Már fájt a vállam meg a karom a sok cuccomtól, de még győzködtem magam, hogy bírom én, nem kell segítség. Most már úgy is csak a szobámig kell vinnem.

– Hé Shou! – zárkózott fel Minoru. – Ne vigyem a cuccod?

Összehúzott szemekkel néztem a barátomra aki nagy lazaságában csak egy félig üres hátizsákot hozott magával. A franc tudja, hogy a többi cuccával mi a szar lesz.

– Ezt most komolyan kérdezed? – álltam meg mérgesen nézve rá. – Egészen eddig én cipeltem a cuccom, majd meg szakadok, te meg mögöttem bagóztál! Egy kurva szót nem szóltam, de most legszívesebben pofán basználak! Az a szerencséd, hogy még ahhoz is fáradt vagyok, meg nincs hozzá szabad kezem – dobtam le kibaszott mérgesen az egyik táskám.

Erre Minoru csak úgy nézett rám véreres szemeivel mint egy bamba Bambi. Már ebből a tekintetből tudtam, hogy be van szívva. De ettől csak még mérgesebb lettem.

– Akkor hozzam a cuccod? – szólalt meg pár percnyi csönd után.

Hát én egyszer kinyírom.

Mérgesen a hajamba túrtam és igyekeztem magam lenyugtatni.

– Hozzad – sóhajtottam beletörődve.

Ekkor egy ismerős vihogás ütötte meg a fülem. Pocky volt az, ahogy mindig, most is jól szórakozott. Cica füleit hegyezve és macskás orrát felhúzva dőlt a mellettünk lévő falnak és nem is leplezte, hogy milyen jó kedve van.

– Szerintem fel sem fogta, hogy az előbb basztad le – villantotta a szokásos gonosz vigyorát, mire én fejcsóválva tovább sétáltam, ott hagyva Minorut a cuccom egy részével.

– Biztos erre az agyhalottra bízod a cuccod? – sétált utánam Pocky, de persze rajtam kívül ezt senki nem láthatta. Mivel Pockyt csak én láthattam, csak is én.

– Fejezd be a bunkózást – szóltam rá suttogva, de ő csak pördült egyet járás közben és elővarázsolt valahonnan egy pocky rudat amit rögtön a szájába is tett. Ezért is lett Pocky a neve, mert Pocky mindig pockyt zabált.

– Ugyan már, minek ha úgy sem hall meg?

– Lehet, hogy ő nem hallja de én igen.

Pocky értetlen pillantást vetett felém, de én már megszoktam tőle hogy ő már csak ilyen, így nem is próbáltam neki megmagyarázni. Úgy sem értett volna velem egyet.

Kissé idegesen nyitottam ki a kolesz ajtaját és belépve megtámasztottam Minorunak hogy ő is be tudjon jönni. Mivel majdnem 2 hónapot kihagytam a suliból, tartottam tőle hogy nem fogadnak majd olyan szívesen az itteni srácok mint hogyha a többi friss hússal jöttem volna ide új diáknak. Igaz Minoru is ugyan ebben a szar helyzetben volt. De a drogok miatt nem hiszem, hogy nagyon zavarta volna a dolog. Egyáltalán nem látszott idegesnek, igazából semmilyen érzelem kinyilvánítására nem volt most alkalmas. Ami még mindig bosszantott. Utáltam ha drogozott. Nem szerettem, hogy tönkre teszi magát ezzel a sok szarral és pont miatta hagytuk ki a suli elejét. Mivel elhatározta, hogy leszokik a drogokról, én pedig eljárogattam vele néha a drog ellenes üléseire és egy időre benn is maradt valami elvonóféle táborban. Én meg legjobb barát révén támogattam őt mindenben, ezért együtt hiányoztunk a suliból, a szüleim pedig szerencsére megértették. Az elején nagyon jól haladt és az elvonó után is egy hétig még teljesen tiszta volt, így megegyeztünk, hogy a következő héten jövünk is ide. Amikor hétfőn össze csomagoltam, hogy indulhassunk és még indulás előtt felhívott telefonon, hogy menjünk inkább a következő nap, egyáltalán nem gyanakodtam, azt hittem ő is csak a suli miatt ideges. De amikor kedden is felhívott és azt mondta, hogy halasszuk a jövőhétre már kezdett felhúzni, így közöltem vele hogy ha holnap nem tolja el a seggét a vonathoz akkor nagy balhét rendezek. Amikor pedig megláttam a vörös szemeit, remegő kezeit, már tudtam, hogy nem az idegesség miatt húzta eddig a dolgot. Csak nem akarta, hogy csalódjak benne.

Minoru nagy nehezen bepréselte magát az ajtón a cuccokkal.

– Hol van a szobád? – álltam meg a lépcső aljánál.

Minoru vállat volt és vörös szemeivel segítségkérőn rám nézett. Megszánva mellé léptem és kivettem a farmerja zsebéből a papírt amire a szoba száma volt írva. Azután felkísértem a második emeletre a szoba ajtójáig.

– Megleszel? – néztem őt aggódva ahogy sután lepakolta a táskáját.

– Ja, persze – bágyadt mosollyal az arcán kinyitotta az ajtót.

– Rendben – továbbra is aggódva felvettem a cuccaim és elindultam fel a negyedik emeletre, ahol az én szobám volt. Nem volt könnyű annyi cuccal, de eljutottam a szobáig majd előszedtem a szoba kulcsot. Amint sikerült bejutnom megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Gyorsan ledobtam a földre a cuccaim és kíváncsian körbe néztem a szobában. Tudtam, hogy van egy szobatársam és ez a szobán is látszott. A szoba mindkét oldalán egy-egy egyszemélyes ágy volt. De míg a jobb oldali ágyon egy szimpla fehér takaró volt, párnával. A bal oldalin drágának tűnő fekete takaró és párna, amik kicsit gyűröttebbnek tűntek mint a fehér takarós ágy, de legalább a szobatársam próbálkozott a rend megtartásával. Ez a szobán is látszott, mivel semmi rendetlenség nem volt a szobában.

A fekete ágy oldalán a falon bandák poszterei voltak felragasztva, én pedig döbbenten bámultam őket és a melléjük ragasztott koncert jegyeket, mivel minden poszter alá volt írva a bandákkal.

– Nem rossz – ugrott az ágyra Pocky.

– Ja – bólintottam tovább csodálva a szobatársam gyűjteményét.

Amint sikerült levennem a szemem arról a sok jó bandáról, tovább nézelődtem. A szobatársam éjjeli szekrényén egy rakás cucc volt. Egy félig teli energia italos üveg, egy egyszerű éjjeli lámpa, telefon töltő, sima fekete gyűrű, fésű, meg egy kék tanga bugyi és egy gitár pengető. A tanga láttán felvontam a szemöldököm, mert úgy emlékeztem, hogy fiú szobatársat kapok, a gitár pengető miatt meg rögtön a sarokban heverő fekete akusztikus gitárra néztem amin látszott hogy nem csak dísznek van.

Ekkor vettem észre azt az ajtót ami a fürdőszobába vezetett, ami szintén meglepett mivel úgy tudtam, hogy a koleszban közös fürdő van. Ehhez képest úgy látszott hogy ehhez a szobához járt egy jól berendezett, modern fürdőszoba, zuhannyal, elszigetelt WC-vel, fürdőkáddal és kézmosóval. Legalább akkora volt mint a szoba.

Pár percig még nézelődtem de aztán nekiláttam a pakoláshoz. Volt két ruhás szekrény, de mindkettő teli volt, vagy legalábbis lett volna nekem is hely ha a szobatársam nem pakolja olyan szellősen a cuccait.

Valami kibaszott nagy díva lehet a srác, hogy ennyi cucca van.
Fogtam pár ruháját és át tettem a másik szekrénybe, ezzel felszabadítottam a szekrény felét ami nekem pont elég volt. Miközben pakolásztam, Pocky mindent alaposan megnézett és kutakodott.

– Ne rendetlenkedj – szóltam rá amikor a szobatársam ágyán ugrált.

– Úgy se veszi észre – öltötte ki rám a nyelvét én pedig szem forgatva folytattam a pakolást.

Már félig kész voltam amikor kinyílt az ajtó és egy meglepett arcú, hosszú fekete hajú, barna szemű srác lépett be a szobába.

– Te meg ki vagy? – lassan becsukta maga után az ajtót és furán méregetett, mintha valami zakkant lennék.

Kicsit ideges voltam, de jól akartam indítani, az volt a célom, hogy össze haverkodjunk és aztán probléma mentesen éljünk egymás mellett.

– Szia – villantottam fel a legbarátságosabb mosolyom. – Én Hideki Shou vagyok, az új szobatársad.

– Nekem nincs szobatársam – arca és máskor talán kellemesen mély hangja egy pillanatra sem enyhült.

– Hát...most már van – idegesen végig simítottam rövid, szőke hajamon.

Nem szólt semmit csak továbbra is bámult azzal a nem túl kedves pillantásával. De én nem adtam fel, nem ilyen vagyok.

– Téged hogy hívnak?

– Maita Haru – remek, most már a cuccaimat nézte ellenségesen.

– Bocs, de át kellett pakolnom néhány ruhád a másik szekrénybe, mert nem volt helyem.

– Talán azért mert nem itt van a helyed – vonta össze a szemöldökét mérgesen.

Idő közben Pocky sunyin mosolyogva méregette Harut, valami rosszaságon törhette a fejét.

Én viszont próbáltam rendes lenni, de ez kezdte felkúrni az agyam. Mindoru miatt is ideges voltam még.

– Nem én akartam ebben a szobában lenni.

– Nem is fogsz – vágta rá és elhúzta a csíkot, bevágva maga után az ajtót, én pedig tovább pakoltam. Próbáltam nem idegesíteni magam még jobban.

Tíz perc múlva, amikor már minden ruhámat elpakoltam és a cuccaim egy részét is elhelyeztem a fürdőszobában és az éjjeli szekrényen már a szüleim képét is elhelyeztem, Haru visszatért. Morgolódva becsukta maga után az ajtót.

– Ide figyelj öcsi – kezdte. – Az hogy a suli pont ebbe a szobába osztott be azt jelenti, hogy kurva nagy mázlid van, de ne hidd azt hogy mi ketten kibaszott jó haverok leszünk mostantól és azt csinálsz majd amit akarsz, mert kurvára nem lesz így. Ha itt akarsz maradni akkor meg kell húznod magad és azt tenni amit én mondok.

Utáltam az uralkodó típusú felsőbbrendűséget képzelő seggfejeket és pont emiatt most nem éreztem magam valami szerencsésnek.

– Szóval, a szoba annak a fele a tiéd – mutatott jobb oldalra az ágyam felé. – Nem nyúlhatsz az én cuccaimhoz, csak akkor ha meg engedem, de hidd el hogy arra soha nem kerül majd sor. A fürdőszobát használhatod, de csak utánam.

– És ha te később mész fürdeni?

– Akkor úgy jártál – vágta rá.

– Ezt a faszt – nevetett Pocky az ágyamon fetrengve.

– Ez így nem igazságos és egy kibaszott baromság!

– Ha itt akarsz maradni akkor tartsd be a szabályokat.

– Rendben – egyeztem bele mérgesen. – Egyéb más idióta szabály? – tártam szét a karjaim.

– Van – úgy látszott élvezi, hogy felhúzott. – Mindent rendben tartasz és elpakolsz magad után. Nem szeretem a rendetlenséget.

– Te bajod – morogtam az orrom alatt, de szinte meg sem hallva folytatta tovább.

– Nem hozhatsz be ide akárkit az engedélyem nélkül.

– Én vajon bárkinek számítok? – úgy látszott ezen Pocky komolyan elgondolkodott, közben cica füleit mozgatta.

– Ennyi? – reméltem nincs több hülye szabály.

– Egyelőre igen.

– Nem ígérem, hogy mindet betartom – fontam keresztbe a karjaim magam előtt, kihívóan.

– Pedig jobban tennéd – szigorú szemekkel figyelte minden mozdulatom.

Ráhagyva a hülyeségét kifújtam a levegőt és inkább kipakoltam a maradék cuccom, miközben ő letelepedett az ágyára, a mobilját nyomkodta olykor olykor felnézve rám.

Amikor végeztem fáradtan kidőltem az ágyamon, Pocky gyorsan arrébb gurult és felkönyökölve figyelt.

Egy ideig csöndben voltunk, egészen addig míg az unalomtól felerősödött a kíváncsiságom.

– Te milyen osztályba jársz? – ültem fel.

Hiába húzott fel, meg akartam adni neki az esélyt, hogy javítson a helyzeten, mert azért érthető volt hogy kicsit zabos a hirtelen kialakult helyzet miatt.

Haru felnézett a mobiljából, majd vissza. Egy ideig azt hittem nem is fog válaszolni, de végül egy sóhajjal beadta a derekát.

– Zene osztályba járok.

– Az király, én rajzolok, festek meg ilyesmik – vontam vállat. – Ez az első évem.

– Valahogy sejtettem hogy új vagy – mosolygott gúnyosan, de úgy döntöttem nem veszem fel.

– És mit csinálsz? Gitározol? Dobolsz?

– Hamarosan elhúzza a nótádat – kacarászott gúnyosan Pocky, akihez legszívesebben hozzá vágtam volna a cipőm, bár semmi hatása nem lett volna, azon kívül hogy Haru hibbantnak néz.

– Énekelek, de gitározni is tudok.

– Van bandád is? Mert úgy hallottam...

– Van – vágott a szavamba.

– Milyen zenét játszotok?

– Rockot.

Haru nem tűnt túl boldognak hogy faggattam, de pont emiatt folytattam és mert egy kicsit érdekelt is, egy egészen kicsit.

– Mi a banda neve?

Haru morcosan felnézett majd egy beletörődő mély lélegzettel válaszolt: – Kanta'na Michi.

Egy hangos kopogás zavarta meg a faggatózásom. Kérdőn néztem Haru-ra, de ő le se tojta, így fel álltam és kinyitottam az ajtót.

– Na milyen a szobád? – mosolygott Minoru a küszöbön állva.

– Nagyon jó. Gyere be. – álltam félre az útból, mire Haru azonnal fel ugrott az ágyról és mellém lépve végig mérte Minorut.

– Nem jöhet be – azonnal be is vágta az ajtót Minoru orra előtt.

– Mi az hogy nem jöhet be? – kaptam fel a vizet azonnal.

– Ez egy drogos – mutatott mérgesen az ajtóra.

– Ő a barátom!

– Az lehet, de egy kibaszott drogos. Ide pedig nem teszi be a lábát!

Miközben szinte egymás arcába mászva kiabáltunk Pocky a levegőbe bokszolva, vigyorogva várta hátha bunyó lesz a dologból.

– Ezt nem mondhatod komolyan!

– De halálosan komolyan mondom – fenyegetően lehalkította a hangját. – És ha te is ugyan ilyen drogos vagy mint a haverod, akkor kibaszott gyorsan repülni fogsz innen.

Mélyen a szemébe néztem és úgy mondtam: – Nem vagyok drogos.

Azzal kinyitottam az ajtót és magára hagyva azt a seggfejet kimentem Minoruhoz.

– Menjünk – mondtam neki, ő pedig követett.

– Szóval ő a szobatársad? – kérdezte amikor már lefelé haladtunk a lépcsőn.

– Ja, egy igazi seggfej – húztam a szám.

Erre Pocky látványosan a szemét forgatta, majd sejtelmesen elmosolyodott, amit nem tudtam mire vélni.

– Neked van szobatársad? – próbáltam másfelé terelni a beszélgetést.

– Nem – vigyorgott elégedetten. – Szerencsére én tök egyedül vagyok.

Erre csak még jobban elfogott az aggodalom. Minoru nem maradhat mindig teljesen egyedül a szobájában. Kell valaki mellé aki vigyáz rá.

– Köss magadra egy köténykét és legyél a mamija egy nyámnyila drogosnak – tért be elém a lépcsőn Pocky és egy pockyt rágcsálva hátrafelé lépdelt le a lépcsőn, szemben velem. – Éljenek az értelmes életcélok! – kiáltotta feltartva mindkét kezét.

– Kussolj – szóltam rá mérgesen.

– Mi? – nézett rám meglepetten Minoru, közben Pocky nevetve eltűnt.

Kibaszottul utálom amikor ilyen helyzetbe hoz aztán meg felszívódok.

– Semmi – legyintettem és szerencsére Minoru beérte ennyivel.

– Hova megyünk most? – kérdezte, miközben már az első emeleten jártunk és ráfordultunk a hosszú folyosóra, ahol már pár diák lézengett.

– Nem akarsz csak úgy körbe nézni?

Talán Minorut nem izgatta annyira a suli, de engem érdekeltek az itteni diákok és a lehetőségek, de ha őszinte akarok lenni leginkább semmi kedvem nem volt még egy jó ideig egy levegőt szívni azzal a Harunak nevezett faszfejjel.

– Felőlem körbenézhetünk – vágta zsebre a kezeit lazán Minoru.

– Meg kajálhatnánk is valahol.

– A sulinak van egy....

Míg Minoru beszélt a figyelmem elterelte egy lila hajú srác, aki úgy tűnt mintha sietne valahová, vagy mintha menekülne valami vagy valaki elől. Kerülgetve az embereket próbált előre haladni.

– Figyelsz? – zökkentett vissza Minoru kérdése.

– Ja, persze, de mit is mondtál – mosolyogtam zavartan, most már csak rá figyelve.

– Csak azt, hogy a sulinak van valami kajáldája, de mehetünk máshova is, mert láttam a közelben még sok jó helyet, direkt rákerestem netten mielőtt....

Egy nagy lökés és majdnem elsodort a lila hajú srác.

– Baszki... – dörzsölte a vállát a srác, majd bűntudatosan rám nézett. – Nagyon sajnálom – és őszinte szürke szemein látszott is a megbánás.

– Semmi baj – mosolyogtam.

Ha már a szobatársam egy seggfej legalább egy új barátot hadd szerezzek.

A srác viszonozta mosolyom és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor egy távolról jövő kiáltásra ijedten a hang irányába kapta a fejét.

– Nao! – hallatszott ismét a kiáltás, de már közelebbről.

– A rohadt életbe – sápadt el a lila hajú. – Bocs, tényleg sajnálom a dolgot....de most mennem kell – vett egy gyors fordulatot és elhúzott az ellenkező irányba, el a hang irányából.

Minoruval meglepetten néztünk utána, de csak ezután jött az igazi meglepetés.

Olyan volt mint egy zöld forgószél, ami mindent magával ránt. Úgy futott el mellettünk nevetve, zöld haja összeborzolva, rosszaságról árulkodó sunyi mosolya csak Pockyra emlékeztetett. Az egész folyosó a srácot figyelte, de ő csak futott tovább észre sem véve a többieket.

– Nao! – kiáltotta el magát becsúszva a lépcső fordulóba, majd lerohanva a lépcsőn eltűnt.

– Hagyj békén! – hallatszott a földszintről a lila hajú kiáltása.

Még ott álltunk pár percig csöndben Minoruval, de aztán több hang már nem érkezett a srácok felől, a többiek pedig folytatták az útjukat mintha mi sem történt volna.

– Hümm...rohadt jó bakancsa volt a zöldnek – szólalt meg először Minoru.

– Hogy a francba látsz meg ilyesmiket? – néztem rá. – Én a srácot sem tudtam megnézni rendesen, nem hogy a bakancsát.

– Nem tudom – vont vállat. – Amúgy a lila hajú dzsekije se volt rossz.

– Na hagyjál – csóváltam meg a fejem nevetve.

Ezután a folyosón elkaptunk valakit akitől megkérdezhettük, hogy hol van a suli ebédlője, de persze nem szó szerint kaptuk el.

Az útbaigazítás ellenére is beletelt egy kis időbe mire megtaláltuk és pont a legforgalmasabb időt sikerült kifognunk, amikor mindenki kajálni akart. Szinte teli volt az egész ebédlő, átlagos és furábbnál furább arcokkal.

Minoruval beszereztünk magunknak egy-egy tálcát és megpakoltuk annyi kajával amit még kényelmesen elpusztíthatunk, majd megpróbáltuk a szinte lehetetlennek bizonyuló feladatot, helyet találni magunknak.

Ahogy a tömeget fürkésztem észrevettem egy ismerős arcot. Szinte tátott szájjal, a döbbenettől, néztem zöld szemeibe.

– Rai? – csúszott ki a számon és már el is indultam az asztala felé.

Évek óta nem láttam, de bármikor, bárhol fel tudtam volna ismerni azt a zöld szempárt, makacs, de rossz fiús és olykor dühös arcát, a tűzvörös hajáról nem is beszélve.

Ahogy egyre közelebb értem hozzá, észre vettem, hogy valami nem stimmelt. Rai rám ismerve elmosolyodott, de ez nem az a mosoly volt mint amire én emlékeztem. Az egész srác úgy nézett ki, mint ha valami belülről rágná, ami kissé elbizonytalanított, Rai soha nem volt ilyen. Mellette pedig ott ült egy szőke tarajos srác azzal a gondterhelt bánatos képével.

– Hát te meg mit csinálsz itt Hideki? – szólalt meg amint az asztalukhoz értem.

– Ezt én is kérdezhetném – ültem le az előttük lévő üres padra, Minoru pedig mellém. – Egy szóval sem mondtad soha hogy ide jársz.

Igaz, nem sokszor beszéltünk, de két-három havonta egyszer emlékeztettük a másikat arra hogy még élünk.

– Csak azért hogy ide ne told a hülye szőke fejed – mosolygott gúnyosan. Én pedig nem tudtam nem vigyorogni, mivel ez volt az igazi hamisítatlan Rai.

– Nem is tudod mennyire hiányzott ez a basztatás az életemből – sóhajtottam fel őszintén.

– Csak azt ne mond, hogy belém zúgtál mert... – azonnal lehervadt a mosolya és nem beszélt tovább.

A mellette ülő srác fürkészőn Rait nézte, mint aki arra vár, hogy mikor tör ki a vulkán.

– Szarul nézel ki – csúszott ki a számon.

– Kösz, most úgy is érzem magam – húzta a száját Rai, kerülve a pillantásom.

Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet olyan brutális dolog ami egy ilyen srácot mint Rai ennyire a földhöz tud vágni, de nagyon érdekelt.

– Akarsz róla beszélni vagy... – próbálkoztam de csak leintett.

– Hagyd ezt a pszichológiai szart, mert semmi kedvem hozzá, csak felkúrná az agyam. Már így is elég érzelmi szart hallgatok a házi pszichiáteremtől – bökött a mellette ülő srác felé az ujjával.

Ekkor kaptam észbe csak igazán.

– Bocs, én Shou vagyok – nyújtottam neki kezet ő pedig mosolyogva elfogadta, majd a csöndben evő Minorura mutattam. – Ő pedig a haverom Minoru – Minoru csak tovább tömte magát miközben intett egyet a kezével.

– Én Kin vagyok, Rai szobatársa meg barátja és csapattársa.

Kinnek köszönhetően azonnal beugrott hogy Rai már mesélt róla régebben, meg a bandájáról is. Pontosabban a bandájával inkább felvágott, hogy milyen kurva jó zenét csinálnak és csak úgy mellékesként megemlítette a többi bandatagot.

– Te vagy a dobos ugye? – kérdeztem miután próbáltam felidézni azt a régi beszélgetést Raival.

– Igen – bólintott.

Pillantásom visszatévedt Raira aki elgondolkodva és búskomor képpel turkálta az ételt a tányérjában az evőeszközével. Majd visszanéztem Kinre és egy „Mi történt?” pillantással néztem a szemeibe, de ő csak a fejét csóválta és némán hozzálátott a tálcáján heverő ételnek, bár ő se látszott éhesebbnek Rainál.

Komolyan nem értettem, hogy mi a franc van Raival, de nagyon furdalta az oldalam a kíváncsiság, már csak azért is mert szar volt így látni őt és szerettem volna segíteni.

Most már én is kelletlenül láttam hozzá az evésnek, míg Minoru két pofára tömte a fejét mellettem.

– Nézd, hogy zabál – jelent meg Pocky az asztalra könyökölve. – Ha egy kicsit kisebb lennél lehet téged is meg enne – nevetett.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni Pocky jelenlétét, egy új barát előtt, mint amilyen Kin, nem lenne túl szerencsés egy képzeletbeli lénnyel vitázni, ő nem olyan mint Minoru.

– Szóval észre sem veszel? – nézett rám Pocky, mintha elment volna az eszem amiért nem rá figyelek. – Azt hiszed, hogy így eltűnök és nem megyek az agyadra? – úgy látszott most már inkább bosszantja a dolog, de én csak mérgesen néztem rá majd tovább ettem.

– Hogy van Pocky? – szólalt meg Rai, ami teljesen kizökkentett.

Ránézve meglepetten láttam azt a cinkos mosolyt a szája szegletében. Egyedül neki árultam el hogy Pocky létezik, csak ő és én tudunk róla, senki más. Más talán kinevetett volna emiatt és talán bolondnak is nevez, de Rai nem, ő soha nem nevetett ki és nem is nevezett bolondnak Pocky miatt. Ő elfogadott olyannak, amilyen vagyok.

– Sajnos túl jól – húztam a szám, mire Rai őszintén nevetett. Kin meglepetten nézett rá, én pedig nem bírtam nem mosolyogni.

– Ez Rai? – vette észre végre Pocky is.

– Szóval még mindig az agyadra megy – vigyorgott elégedetten.

– Úgy néz ki ehhez nagy tehetsége van.

Közben Pocky hitetlenkedve taperolta Rai arcát, mintha tényleg meg érinthetné, majd amikor úgy látszott elhiszi végre hogy tényleg Rai az, örömében vissza fordult felém jókedvtől csillogó macska sárga szemeivel és tovább taperolva Rait beszélt hozzám.

– Nézd, hogy megnőtt a haja, egész királyul néz ki – próbált beletúrni Rai hajába. – Bezzeg te nem fogsz ilyen pasikat.

– Pofád befogod – csúszott ki a számon.

Minoru és Kin kissé furcsán néztek rám, amibe én teljesen bele vörösödtem, de Rai gonoszan nevetett rajtam.

– Mit csinál? – hajolt közelebb Rai, lehalkítva a hangját, hogy a többiek ne nagyon hallják az ebédlő zajában.

Ekkor újra rájuk néztem és Pocky ezt a pillanatot választotta arra hogy kíváncsian megnyalja Rai arcát.

– Csak a szokásos baromságait – legyintettem és próbáltam nem oda nézni miközben Pocky szinte megerőszakolta a pillantásával Rait. Rai semmit nem érezhetett, de Pocky úgy rátapadt mint egy.....erre nincs is semmilyen jó hasonlat ami igazán kifejezhetné.

– Fejezd be – suttogtam hátha Pocky észhez tér.

– Most mi van? – húzta a száját a kis dög. – Csak meg akartam kóstolni.

Egy egyértelmű mérges pillantással jeleztem neki hogy elég a baromkordásából ő pedig sértődötten lemászott Rairól.

Sajnos Rainak nem tartott sokáig a jó kedve, hamar visszatért az a komor arckifejezés és az az ismeretlen fájdalom a szemeibe.

Evés után gondoltam megkérem, hogy vezessen körbe vagy ilyesmi, hátha kiszedhetek belőle valamit, talán segíthetek neki. De még csak lehetőséget sem kaptam, hogy beszéljek vele. Előbb végzett mint mi, aztán elhúzta a csíkot, egyedül hagyva hármunkat.

– Mi van Raival? – tört ki belőlem a kérdés miközben vissza sétáltunk a koleszba.

– Hát...most eléggé maga alatt van – húzta a száját Kin.

– Látszik rajta. De miért? Mi történt? – léptem hozzá közelebb menet közben, mivel Minoru így is lemaradt egy kicsit hogy rágyújtson.

– Mennyi ideje ismered Rait? – nézett rám Kin.

– Már elég sok éve – vontam vállat. – Gyerekkori barátom.

– És láttad már szerelmesnek?

– Pfff...Rai meg a szerelem? – azt hittem csak viccel velem. – Rai meg a szerelem az olyan mint Batman és Joker, vagy mint Superman és a kriptonit. Nincs a kettő együtt.

– Pedig most láthattad az ebédlőben, hogy milyen az amikor Batman meg Joker összejönnek.

– Ohh baszki, ennél jobb hasonlatod nem volt? – fintorogtam.

– Bocs – nevetett. – Ez volt kéznél.

– Szóval Rai szerelmes? – szinte hihetetlen még az is hogy ezt kimondtam.

– Igen.

– És csak emiatt ilyen? – az egyik percben még értettem, de most már mégsem értem. Utálom az ilyet.

– Az eredeti sztori eléggé hosszú, de a lényeg az hogy Rai belezúgott egy srácba és...

– Várj, várj – állítottam meg a szavába vágva. – Egy srácba?

– Igen – vágta rá Kin. – Miért? Nem tudtad, hogy Rai biszex?

– Hát igazából egyszer már említette, de konkrétan nem mondta ki. Azt hittem, hogy csak szórakozik – fogtam a fejem, mire Kin csak kérdőn nézett rám. – Nem tudtam komolyan venni egy olyan bejelentést minthogy „tegnap dugtam egy sráccal, nem volt rossz, na és te hogy vagy?”.

– Ez annyira Rai – csóválta a fejét mosolyogva.

– Szóval egy srác? – tereltem vissza az eredeti témához.

– Igen. Seikot csak pár hete ismerjük, de jó srác, csak most Rai eléggé ki van miatta, de az egész igazából csak a saját sara. – amikor meglátta értetlen arcom, belátta, hogy ennél nekem több magyarázat kell hogy megértsem az egészet. – Szóval pár hete Seiko és Rai együtt voltak, vagy legalábbis olyasmi volt a dolog.

Eltartott egy kis időbe mire Kin mindent elmesélt, de a végére megértettem a helyzetet és bár nem ismertem Seikot, de nagyon sajnáltam. Rait pedig most egyszerre sajnáltam és legszívesebben seggbe rúgtam volna a hülyesége miatt. Idő közben már átléptük a kolesz küszöbét és már az első emeletnél jártunk.

- Én most leléptem a srácok – szólalt meg a az első emelet lépcsőfordulójában Minoru. – Majd délután találkozunk Shou – intett mosolyogva és már el is húzott. Gyanús volt nekem, de most ráhagytam a dolgot, remélve, hogy nem csinál hülyeséget.

– Te melyik emeleten vagy? – kérdezte Kin amikor a második emeletnél jártunk.

– A negyediken.

– Nahát, a gazdag kölykök emelete – bökte ki. – Bocsi – úgy látszott komolyan gondolja.

– Semmi baj – mosolyogtam. – Amúgy sem vagyok gazdag kölyök, csak ott találtak nekem helyet.

– Akkor részvétem, mivel ott van a suli bunkóinak a legjava – próbálta elfojtani a nevetését.

– Mi az?

– Semmi – legyintett. – Csak az egyik haverom, Renjiro úgy hívja a negyedik emeletet, hogy KSE, vagy is kinyalt seggűek emelete.

– Nem tévedett nagyot – nevettem. – A szobatársam is egy igazi seggfej.

– Ki az?

– Harunak hívják.

– Ó kölyök érted még imádkozni fogunk.

– Miért?

– Haru nem épp a legkedvesebb emberek közé tartozik, ha akar tud Rainál is nagyobb bunkó lenni. Sőt, lehet rosszabb is nála, bár az már világrekord. Amilyen beképzelt seggfej tud lenni néha még büszke is rá.

– A franc – tettem a homlokomra a kezem, mintha fájna. – Nincs valakinél egy szabad hely? A legkisebb, legrosszabb hely is jó lesz.

– Sajnálom, de a mumussal kell beérned odafent.

– Inkább aludnék egy igazi mumussal mint azzal odafent – mutattam fel.

– Elhiszem – mosolygott sajnálkozva. – De nekem most egy bánatos mumusra kell vigyáznom, hogy nem csináljon semmi hülyeséget – indult el a folyosón. – Majd még találkozunk – intett mosolyogva. – Kitartás.

– Kösz – fújtam ki a levegőt, majd erőt véve magamon elindultam felfelé a lépcsőn.  

Tovább a következő fejezetre >>>>