Már lekéstem két órámat mire felkeltem egy idegen ágyban, egy olyan sráccal akivel ezt soha nem akartam megtenni és most még is itt vagyok.

Maro kint cigizett lazán az erkélye korlátjának dőlve, mintha ez az egész olyan mindennapos lenne, de nem az, nekem nem.

Kimásztam az ágyból és felszedegetve a földről a ruháimat felöltöztem.

– Hová mész? Nem maradsz még? – jött be az erkélyről Maro, egy szál bokszerben.

– Nem – vágtam rá mérgesen. Nem csak rá voltam mérges, magamra is, amiért ezt képes voltam megtenni. Hiába akartam ezzel fájdalmat okozni Rainak, inkább csak magamnak okoztam, ráadásul ezt Rai semmiképpen nem tudhatja meg. De ha még is meg tudja akkor mi lenne? Úgy se akar tőlem már semmit. Megkapta amit akart és most már nem is kellek neki.

A hülye rossz gondolatok miatt kezdett elhomályosodni a látásom, de igyekeztem magam tartani. Nem láthatja Maro, hogy sírok. Senki nem láthatja többet, hogy Rai miatt sírok.

– Ugyan már, nem lesz semmi bajod ha kihagysz egy napot.

– Nem erről van szó – húztam fel a cipőm.

– Megbántad mi? – nem úgy hangzott mintha meglepődött volna.

– És ha igen? – néztem rá mérgesen.

– Akkor egy idióta vagy – döntötte oldalra a fejét mosolyogva. – Azt hiszed Rai megbánta, hogy megdugta a barátnőm?

Közönyösen vállat vontam, mintha nem fájna a dolog.

– Hát kurvára nem bánta meg – válaszolt helyettem is. – Annyira leszarja a dolgot, hogy még most is őt dugja.

Elém lépett és két keze közé fogta az arcom, majd mélyen a szemembe nézett és halkabban kezdett el beszélni.

– Te pedig vagy olyan hülye, hogy még mindig amiatt a fasz miatt bánkódsz. De tudod mit tesz most ő? – meg se várta a választ. – Most is csak azt a hülye tyúkot dugja, mert neki nem jelentesz semmit. Te is csak egy voltál a sok közül.

– Ahogy neked is – vágtam rá.

– De én legalább nem áltatlak és nem ígérek olyat, amit nem tartok be.

– Rai se ígért semmit – próbáltam elhúzódni de nem engedte.

– De, ígért, csak nem szavakkal.

Ahogy ott álltam vele szemtől szembe, ezt halva, be kellett látnom, hogy ebben igaza van. Rai sosem mondta ki konkrétan, hogy mi ez köztünk, de nekem minden mozdulata, minden cselekedete elárulta.

– Én most megyek – húzódtam végre el, ő pedig elengedett.

– Azt csinálsz amit akarsz – vont vállat, de kicsit feszültnek tűnt. – De ne hidd azt, hogy Rai nem fogja megtudni a tegnapit.

– Felőlem megtudhatja – vettem fel a pólóm. – Úgy sem fogja érdekelni – mondtam keserűen.

Maro egy szó nélkül vissza ment az erkélyre, én pedig fáradtan és nyomorúságosan elindultam vissza a koleszba.

                                                          *

Egész úton úgy éreztem magam mintha áthajtott volna rajtam egy autó és én ezer darabra törtem volna mint egy nyamvadt porcelán. Rai biztos nem érezte így magát még soha sem. Vagy talán még is? De az sem miattam lehetett.

Egy fáradt sóhaj hagyta el a szám amikor beléptem az üres szobába. Bent egy szokatlan kupi halom hevert a szoba közepén, Amai ágya pedig még be sem volt ágyazva. Valószínűleg késésben volt és már nem maradt ideje semmire sem, a ruháit meg össze vissza dobálta a szekrényből.

Felszedtem a földről a cuccait és vissza pakoltam a szekrénybe, majd magamnak is elővettem egy váltás ruhát és elindultam a fürdőbe. Nem volt senki bent, de miért is lett volna bárki is, amikor mindenki órán van, legalábbis azok akik járnak órákra.

Levetkőztem és beálltam az egyik zuhany alá, hogy lemossam a tegnap este mocskát. De csak egyre szarabbul éreztem magam. Most már nem csak Raira haragudtam, hanem magamra is.

Még áztattam magam egy kicsit, de végül kénytelen voltam kimászni a forró víz alól. Tisztán és frissen léptem ki a fürdőből, még is ugyan úgy szarul éreztem magam. Visszamentem a szobába és össze szedtem a sulis cuccom aztán végre elindultam, hogy beüljek a 4. órámra.

Bent kissé fáradt arccal várt Amai mellette Misa rajzolgatott. Amint megláttak kíváncsian néztek rám és Amain látszott, hogy szinte alig bír a seggén maradni. Amint leültem egy üres helyre Amai már is mellém nindzsázta magát.

– Te meg hol voltál? – tért rögtön a lényegre.

– Maronál – vallottam be keletlenül.

– Mit csináltál nála? – úgy látszott ezzel sikerült ledöbbentenem.

– Hülyeséget – elővettem a rajzfüzetem és nekiláttam a táblán megadott feladat elkészítésének.

– Mennyire nagy hülyeséget? – valószínűleg sejtette, hogy mi az a hülyeség, de még reménykedett, hogy téved.

– Annyira nagyot, hogy utálom magam miatta, de tegnap nem gondolkodtam – dörzsöltem meg az arcom fáradtan.

– A francba – takarta el az arcát a kezével, majd hirtelen rám nézett. – A srácokkal megbeszéltem a reggelinél, hogy ma elmegyünk közösen táborozni három napra. Jobb lesz így neked is meg Rainak is, ezzel mindannyian egyetértettünk.

– Ezt most komolyan mondod? – néztem rá hitetlenkedve.

– Igen, jó lesz kiszakadni egy időre ebből a környezetből – bólintott. – A tegnapi hülyeségedet meg nem mondjuk el senkinek. Így lesz a legjobb.

– Nem mintha Rait érdekelné a dolog – fújtam ki a levegőt szomorúan.

Amai csak szomorúan viszonozta a pillantásom.

– De azt nem ígérhetem, hogy Maro nem mondja el senkinek, vagy esetleg csak Rainak – figyelmeztettem.

– Erre számítok én is – kissé gondterheltnek látszott az arca.

– Annyira kibaszottul elegem van már – dőltem teljesen az asztalra, fejem a karomra hajtva.

– Ezért megyünk ma el – tette a vállamra a kezét együtt érzőn. – Így legalább lesz 3 nyugodt napod.

– Köszönöm – néztem fel rá.

– Ha megtudod, hogy kik jönnek, nem fogod megköszönni – vigyorgott.

– Kik?

– Mondjuk Tomát bírjuk, de Renjiro ki fog csinálni – lett szélesebb a vigyora.

– Már előre látom, hogy jó buli lesz ez – mosolyogtam felkelve az asztalról.

– A lányok is jönnek, kivéve Kurvát.

– És még kik?

– Csak ennyien – válaszolta kicsit elgondolkodva. – Kin itt marad Raival – forgatta a szemét gúnyosan.

Nem lepődtem meg, érthető, hogy Raival marad, mert ők is barátok, ezért is nem láttam mostanában, mert mindig Raival volt.

Az óra hátralevő részében csak rajzolgattunk, majd csöngetés után elindultunk az ebédlőbe, ideje volt ebédelni. Az ebédlőben a szokásos asztalnál várt ránk Toma, Renjiro, Minako és nagy meglepetésünkre Kin is.

– Na végre, hogy meg vagy Seiko – mosolygott rám Toma.

– Bocs, hogy tegnap úgy eltűntem – ültem le Amai mellé, aki azonnal ledobta magát az első szabad helyre.

– Semmi baj – legyintett Toma. – Az a lényeg, hogy most már itt vagy.

– De nem haragudtunk volna meg ha valami sorozatgyilkos hoz haza – vigyorgott Renjiro. – Vagy csak postán elküldi néha a darabjaid.

Erre Tomától kapott egy laza sallert hátulról a fejére, mire mérgesen elkezdett vitázni Tomával, hogy mi a francért üti mindig meg, mi pedig élvezhettük a műsoros ebédet.

Toma épp próbálta lelökni a makacsul kapaszkodó Renjirot a székéről amikor Maro tűnt fől az ebédlő túlsó végében és egyenesen felénk tartott, úgy mosolyogva mintha csak a legjobb barátaihoz tartana. Amint az asztalunkhoz ért Toma érdeklődve nézte Marot és rögtön elengedte Renjirot, aki azonnal mérgesen Toma vállába csapott egyet ököllel.

– Hogy vagytok ezen a szép napon? – nézett végig rajtunk vigyorogva.

– Na, csak betoltad a pofád? – vigyorgott Renjiro. – Mi ez a mű bájvigyor? Szar van a palacsintában?

– Nem, minden a legnagyobb rendben van – tette zsebre a kezét és vetett rám egy futó pillantást.

Szólt neki, már biztos, hogy beszélt Raival és mindent elmondott neki. Legszívesebben most rögtön a szobámba rohantam volna, hogy bezárkózzak és ki se jöjjek.

Vajon mi lehetett Rai reakciója?

Már nyitottam a szám, hogy elküldjem a picsába Marot amikor kicsapódott az ebédlő ajtaja és Rai úgy vágtatott be mint egy dühös bika. Végig robogott a sorok között és meg sem állt, csak Marot nézte és a szemében valami elszánt, vad fény bujkált. Azt hittem meg áll az asztalunknál és rögtön lebasz amiért olyan hülye voltam tegnap. Már is éreztem a már ismerős fájdalmat a mellkasomban. De nem így történt.

Maro elégedett mosollyal a képén nézett Raira, de Rai meg sem állt már is egy határozott, erős ütéssel letörölte Maro arcáról a mosolyt.

Mindannyian döbbenten néztünk, de nem volt idő erre. Maro az ütés erejétől háttal elterült a földön, Rai pedig kíméletlenül a gyomrába térdelt, hogy lent tartsa és döbbenetes erővel sorozni kezdte Marot az ütéseivel.

Kin és Toma azonnal felugrottak a helyükről és oda rohantak, hogy leszedjék Rait Maroról, de ez nem volt könnyű feladat.

Döbbenten néztem ahogy Rai elvakult dühvel püföli Marot, aki a kezével próbálta védeni magát, elég kevés sikerrel. Renjiro is feleszmélt és rögtön ment segíteni a srácoknak.

– Hogy volt pofád hozzá érni te kibaszott rohadék?! – kiabálta Rai miközben fáradhatatlanul ütötte tovább.
Az ebédlőben lévő összes ember döbbenten figyelte a jelenetet.

– Baszki! – ragadta meg Rai egyik kezét Kin. – Fejezd be Rai! Mi a fasz ütött beléd?

Ekkor Rai megrántotta a lefogott kezét és olyan erővel vágta szájba Kint, hogy szegény srác rögtön a földön kötött ki, a szájára szorítva a kezét.

De, mintha Rai semmi mást nem látna a méregtől, csak tovább ütötte Marot, még Renjirót és Tomát is ellökte amikor ők próbálták leszedni Maroról.

Nem bírtam ezt tovább nézni. Felugrottam a helyemről és Raihoz siettem.

– Engedd el őt Rai! – most én ragadtam meg a kezét, mire meg állt és szikrázó szemekkel rám nézett. – Megértem, hogy mérges vagy rá, de én is hibás vagyok! Üss meg engem!

Rai megragadta a felsőm és közelebb húzott magához.

– Ebbe most ne avatkozz bele Bibiri-kun. Később még kibaszottul beszélni fogunk egymással, de most kinyírom ezt a férget – szűrte a fogai közt mérgesen, majd el engedett és ismét Marot sorozta.

– De nem nyírhatod ki! – kiabáltam a hátába ütve ököllel, hogy ismét rám figyeljen. – Nem akarom, hogy börtönbe köss ki te idióta! Fejezd ezt be! – ismét megragadtam a kezét, de a pánik már fojtogatta a torkom. Féltem, hogy Rai valami komolyabb kárt tesz Maroban és az egészért ő lesz a felelős.

De Rai nem állt le, a keze már véres volt és az mind Maro vére volt.

Végső kétségbe esésemben leguggoltam Rai mögé és hátulról átölelve őt, az arcom a vállába fúrtam.

– Kérlek....fejezd be – könyörögtem a könnyeimmel küszködve.

Olyan rég öleltem meg Rait és most is nem úgy ahogy szeretném, nem akkor amikor szeretném.

Rai egy pillanatra megdermedt, majd le ejtve a kezeit, lehajtotta a fejét és feszülten kifújta a levegőt. Pár másodperc múlva éreztem meleg kezét az enyémen, ahogy megfogja és megszorítja, mintha ezzel akarna megnyugtatni és sikerült is neki.

De nem élvezhettem ki ezt a pár másodpercnyi érintkezést Raival.

– Itt meg mi folyik? – rohant be az igazgatónő.

Keletlenül el engedtem Rait és fel állva odébb léptem, hogy helyet adjak az igazgatónőnek.

Az igazgatónő azonnal az irodájába parancsolta Rait és a srácokat is, Marot pedig az iskola orvoshoz. Az igazgatónő utasítására én is a tömbiekkel mentem az irodájához, de elsőként Rai és Kin ment be, mi pedig kint várhattunk a folyosón. Pár perc elteltével, Kin jött ki egy zsepit szorítva a szája széléhez.

– Na mi volt? – lépett hozzá türelmetlenül Toma.

– Rait egy kép készítette ki amit Maro küldött neki – egy pillanatra rám nézett, de nem túl feltűnően.

– Egy kép? – kérdezett vissza Toma.

– Legalább valami pucér ribanc képe? – nevetett Renjiro a falnak dőlve.

– Olyasmi – megint rám nézett és ebből már sejtettem, hogy Maro rólam küldött egy képet Rainak. Szerencsére a többiek nem vették észre Kin rejtett üzenetét a számomra, de én még így is nagyon szarul éreztem magam.

– Nem kellene lemenned neked is az orvosiba? – kérdeztem Toma, miközben aggódva nézte Kin véres zsebkendőjét, amit már sokadszorra szorított a szájára.

– Nem ártana – bólintott Kin. – De előbb még megvárom amíg Rai végez odabent, de ti mehettek.

– Mehetünk? – lökte el magát a faltól Renjiro.

– Ja, mi Raival elmagyaráztuk a nyanyának, hogy ti nem csináltatok semmit, szóval ti mehettek.

– Na akkor én húztam is – Renjiro meg se várta Tomát, már vett is egy gyors fordulatot és elindult vissza az ebédlő felé, Toma meg mérgesen szaladt utána.

Csak én és Kin maradtunk a folyosón, Kin pedig úgy nézett rám mint aki mondani akar valamit.

– Ugye nem csapják ki Rait? – bukott ki belőlem a kérdés ami már régóta emésztett.

– Nem hiszem – cserélt zsebkendőt. – Az apja elég sok pénzzel támogatja a sulit.

Ettől megkönnyebbültem egy kicsit, de amikor Kin komoran rám nézett, megint összeszűkült a gyomrom az idegességtől.

– Tudod, Rai most...

– Hé, egész nap itt akartok szobrozni? – kiáltott a folyosó végéről Amai, majd elénk futva megragadta a kezünk, hogy magával húzzon. – Renjiro és Toma most mondták, hogy semmit nem kaptatok, szóval ne akarjatok egész nap itt szobrozni.

– Én maradok – húzta ki a karját Amai kezéből Kin.

– Valószínűleg felrepedt a szád te hülye – Amai nagyon gyorsan fel húzta magát. – Neked az orvosiba kell menned, minél előbb.

– Egy kicsit később – erre Amai már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Kin feltartotta a kezét, hogy megállítsa. – Később – mondta határozottan.

Amai kissé nehezen, de beletörődött és csak engem rángatott magával.

– Tudod mi történt? – szólalt meg menet közben, amikor a folyosó végére értünk.

– Igen – vágtam rá. – Maro mutatott egy képet Rainak rólam.

– Pontosabban egy képet arról amin épp Maroval vagytok együtt, hogy szépen mondjam – húzta a száját Amai. – Lementem Maroval az orvosiba és ott faggattam ki, hogy mi a szart csinált. Csak elküldte a közös képetek Rainak és hát most összetalálkoztak az ebédlőben, Rai pedig megköszönte a képet.

– Lett valami komoly baja Maronak? – egyáltalán nem sajnáltam és nem is aggódtam miatta, csak Rait féltettem, hogy ne legyen ebből semmi komoly.

– Semmi komoly, csak Rai egy picit átrendezte az arcát, de a sebei beforrnak egy idő után és majd villoghat a csajoknak, hogy milyen kemény fiú – forgatta a szemeit gúnyosan Amai.

– Akkor jó – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve.

Amai vissza kísért az ebédlőbe és a többiekkel együtt megebédeltünk, majd mentünk a következő óránkra, de én már nem tudtam semmi másra koncentrálni, az agyam csak azon járt, hogy most mit csinálhat Rai. Megúszta egy kisebb büntetéssel a dolgot és most ő is csendesen megy az órájára? Vagy folytatja azt amit abba hagyott Maroval? Csak azt ne!

                                                          *

Órák után nem láttam sehol Rait, amitől csak idegesebb lettem. De Amai elterelte a figyelmem azzal, hogy a szobánkba rángatott és rám parancsolt, hogy szedjek össze minden olyan cuccot amit magammal akarok hozni a túrára. Egy fekete hátizsákot is adott ami nem volt épp kis táska. Bele pakoltam váltás ruhát, zseblámpát, meg még pár szírszart, amit jónak találtam egy túrához, és fél óra múlva teljesen készen álltam Amai előtt.

Amai is felkapta a hátára az ő táskáját és bezárva a szobánk ajtaját elindultunk le a parkolóba a többiekhez. Már majdnem elértük a folyosó végét amikor valaki elkapta a karom és megpördített, hogy szembe kerüljek vele. Meglepetten néztem Rai aggódó szemeibe.

– Beszélnünk kell – nézett a szemembe, de most már nem csak aggodalommal hanem dühvel.

– Nem kell – vágta rá Amai hátulról.

– Miről? – kérdeztem erőtlenül. Nem akartam most vele vitatkozni, ehhez még nem volt elég lelki erőm. Főleg, hogy már tudja, hogy mi volt velem meg Maroval.

– Erről az egész szarról ami mostanában van köztünk – vágott a közepébe. – De most leginkább az érdekel, hogy mi a faszt műveltél te Maroval – szinte már a gondolatra is vicsorgott mint egy területét féltő farkas.

– Ezt pont te kérdezed? – néztem őt hitetlenkedve.

Hogy van pofája ezt számon kérni rajtam, amikor ő volt az első aki hátba szúrt?

– Azt hitted, hogy ezzel majd visszavághatsz?

– Őszintén? – léptem hozzá közelebb mérgesen. – Azt akartam, hogy neked is ugyan úgy fájjon mint nekem. De sajnos túl késő volt már amikor rájöttem, hogy neked kurvára nem jelentettem soha semmit!

– Azt hiszed, hogy nem? – tett ő is egy lépést előre mérgesen.

– Nem hiszem, én tudom. Mivel ezt pont te mondtad nekem, amikor rajta kaptalak a kurváddal! – nem érdekelt ha hangos vagyok, úgy kiabáltam ahogy csak jól esett, rajtunk kívül úgy se volt senki a folyosón. – Az más kérdés, hogy pár hete a kibaszott csillagokat is lehazudtad, hogy megetess a hülye nyálas baromságaiddal! Végig hazudtál nekem!

– Nem hazudtam! – kiabált vissza.

– Nem? – erős volt a kényszer, hogy jó erősen behúzzak neki, de még tudtam uralkodni magamon.

– Én végig őszinte voltam – beszélt halkabban és nyugodtabban.

– Őszinte? Már a legelejétől fogva távol akartam tőled maradni, mert tudtam, hogy milyen vagy. De te nem hagytál békén! – kezdett homályosodni a látásom, sűrűn kellett pislognom, hogy lássam Rait. – Minden kibaszott nap azt vártam, hogy mikor tűnsz el és hagysz békén miután megkaptad amit akartál és rám untál! De te azt mondtad, hogy nem lesz ilyen, hogy én más vagyok! Még ígéretet is tettél, hogy nem fogsz rám unni és csak úgy eldobni, mint valami elhasznált tárgyat! Ha emlékszel még erre, akkor arra is, hogy én is ígértem neked valamit – csendesedtem le a végére. – Meg ígértem, hogy soha nem engedem, hogy Maro még egyszer megcsókoljon. De az ígéretem akkor vált semmissé, amikor te megszegted a sajátod.

Rai úgy nézett rám mintha megütöttem volna, de nem, én hozzá sem értem.

Már nem bírtam vissza tartani a könnyeim. Nem akartam Rai előtt sírni, de már nem tudtam mit tenni. Hátat fordítottam neki és a pulcsimba töröltem a könnyes arcom, de hiába.

– Bibiri-kun – éreztem meleg kezét, amint hátulról megfogta a szabad kezem.

– Hagyj békén Rai – kértem sírós hangon, de Rai nem engedett el.

– Kérlek, beszéljük ezt meg – lépett közelebb.

– Nem, nem akarom.

– Hagyd békén őt Rai – lépett közbe Amai, aki eddig csendben hátul maradt.

– Én nem hazudtam...nem hazudtam neked – szorította meg a kezem Rai.

– Már mindegy – húztam ki a kezem a szorításából és elindultam.

– Nem, nem az! – kiáltott utánam, de nem álltam meg.

– Legalább hallgass meg Bibiri-kun – halottam a cipője dobbanását ahogy hozzám sietett. – Nem tudod, hogy mit akarok mondani és meg sem hallgatsz. Igazad van! Hazudtam neked, de csak egyszer és azt is már ezerszer megbántam.

Megálltam és hátranéztem rá.

– Szóval nem feküdtél le azzal a csajjal? – csak pár lépés volt köztünk és én reménykedve néztem rá. Annyira szerettem volna, ha bevallja, hogy igazából nem történt semmit.

– Én... – olyan megbánással nézett a szemembe, nem kellettek szavak, hogy tudjam mi a válasz.

Még nagyobb fájdalommal a mellkasomban fordultam el tőle ismét.

– De amit akkor mondtam neked...

– Nem érdekel?! – kiabáltam rá, nem akartam hallani a mentegetőzését.

– Nem akartam ezt, de teljesen össze voltam zavarodva. Megijedtem attól amit előző este mondtál nekem.

Ismét elindultam és közben harcoltam a késztetés ellen, hogy még utoljára Raira nézzek.

– Ne menj el! – ismét utánam eredt, de most a cipője hangját egy másik követte, majd egy olyan hang mintha valaki vissza tartotta volna, vagy inkább vissza lökte volna. – Meg kell hallgatnod!

– Fejezd be Rai – halottam Amai ideges hangját. – Most inkább hagyd békén.

– Nem lehet! Beszélnem kell vele – makacskodott Rai. – Bibiri-kun! Beszélj vele Amai – kérte Amait szinte könyörögve. – Meg kel engem hallgatnia. Ez nem maradhat így! – olyan kétségbeesett volta hangja, hogy szerettem volna hátranézni, hogy lássam az arcát. De nem tettem meg, csak haladtam tovább és amint elértem a lépcsőt gyorsan lerohantam. Még halottam ahogy Rai kiabálja a nevem, de nem érdekelt.

Mielőtt a parkolóba mentem volna, ahol a srácok minket vártak, vettem pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak és megtöröltem az arcom. Amint úgy láttam, hogy nem nézek ki úgy mint egy bőgős idióta, elindultam a parkolóhoz.

A srácok és a lányok mind egy ismeretlen, több személyes autónál vártak.

– Na végre – emelte égnek a kezeit türelmetlenül Renjiro.

– Amai hol van? – kérdezte Toma.

– Még odafent, de mindjárt jön – vettem át a táskám a másik kezembe.

– Gyere, dobd be a cuccod hátra – nyitotta ki Toma a kocsi csomagtartóját.

Hátra mentem a csomagtartóhoz és a maradék helyre beraktam a cuccom. A csomagtartóban olyan sok cucc volt, hogy félő volt, hogy az egész egy rossz mozdulattól kidől a picsába. Az csoda lesz ha Amai cucca be fog még férni.

– Honnan van ez a kocsi és minek ennyi cucc? – kérdeztem, megnézve a kocsit.

– Ezzel a szarral szoktunk menni a koncertjeinkre, mert minden befér és mi is kényelmesen elférünk benne – válaszolta Renjiro a kocsi oldalának támaszkodva.

– És azért van ennyi cuccunk, mert sátrakat meg hálózsákot is hoztunk, meg még pár szükséges cuccot – sorolta Toma. – Arról nem is beszélve, hogy két csajt is viszünk magunkkal, szóval ne lepődj meg, hogy sok a cucc – vigyorgott.

– Nem mintha te nem két táskával jöttél volna – vágott vissza Minako.

– Az igaz, de az egyik táska félig Renjiro cuccával van tele – magyarázta ki magát Toma.

– Ezért nem hoztam én egy táskát se – vigyorgott Renjiro.

– Nem, de azt amiben a te cuccod van azt te viszed, vagy nem lesz mibe átöltöznöd, vagy mivel beállítanod a hajad és még sorolhatnám, te kis önző farok – borzolta össze Renjiro haját Toma, mint egy kisgyereknek. Ettől csak Renjiro felhúzta magát és egészen addig vitáztak míg Amai meg nem jött.

– Bocs a késésért, siettem ahogy tudtam – dobta be gyorsan a cuccát, majd lecsukta a csomagtartót. – Mehetünk?

– Igen – vette ki a zsebéből a kocsi kulcsot Toma, a többiek pedig elkezdtek beszállni a kocsiba.

Én is be akartam ülni hátra, de Amai megfogta a vállam, mire hátranéztem az aggódó szemeibe.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Nem igazán – válaszoltam őszintén. – De most jót fog tenni egy kis távollét.

– Oké – szorította meg a vállam biztatóan mosolyogva.

Beszálltam a kocsi leghátsó részébe, ahol csak Renjiro ült, előttünk pedig a két lány, Misa és Minako, ő előttük meg Toma és Amai. Toma beindította a kocsit és pár perc múlva már a főúton haladtunk. A lányok közben előttünk elkezdtek valami divatbemutatóról beszélni, Renjiro pedig elég látványosan szenvedett, de én se élveztem jobban.

– Nem akartok hallgatni valami zenét? – szólt hátra Amai.

– De, kérlek – tette össze a két kezét Renjiro, mintha imádkozna.

Amai bekapcsolta a rádiót és a hangszórókból már is hallhattuk Katy Perry új dalát, a This Is How We Do-t.

– Tovább! – utasította Renjiro.

– Ne, ez egy jó szám – tiltakozott Misa.

– Hallgassuk ezt – kérte Minako, Misa pedig már Katy Perryvel együtt énekelt.

– Tovább! Tovább! – követelte Renjiro. – Nyomd már azt a kibaszott gombot Amai!

Láttam a visszapillantó tükörből Toma gonosz vigyorát, majd ahogy kezével előre nyúlt a rádióhoz és felhangosította.

– Énekeljünk! – kiáltotta el magát Toma és már együtt énekelt a lányokkal és Amaival.

– Bocs Renjiro – néztem rá sajnálkozva és csatlakoztam a többiekhez.

– This is how we do, yeah, chilling, laid back... – énekeltük a többiekkel jó hangosan, Renjiro pedig szégyenkezve lejjebb csúszott az ülésben és a fejére húzta a kapucniját.

– Én nem ismerlek titeket – morogta az orra alatt, míg mi tovább énekeltünk.

– Gyerünk Renjiro! – kiabálta félig nevetve Toma. – Itt az ideje, hogy megmutasd milyen jó hangod van!

De Renjiro csak még jobban összehúzta magát és valahonnan egy napszemüveget is szerzett amit felvehetett.

Az alatt a fél óra alatt amíg úton voltunk, vagy egy tucat ehhez hasonló dalt énekeltünk, ami nagyon feldobta a hangulatot. A végén még Renjiro is beadta a derekát és velünk együtt énekelt.

Egy kép Maroról a Rai fanoknak :) 

Tovább a 14. fejezetre >>>>