– Jó reggelt lustaság! – kiáltott Toma az ágyam szélére ugorva, amitől egy pillanatra meg emelkedtem az ágyon.

– Le fogod késni az órád! – hangoskodott tovább.

Mérgesen megfordultam, hátat fordítva neki, és megragadtam a párnám szélét. Felkapva a nagy párnát lendületből Tomának vágtam, mire a szerencsétlen le esett az ágyról én pedig utána ugorva rá másztam és tovább püföltem a párnával: – Nem hagysz engem aludni?! – minden szó egy ütés volt.

Ahelyett hogy az életéért könyörgött volna, nevetve takarta el az arcát és viselte a párna csapásokat. Így az egésznek nem láttam semmi értelmét és inkább abba hagytam. Lemásztam róla és vissza bújtam az ágyamba.

– Hé, menned kell vagy elkésel – basztatott tovább Toma.

Amikor végre felfogta, hogy semmire nem megy ezzel, a fejét csóválva öltözni kezdett. Nekem pedig eszembe jutott az első találkozásunk és az a nap amikor ez a faszfej a szobatársam lett.

                                                          ~ * ~

Lustán haladtam a suli folyosóján az igazgatói felé. Megint sikerült kitörni egy ablakot és véletlen felgyújtani egy kukát, de most Raival csináltuk, persze még így is engem küldenek fel a banyához. Órák után, ahelyett hogy a srácokkal mehetnék próbálni a hétvégi bulira, helyette hallgathatom a hegyi beszédet, ami az unalom halálon kívül semmire se jó.

A suli már teljesen ki volt halva, rövidített órák voltak a felvételik vagy a beiratkozások miatt, tudja a franc, nem figyeltem amikor magyarázták. Épp Kint dobáltam papír cetlikkel amiket golyókká gyúrtam és azzal szórakoztam, hogy hány olyan papír golyót tudok a fekete pulcsija kapucnijába dobálni. Ő meg néha morgolódva szólt rám, nem volt valami jó kedve aznap, ezért is akartam piszkálni. Minderre csak azért emlékszem ilyen jól mert azután Rai poénból a képembe vágta Slash könyvét, amit egész nap olvasott, hogy aztán mérgelődve, amiért szét ment a könyv borítója, fel álljon és vissza követelje tőlem a tulajdonát, ami esélyes volt hogy eltörte az orrom. Azóta sem szeretem a könyveket, de előtte se szerettem.

Persze utána kiderült, hogy azt Rai nem csak hülye poénnak szánta. Kin miatt kaptam.

Ahogy közeledtem az igazgatói felé megláttam az előtte kialakuló kis sort. Amikor jobban megnéztem az ott várakozókat észre vettem a szülőket és az ideges gyerekeket. Szóval ma a felvételik napja volt.

Végignézve az ideges arcokon meglepetten vettem észre azt az egy mosolygós arcot. A szülei közt állt, mint ahogy a jó kisfiúk szoktak, ingben és fekete öltönynadrágban. Arcán semmi hiba nem volt, kék hajával biztos sokat szarakodhatott, hogy olyan borzas legyen de még is valahogy rendezettebb, sárga szemeivel mindenre és mindenkire úgy nézett mint egy ártatlan bárány.

Ahogy őt néztem ő visszanézett rám és mosolyogva intett, nekem pedig kedvem lett volna behúzni neki már csak azért is.

Volt benne valami fura, valami természetellenes abban a kedves mosolyban. Mintha az ördög mosolyogna rád, közben meg gondolatban már felzabálta a kibaszott lelked.

Ez a srác egy bárány bőrbe bújt oroszlán volt, egy kibaszott Simba. De akkor még nem tudtam, hogy az oroszlán helyét inkább az a kibaszott idegesítő nevetésű, idióta hiéna az Oroszlán királyból.

Nem túl kedves pillantással mérhettem végig, de őt úgy látszott hogy ez nem zavarja. Ugyan azzal a mosollyal jött oda hozzám a kezét nyújtva.

– Szia, én Nakamura Toma vagyok.

Azt hittem le megyek hídba a megdöbbenéstől. Első gondolatom ez volt: – Ez most vagy hülye vagy egy kibaszott idióta.

A legtöbb elsős meg sem mer szólalni az első napján, félénken keresi a saját baráti körét, a belevalóbbak pedig csapat vezetők, első pillanattól tudják, hogy ők a főnökök vagy legalábbis azok akarnak lenni és elég nagy a pofájuk. De még egy nagypofájú sem merte megtenni azt amit most ez a srác.

Végül legyűrtem meglepettségem és a Levakarhatatlan vigyor arcába néztem, kicsit sem kedvesen.

– Asano Renjiro vagyok.

– Örülök, hogy megismerhetlek – lett szélesebb a mosolya. – Te is modell akarsz lenni?

– Úgy nézek én ki mint egy kibaszott modell? – csúszott ki a számon.

Egy pillanatra a szüleire néztem, akik szintén mosolyogva gyönyörködtek fiúk talpraesettségében.

Hát a szülei sem normálisak?

A srácot azonban nem törte le a nem túl kedves válaszom.

– Szerintem simán lehetnél.

Ekkor vettem észre a minket figyelő lányokat, akik csak úgy csorgatták a nyálukat a kék hajúra.

– Kösz, de inkább kihagyom – fintorogtam.

Kinyílt az ajtó és a banya szemei már is villámokat szórtak amint meglátott.

– Már megint te? – tette csípőre a kezeit. – Veled állandóan csak a baj van.

– Az a becenevem – vigyorogtam, de ezzel csak még jobban felhúztam.

– Befelé – mutatott az irodájára, én pedig a szemem forgatva elindultam.

– Szia, remélem még találkozunk Renjiro – köszönt el lelkesen a kék.

Magamban szinte elmondtam egy imát, hogy ezt a barmot fel ne vegyék ide. Nem hiányzik nekem egy meleg, modell palánta rajongó. Azokat meghagyom Rainak.

Leülve a nyanya íróasztala előtti székre, eszembe jutott hogy ez Ayato, a szobatársam, utolsó éve itt, a következő évben pedig egy új szobatársat kapok.

– Kérlek istenem, ha egy kicsit is szeretsz akkor nem egy ilyen idiótát adsz szobatársnak – morogtam az orrom alatt, a nyanya pedig megkezdte a hegyi beszédet.

                                                             *
 

A nyarat végig tomboltam és kihasználtam úgy ahogy azt lehet. Ezt mondta volna egy gazdag kölyök, de sajnos nem én vagyok az. Mivel én egész kibaszott nyáron besegítettem a szüleim éttermében. Szóval halálra dolgoztattak oda haza kajáért meg bagóért. De azért beismerem, hogy a magam módján elszórakoztam az időt. Mondjuk nem kis lebaszást kaptam apámtól amikor a megkérdezése nélkül elvittem a kocsiját, hogy a srácokkal este fel tudjunk lépni, és csak másnap este hoztam haza. Vagy amikor egy szék törős, kurvázós, bepiálós, illegális bunyós fogadásos bulit csaptam az étteremben, azt is a megkérdezése nélkül. De hát ki olyan idióta aki erre engedélyt kér az apjától? És ki olyan idióta hogy igent mondjon erre a fiának?

Ennek köszönhetően az utolsó két hétben már nem kellett dolgoznom, cserébe egy napig takaríthattam.

Szóval a szar nyaram után egy kicsit felüdülés volt vissza térni a koleszba, egy kicsit.

Az ujjamon pörgetve a kulcsom, vállamon a táskámmal, végig sétáltam a régi és új arcoktól csúfolt folyosón. Amint meglátott a kis szigorú arcú lány, akinek a feladata, hogy ügyeljen a kolesz „rendjére”, már is szigorúbb lett az arca, barna szemeivel ellenségesen méregetett, de már megszoktam.

– Te még mindig ide jársz? – fonta keresztbe a karját maga előtt.

– Megnyugodhatsz morcika, már csak két év és megszabadulsz tőlem – vigyorogtam a képébe.

Ez a csaj mindig is gyűlölte a bajkeverőket és én mindig is bajkeverő voltam.

– Remélem is – nézett vissza rám fölényesen.

– Akár hányszor találkozunk te mindig egyre jobban hasonlítasz a nyanyára – dőltem a falnak mellette. – Tudod mi kell neked?

– Akkora seggfej vagy – morogta sértetten.

– Egy jó dugás – válaszoltam meg a kérdésem. – Ha úgy döntenél, hogy felhagysz a morgolódással, meg a kibaszott idegesítő fontoskodással, tudod hol találsz.

Azzal ott is hagytam a meglepettségével és pár perc múlva megálltam a szobám ajtaja előtt. Betettem a kulcsom a zárba, de az ajtó már nyitva volt, ebből tudtam, hogy megvan az új szobatársam.

Kíváncsian benyitottam, de azért elég lassan. Attól féltem, hogy valami idiótát vagy egy gyáva kis srácot kapok szobatársnak aki egész nap rám akaszkodna, hogy megvédjem a nagyobbaktól. Ekkor jutott eszembe a kék hajú, de a fejem csóválva igyekeztem elzavarni a gondolatot.

Nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy a kék hajút kapjam szobatársnak.

Bent a szokásos látvány fogadott, kivéve hogy a másik ágyon egy rakás táska meg cucc volt, a szekrény előtt pedig egy sapkás srác pakolászott. A sapka láttán kicsit megkönnyebbültem, legalább nem egy kék haj fogadott. Ráadásul a srác nem tűnt védelemre szoruló kis srácnak, sokkal inkább egy olyannak, akivel akár egész jól ki tudnék jönni.

– Szia – csuktam be magam után az ajtót.

Ekkor megfordult és rám villantotta életem legidegesítőbb mosolyát, bennem pedig az ütő is megállt.

Hát isten mégsem szeret!

– Szia Renjiro – tette be a szekrénybe az utolsó ruháját a kék hajú.

Ő még emlékezett a nevemre, de nekem csak az rémlett, hogy T-vel kezdődik az övé. Valószínűleg láthatta az arcomon az értetlenséget.

– Toma vagyok – mutatkozott be, egy kicsit sem haragudva amiért elfelejtettem.

– Te most szórakozol velem?! – dobtam le a táskám az ágyamra.

– Nem, miért? – továbbra is mosolyogva állt előttem.

– Te nem lehetsz az új szobatársam. Ez biztos valami kibaszás – néztem körbe hátha találok valami árulkodó jelet, de semmi.

– Miért ne lehetnék?

– Mert te csak felkúrnád az agyam és hidd el hogy mi nagyon nem jönnénk ki egymással – magyaráztam, hátha megérti.

– Szerintem meg pont ellenkezőleg – ült le az ágya szélére.

– Te modell akarsz lenni baszki, én pedig zenész vagyok – mutattam rá a dolgokra. – Ez a két párosítás csak úgy marad meg egymás mellett ha az egyiknek farka van a másiknak meg puncija és általában a zenésznek szokott farka lenni – magyaráztam a dolgok állását.

– Ez egy baromság – intézte el ennyivel. – Ha attól félsz, hogy meleg lennék csak mert modell leszek, akkor megnyugtatlak, hogy nem így van. A lányokat szeretem – itt már kezdett kicsit mérges lenni, ami eléggé meglepő volt annyi mosoly után.

– Biztos ez? – néztem őt kételkedve.

– Halál biztos.

– De attól még nem leszünk kurva nagy haverok, hogy betetted ide a segged – morgolódtam tovább.

– Ha ekkora fasz maradsz továbbra is, akkor nem is akarok – dobta le mérgesen a sapkáját, mire ismét láthattam kék haját.

Meglepő volt végre káromkodni hallani.

– Kurva jó szobatársak leszünk – forgattam a szemem gúnyosan, majd hozzá láttam a táskám kipakolásának.

Ahogy csendben pakoltam a ruháim a szekrénybe, Toma közben posztereket ragasztgatott. Szinte csak olyan bandákat tett ki a falra amiket én is szerettem, ráadásul volt pár aláírt posztere is, ruháit elnézve pedig egész tűrhető ízlése volt.

– Játszol már valamilyen bandában? – zökkentett ki Toma hangja.

– Énekelek, az Aru yoru-ban.

– Jó a zenétek?

– Kurva jó – vágtam rá.

– Akkor lehet egyszer majd elmegyek a koncertetekre ha lesz egyszer – úgy mondta mintha ez lenne a világ legnagyobb jótékonysága. Hát bassza meg.

– Akkor a hétvégén már jöhetsz is – vigyorogtam rá fölényesen.

Ezen kicsit meglepődött, biztos azt hitte, hogy egy rakás szar a bandám, én pedig szerettem volna az orra alá dörgölni, hogy egy kibaszott király vagyok, ő meg csak egy kurva paraszt a királyságomban.

Azt hittem vissza vág, de nem tette, csak őszintén mosolyogva rábólintott.

– Oké, akkor a hétvégén meghallgatlak.

Mindezt olyan kedvesen és mosolyogva mondta, hogy legszívesebben a szekrénybe fejeltem volna.

– Te mindig ilyen kibaszott idegesítő vagy? Vagy csak engem akarsz kikészíteni?

– Miért lennék idegesítő? – úgy tűnt megleptem. – Idegesítelek?

– Kibaszottul – vágtam rá.

– Akkor bocs. De mivel húzlak fel?

– Ezzel – mutattam rá. – Ezzel a „mosolygok a seggfejre, hogy össze zavarjam őt” dologgal.

– Bocs, de én mindig ilyen vagyok – vont vállat.

– Hát ez az – csóváltam a fejem, majd becsuktam a szekrény ajtót. – De legalább az ízlésed jó – mutattam a poszterekre.

– Köszi – már megint vigyorgott.

– Őszintén kölyök? – fordultam felé. – Ha így folytatod, hiába nem vagy buzi, biztos hogy valaki köcsöge leszel. Ez egy kemény suli az olyanoknak mint te vagy.

– Nem baj, majd megbirkózom vele – és örök pozitív srác kihúzta magát.

                                                            ~ *~

– Bambulni van időd akármikor – dobta az arcomba a saját ruhámat Toma.

– Kösz – ültem fel ásítva egyet.

Míg öltöztem eszembe jutott az első sulinap is, amikor Toma csak úgy leült mellém és a srácokhoz, mintha évek óta jó haverok lennénk, ők meg meglepetten figyelték ahogy a kis kék hajú mosolyogva haverkodni próbál. De persze Rai próbálta szívatni, de hamar belátta, hogy nincs esélye felhúzni Tomát, így inkább haverok lettek, ahogy Kinnel is. Persze csak az után hogy kiállta a hétvégi bulit, amit a srácokkal kicsit túlzásba vittünk és aminek köszönhetően Toma gazdagabb lett egy új tetoválással.

– Kész vagyok – állt elém Toma. – Siess mert éhes vagyok – húzta a száját.

– És én mit kezdek vele? – kötöttem be a bakancsom. – Talán rajtam múlik, hogy ma zabálsz-e vagy sem? Tudtommal nem én etetlek.

– Még szerencse, mert akkor már régen éhen halnék, mint ahogy az a szegény kis Yuki is.

– Arról nem én tehetek! – álltam fel. – Csak feldobta az uszonyát mert hal volt, azok meg kurvára nem élnek száz évig. Egyébként meg már megmondtam, hogy ne hívd Yukinak, az egy srác hal volt.

– Nem igaz, lány volt.

– Ezt meg honnan veszed?! – tártam szét a karjaim.

Ez köztünk már egy hosszú ideje zajló vita volt. Amióta csak haza hoztuk a vásárból azt a szerencsétlen kis dögöt, mert én barom megnyertem.

– Onnan hogy láttam a szemein!

– A szemein?! Komolyan?! – ez kicsinált. – Úgy érted hogy a gülü szemein amik össze vissza néztek azzal a nulla értelemmel ami volt szerencsétlen halnak?

– Nem volt hülye! – vágta rá, mintha csak őt sértegetném, nem egy régóta kinyúlt halat.

– Dehogy, ő egy atomfizikus volt, csak kurva jól titkolta – forgattam a szemeim. – De amúgy meg ha annyi esze lett volna mint amennyit te gondolsz róla, akkor nem lett volna olyan idióta, hogy meg egye azt a papír darabot ami kinyírta!

– Háhh! – mutatott rám. – Szóval még is igazam volt! Te nyírtad ki a folytonos baromságaiddal. Mert azzal szórakoztál, hogy papír darabkákat lövöldöztél az akváriumára, hogy bele találsz-e. Ugye?

– Ha az a szélesebb pohár akváriumnak számít akkor igen – vontam vállat. – De hát azt hittem, hogy a 2 diplomájával, az 5 nyelv vizsgájával meg a 2 doktorijával már simán meg tudja különböztetni a papírt a kajától.

Kinyitottam az ajtót és előre mentem.

– Ne legyél már ilyen fasz! – vágott hátba a táskájával, amitől majdnem pofára estem, egy folyosó lévő lány pedig kuncogva ment el mellettünk.

– Neked is jó reggelt.  

Tovább a 3. fejezetre >>>>