barom – nevetett Rejiro.

– Ez komoly? – tátotta el a száját ijedten, mire Misa elővett egy kis tükröt és oda adta neki. – Ezt Rai csinálta, ugye? – nézett rám mérgesen, miután jól megnézte a kis bajuszát.

– Hát nem is én – tettem le a cuccom.

– Most elkapom – Amai felpattant a helyéről és már el is húzta a csíkot.

– Most megveri Rait? – nézett utána Kurva.

– Azt megnézném – vigyorgott Renjiro.

– Ugyan már, hogy verné meg? – szólt közbe Kin.

– Ja, Rai csak egy kézzel simán eltartja magától a kis lükét – vágta rá Toma.

– De Amaival van a gyorsaság és a meglepetés ereje – mondta Minako mosolyogva.

– Amilyen kis fürge törpe az is lehet, hogy egy ütésből kiteríti Rait – gondolkodott hangosan Renjiro.

– Azért az se olyan egyszerű – jegyezte meg Kin.

– Na ki fogad a törpe kölyökre? – dobott egy bankjegyet az asztal közepére Renjiro, mire Toma azonnal lecsapott rá.

– Raira fogadok és köszi ez most pont jól jött – vigyorgott Renjiro képébe amikor felemelte a pénzt az asztalról.

– Csak a kis bajszos törpe szétpasszírozott holtestén keresztül – fogta le Toma kezét Renjiro.

– Ne legyetek már ilyenek – szolt rájuk Misa.

– Szóval szerinted se nyerne Amai? – nézett rá Toma.

– Ezt komolyan kérdezed? – kérdezett vissza kissé mérgesen Misa.

– Még szép – válaszolt Toma.

Erre Misa is elővett egy bankjegyet és ő is az asztalra dobta.

– Arra fogadok, hogy Amai szét rúgja Rai seggét – mondta Misa elszántan.

– Helyes – vigyorgott elégedetten Renjiro. – Még valaki? – nézett végig a többieken.

– Engem felejts el – mentette ki magát Kin.

– Én Raira fogadok – szállt be Kurva is.

– Én soha nem fogadok, főleg nem ilyenekben – csatlakozott Kinhez Minako.

– És te Seiko? – nézett rám Toma.

– Én inkább nem fogadnék senkire. Az egyik a barátom a másik meg...

– Tudjuk, a kurvád – vágott a szavamba Renjiro egy legyintés kíséretében. – Hát öröm lesz elnyerni a pénzetek.

– Miben fogadtatok? – tűnt fel hirtelen az asztalunk mellett Haru. Napszemüvegét feltolta a fejére és kíváncsi szemekkel nézett ránk.

– Arra hogy ki nyerne egy Amai és Rai verekedésben – válaszolt Toma.

– Amai az a kis nyüzüge törpe aki nem tud egy helyben maradni? – úgy tűnt ez felkeltette Haru érdeklődését.

– Ja, az – vágta rá Renjiro. – De talán most már jobban megjegyzik az emberek a bajszos hülye fejéről – vigyorgott gonoszan Renjiro.

– Fogadok a törpére – dobta a pénzét a többi közé Haru, majd el is ment.

Ezután Renjiro meglátta a lehetőséget a dologban és már ment volna körbejárni az ebédlő összes asztalát, hogy pénzt gyűjtsön, de Toma szerencsére leállította, persze a szokásos módon, a „bocsi, hogy véletlen kirúgtam alólad a lábad” dumával, miután persze Renjiro tényleg elterült a földön.

Reggeli után mindenki órára ment, de mivel Amai még mindig nem jött vissza csak én és Misa mentünk a közös óránkra. Már elment az óra fele amikor Amai betoppant a terembe kissé kapkodva a levegőt, valószínűleg idáig futhatott, a bajuszt pedig már sikerült leszednie valahogy a képéről. Bocsánatot kért a késésért és rögtön ledobta magát mellém.

– Na megtaláltad Rait? – néztem rá.

– Nem – bosszankodott. – Mindenhol kerestem ahol csak lehet, de sehol nem találtam.

– Lehet órán van – vontam vállat, nem igazán érdekelt a dolog. Amai úgy is hamar lehűti magát és nem lesz az egészből semmi, aminek én csak örülök.

Amai vett pár nyugtató lélegzetet és előszedte a táskájából a cuccait.

– Amúgy Renjiro meg a srácok fogadtak rátok – gondoltam jobb ha tudja, nehogy Renjiro rábírja emiatt egy felesleges balhéra.

– Tipikus Renjiro – forgatta a szemét mosolyogva. – És Misa is fogadott? – nézett a pár asztallal arrébb ülő lány felé aki javában jegyzetelt.

– Igen.

– És kire? – kíváncsiskodott tovább, mintha ez sokkal jobban érdekelné.

– Rád.

– Akkor jó – dőlt hátra elégedetten.

                                                       *

Ma a nap nagy részét Amaival és Misával töltöttem, Raival pedig egyik szünetben sem találkoztam, pedig máskor mindig rám akaszkodik a szünetekben. Még a hatodik órában sem találkoztunk, amikor közös óránk lett volna. Már eléggé aggódtam Rai miatt ahhoz, hogy az utolsó óra előtti szünetben megkeressem Kint és megkérdezzem tőle, hogy mi van Raival. De ő csak vállat vont és tovább cigizett.

– Egész nap nem láttam a hülye fejét – válaszolt helyette Renjiro.

Ezután még nehezebben tudtam elviselni az utolsó órát. Rosszabb volt mint amikor tudtam, hogy beteg és azért nincs itt, de most azt se tudtam, hogy mi van vele.

Amai időközben lenyugodott és úgy tűnt teljesen megfeledkezett Rai baromságáról.

– Biztos húzza valahol a lóbőrt – próbált nyugtatni Amai.

– Remélem csak ennyi, de akkor is seggbe rúgom.

– Ha megtalálod – vigyorgott Amai.

– Most legalább lesz miért bujkálnia.

Amai csak nevetett de én halálosan komolyan gondoltam, ha valami kis hülyeség miatt nem láttuk egész nap, vagy mert valahol szunyál, akkor komolyan leszedem a hülye fejét.

Amint vége lett az órának összeszedtem a cuccom és rögtön mentem volna Raihoz, de Amai megállított.

– Úgy volt hogy sütizünk, nem? – húzott vissza a karomnál fogva.

– De...de én...

– Rai most ráér – vette fel a táskáját a vállára. – Legalább ahelyett hogy vitáznál egyet inkább sütizz velem.

– Jó – sóhajtottam beletörődve.

Megvártuk Misát is, aztán Amai elvezetett minket a cukrászdába. Egy aranyos kis hangulatos hely volt Anime szereplőkkel a falain és hozzájuk kapcsolódó sütikkel, meg a szokásos édességekkel. Amai rögtön megvett egy rakás süteményt amiknek már csak a látványától egy cukorbeteg biztosan felfordult volna. Sütizés közben mindenféle hülyeségről elbeszélgettünk, de főleg Misa tartott minket szóval, be sem állt a szája, amin persze Amai mosolygott, de én hosszútávon biztos bediliztem volna. Mondjuk ők ketten nagyon is össze passzolnak.

– Mindjárt jövök srácok – állt fel Misa két süti után, előttünk még ott sorakoztak a finomabbnál finomabb édességek. Miután Misa elhúzott se én se Amai nem szóltunk egy szót se, de úgy éreztem Amai mondani akar valamit és nem is tévedtem nagyot.

– Amúgy mi a helyzet veled meg Raival? – törte meg a beállt csendet. – Úgy értem mi ez a dolog, hogy Rai csak úgy felszívódik, te meg így aggódsz?

– Nincs semmi – hazudtam kelletlenül.

– Biztos? – gyanakodva nézett rám.

– Oké, talán még is van valami – nyögtem ki nehezen és közben éreztem ahogy melegszik az arcom, már biztos vörös volt az egész fejem.

– Na ki vele – kíváncsian félretolta a sütiket és az asztalra könyökölt.

– Nem hiszem hogy...

– Meg ígérem, hogy senkinek nem mondok egy szót se – tette a kezét a szívére mosolyogva. – Bennem megbízhatsz. Barátok vagyunk, nem?

– De – nem bírtam nem mosolyogni amikor ilyen Amaisan aranyos fejet vágott.

– Hát akkor mi a baj?

– Tegnap mondtam Rainak valamit és félek, hogy emiatt szívódott fel – túrtam a hajamba idegesen.

– Mit mondtál neki? – nézett aggódva.

Már komolyan éghetett a képem, mert szinte lángoltam.

– Hát azt...azt hogy...hát szóval...

– Na?

– Azt mondtam neki, hogy szeretem – mindenhova néztem csak Amaira nem.

– És mit mondott ő erre? – a hangja izgatottnak tűnt és amikor ránéztem az is volt.

– Semmit – a fejemet az asztalon pihentettet karomra döntöttem. – Gyorsan bealudtam, de emlékszem, hogy semmit nem mondott.

– És te komolyan gondoltad?

– Még szép – kaptam fel a fejem indulatosan. – Egy ilyen szót nem mondok ki csak úgy akárkinek.

– Szerinted ezért bujkál most? – úgy látszott mintha Amai is csalódott lenne kicsit.

– Lehet, de remélem, hogy nem.

– Akkor menj és keresd meg most! – pattant fel a székéről.

– Most? – néztem rá meglepetten. – De mi lesz a sütikkel meg a...

– Ki nem szarja le a sütiket ha van ennél fontosabb!?

– Jesszus Amai, nagyon felpörögtél – jött vissza Misa.

– Seikonak most mennie kell – felkapta a táskám és a kezembe nyomta.

– De... – próbáltam ellenkezni, de Amai felhúzott a székről és kitolt az üzletből a cuccommal együtt.

– Semmi de! Mész és kész!

– Jó, jó, nyugi már – nem bírtam nem nevetni Amai viselkedésén.

– Na nyomás, majd a koleszban találkozunk.

– Jó – hagytam rá és elindultam vissza a koleszhoz.

Egészen addig nem voltam ideges míg meg nem érkeztem a koleszhoz. Először a tetőn kerestem, hátha ott szórakozik, de miután ott nem találtam megnéztem a szokásos helyén ahova még cigizni szokott járni, de ott sem találtam, aztán célba vettem Rai szobáját.

Ahogy a kihalt folyosón az ajtajához sétáltam ismerős vihogást halottam az ajtó túloldaláról, nem jutott eszembe, hogy kihez tartozhat a hang, de határozottan női hang volt. Vajon Kin hozott fel magához valakit?

Kissé haboztam emiatt, de erőt vettem magamon és határozottan bekopogtam az ajtón. Eltelt egy-két perc mire kinyílt az ajtó én pedig döbbenten néztem szembe a teljesen meztelen Raival, akit csak a takarója takart alulról. Egy hang se jött ki a torkomon ahogy a sötét zöld szemeibe néztem amikben csak úgy kavarogtak az érzelmek, de leginkább valami megbánásféle, amit rögtön felváltott valami más.

– Ki az? – az ismerős női hang tulajdonosa kiszállt Rai ágyából és maga köré tekerve a takarót mérgesen nézett rám. A csaj nem más volt mint Maro nője aki annyiszor próbált ráakaszkodni Raira. Hát most sikerült neki.

– Ez mi? – nem ismertem rá a saját hangomra, annyira elkínzottnak tűnt, pedig én beszéltem.

– Mi lenne? – dőlt az ajtófélfának Rai hűvösen.

Ha lehet még döbbentebben néztem Rait. Még is hogy képes ezt csinálni velem? Hogy képes így viselkedni, így átejteni amikor én...

– Milyen édes Bibiri-kun – döntötte oldalra a fejét és úgy mosolygott rám gúnyosan, majd becsukta maga mögött az ajtót, kizárva a lányt a beszélgetésből, ketten maradtunk a folyosón.

– Az a lány...te és az a lány... – egyszerűen nem bírtam rendesen rákérdezni. Már a gondolatától is rosszul éreztem magam, fájt tőle a mellkasom.

– Igen, lefeküdtünk – vágta rá kíméletlenül, ami nekem felért egy arcul csapással.

– De...de te....de én...mi? – úgy éreztem nem fogok levegőt kapni, nem éreztem szilárdnak a talajt a lábam alatt. – De...miért?

– Miért ne? – vigyorgott gonoszan. – Komolyan azt hitted, hogy mi leszünk a suli meleg álom párja? Hogy majd szeretni fogjuk egymást meg ilyen baromságok? – szinte utálattal ejtette ki a szeretni szót.

– Nem értelek....én nem...- elgyötörve a hajamba túrtam és hátraléptem egyet, hogy távolabb kerüljek ettől a számomra idegen Raitól.

– Persze hogy nem értesz, mert nem is akarsz megérteni! – emelte fel a hangját mérgesen, de aztán erőt vett magán és nyugodtabb hangon folytatta. – Nekem nem kelettél semmi komolyra, egyedül csak te gondoltad ezt az egészet komolynak – nevetett a végén, szánakozva. – Nekem csak az kellett amit eddig kaptam. Elég volt hogy pár napig nem kellett senkit fűzni egy kis dugásért. Ráadásul mindent megtettél nekem amit csak akartam. Őszintén? Ha nem jöttél volna ezzel az érzelmes baromsággal még meg is tartottalak volna. Persze nem örökre, csak addig míg meg nem unom. De te nem bírtad visszafogni az ostoba kis szád – előre nyúlt és két keze közé fogta az arcom. – Jó volt ez a pár hét Bibirikun, de...

– Ne hívj így – nyögtem ki nehezen és kezeit elszakítottam az arcomtól. Éreztem ahogy minden szavánál egyre jobban fojtogatja valami a torkom, nem akartam, hogy még azt is lássa, hogy mennyire szenvedek most miatta.

– Megértem, hogy most mérges vagy rám, de engem nem hibáztathatsz. Én nem hitegettelek semmivel, nem ígértem semmit. A te hülyeségedről magad tehetsz. Ha egy kicsit is ismernél akkor tudnád, hogy ez az egész nekem nem jelentett semmit. Nézz rám – mutatott magára. – Ez vagyok én. Ha szerelmet keresel akkor rossz ajtón kopogtatsz kölyök, mert én ilyesmit nem adhatok és nem is akarok. De kösz azt a sok éjszakát, órát, amit veled és a kedvenc elfoglaltságommal tölthettem. Te lehet most megbántad, de én azért élveztem – vigyorgott gonoszan. – Nem muszáj barátoknak maradnunk, de ha gondolod attól még maradhatunk azok és néha néha egy kicsit többek ha úgy adódik.

Még soha nem szerettem volna ennyire leütni az arcáról azt a félmosolyt amit máskor úgy szerettem. De nem tettem meg. Helyette lehajtott fejjel, csöndben, a szobámhoz sétáltam. Mikor kinyitottam az ajtót Rai még odakint állt és tudtam, hogy engem néz, de nem néztem vissza. Már úgy sem láttam volna, egyre homályosabb lett a látásom, a fájdalom növekedett a torkomban és a mellkasomban, szinte nem kaptam levegőt.

Amint becsuktam magam után a szoba ajtaját a hátam az ajtónak vetettem és egy mély lélegzetvétel után egy ismeretlen nyüszítő hang csapta meg a fülem, mintha egy állatot kínoznának egyenesen előttem. De hiába néztem a szobában bárhová, már nem láttam semmit, csak összemosódott színeket. Az arcomhoz nyúltam, de már nem érdekelt semmi amikor a könnyeimnek utat engedtem és rájöttem, hogy az az elkínzott állat én magam vagyok. Egy idióta aki bedőlt Rainak.

                                                     *

Eltelt fél óra mire össze tudtam szedni magam és ledobálva a cipőim bebújtam az ágyamba, de a sírást nem bírtam abba hagyni és a fájdalom sem csillapodott. A fal felé fordulva átöleltem magam és próbáltam lenyugodni, ami nem volt könnyű.

– Megjöttem! – kiáltotta el magát Amai amint becsukta a szoba ajtaját és valamit letett az éjjeliszekrényemre. – Nem ettél túl sok sütit, így elhoztam párat, hátha jobb lesz tőle a kedved ha Rait mégse találtad meg. Hazafelé meg összefutottam Kinnel és őt is megtömtem egy kis sütivel – magyarázott azon a szokásos jókedvű, mosolygós hangján.

Meg sem mozdultam csak tovább öleltem magam, mintha csak próbálnám egyben tartani a széteső testem, de sajnos nem az akart most szétesni.

– Seiko – szólított meg két perc néma csend után. – Minden rendben? – a hangja vidámból aggódóra váltott.

Nem válaszoltam, próbáltam visszatartani a könnyeim, Rai nem tudhatja meg, hogy miatta sírok, nem adom meg neki ezt az örömöt.

– Sei?

Éreztem ahogy a hátam mögött besüpped az ágy.

– Hé mi a baj? – tette a kezét a fejemre, de még nem látta az arcom. – Talán rosszul vagy? Hányingered van vagy ilyesmi?

– Nem, nincs semmi bajom – a hangom rekedt volt a sok sírástól.

– Te sírsz?! – Amai döbbenten nézte az arcom, de a döbbenet gyorsan átváltozott haraggá. – Mi történt? Rai volt?

– Nem történt semmi – hazudtam, közben próbáltam visszatartani a könnyeket amik egyre csak jöttek már csak Rai neve miatt is.

– Hogyne történt volna amikor itt sírsz?

– Ne foglalkozz velem – takartam el a kezemmel az arcom.

– De foglalkozom, mert a barátod vagyok! – vágta rá mérgesen. – Ki miatt van ez?

– Rai – nyögtem szinte nyüszítő hangon az újabb sírás rohamtól.

– Mit csinált az a rohadék? – Amai, a haragtól ökölbe szorított kézzel, magasodott fölém.

– Lefeküdt Maro nőjével – néztem Amaira a könnyeken át. – Nem szeret engem Amai. Azt mondta végig csak kihasznált, hogy nem jelentek semmit, amikor én őt..... – képtelen voltam befejezni.

– Ezt mondta?! – döbbenten nézett a szemembe.

– Szinte kiröhögött amiért ilyen hülye vagyok – öleltem át magam a rám törő fájdalom miatt.

Amai egy szó nélkül lemászott az ágyról és sietve kivágta a szoba ajtaját, de olyan erősen, hogy az hangosan a falnak csapódott, ő pedig határozott léptekkel kiment a szobából.

– Mi van Amai? Mi a baj? – hallatszott be a folyosóról Kin hangja, de Amait nem hallottam, csak azokat a dübörgő lépteket ahogy végig vágtatott a folyosón.

Egy ponton abba maradt a léptek zaja és felváltotta egy hangos dübörgő hang, valószínűleg egy ajtón dörömbölhetett.

– Mi a fasz van már? – tompán hallottam Rai mérges hangját.

De válasz nem érkezett, csak a félreismerhetetlen ajtó nyitódásnak a hangja.

– Mit akarsz köly.... – Rai hangját egy hatalmas puffanás vagy talán csattanás szakította meg.

– Ezzel a kurvával töltötted az idődet egész nap?! – Amai szinte üvöltött. – Remélem eltört a kibaszott állkapcsod te aljas rohadék!

– Amai, mi a faszt csinálsz?! – kiáltott rá Kin.

Döbbenten felültem az ágyban és remegve letettem a lábam a földre amikor Amai visszatért és durván bevágta maga mögött az ajtót.

– Mit csináltál? – néztem rá, miután bezárta az ajtót és felszisszenve megfogta a jobb kezét ami véres volt.

– Csak elmondtam Rainak, hogy mi a véleményem róla – rázta meg a sérült kezét, majd odajött hozzám. – De te ne törődj most ezzel – megfogta a vállam és visszatolt az ágyra. – Neked most semmit nem kell tenned – ahogy rám mosolygott szerettem volna megölelni, annyira szükségem volt most valakire aki a támaszom lehet és Amai most itt volt nekem.

Mintha csak a gondolataimban olvasna, leült mellém és magához húzva megölelt.

– Most sírj csak, aztán ha van kedved tombolhatunk – simogatta a fejem. – Csak gondolj arra, hogy Rai ezt még mennyire meg fogja bánni.

– Nem fogja – döntöttem a vállának a fejem szomorúan.

– De, én tudom, hogy nagyon meg fogja bánni, de mire vissza akarja magát könyörögni, te már elég erős leszel ahhoz, hogy elrúgd a picsába a hülye fejét és közöld vele, hogy nem kérsz belőle.

– És ha nem? – néztem fel rá kétkedve.

– Dehogynem – mosolygott magabiztosan. – Majd azzá teszlek.

Tovább a 11. fejezetre >>>>