Már majdnem összeért az ajkunk amikor két kis kéz megragadta a fejem és két mellhez szorított, elrántva Marotól.

– Ééédes kicsiii Shoooooum – gügyögte Kurva, miközben a fejem még mindig a melleihez szorította. – Hát megtaláltalak – eresztett el végre.

– Te meg mit csinálsz itt? – egyenesedtem fel.

– Csak beugrottam és találkoztam egy kismadárral aki azt csicseregte, hogy itt talállak – magyarázta gyorsan. – Micsoda mázli, hogy megtaláltalak, nem?

– De az – vágtam rá és komolyan is gondoltam.

– Engem már meg sem ismersz Kurva? – szólalt meg mellettem Maro, kissé látszott az arcán a csalódottság, de nem hiszem, hogy azért lett volna ilyen mert Kurva nem őt köszöntötte először.

– De, szia Maro – őszintének tűnt a mosolya.

– Szóval már ismered – bökött rám Maro.

– Persze – ragadt ismét magához Kurva. – Ő az új szerelmem.

– Milyen gyorsan szalad az idő – sóhajtott színpadiasan Maro. – Tavaly még én voltam életed nagy szerelme.

– Igen, szalad az idő, te meg öregszel édesem és tudod az sem vet rád jó fényt, hogy oda szarsz ahol eszel – most már Kurva sem volt kedves.

– Hogy mi? – úgy látszott ez meglepte Marot.

– Tudod, van az a mondás, hogy nem szarunk oda ahol enni szoktunk, de te nagyon belepiszkítottál annak az embernek a cipőjébe aki etetni szokott kutyuska – Kurva belém karolt és úgy nézett fölényesen Marora. – Pedig azt nem szabad. A jó kutyusok tudni szokták ezt, de te egy rossz kutyus vagy. Nagyon, nagyon rossz – koppintott Maro homlokára az ujjával.

– Renjiro tud az új kis kedvencedről? – próbált visszavágni Maro, látszott rajta hogy bosszantja amit Kurva mondott neki.

– Nem, de majd megszerettetem vele – kuncogott Kurva.

– Hát sok sikert – azzal Maro nem túl vidáman elhúzta a csíkot, itt hagyva az italát.

– Ez meg mi volt? – néztem Kurvára.

– Nem szabadna elkóborolnod a nyájadtól, mert sok a farkas kicsi bari – simított végig az arcomon. – De persze vannak jó farkasok is, akik néha szeretnek csicseregni.

– Mi van? – komolyan nem értettem az utolsó mondatát. – Mi ez a sok állatos duma?

– Semmi – vigyorgott. – Az utóbbi időben rákattantam az állatos tv csatornákra. De kibaszott jó dolgokat lehet belőlük tanulni. Nincs kedved autókázni? – csak úgy benyúlt a melltartójába és elővett egy kocsi kulcsot.

– Az nem Haru kulcsa?

– Háááát, talán igen – vigyorgott még szélesebben.

– Tudja, hogy nálad van?

– Nem, de pont ezét lesz vicces amikor majd menne haza és nem találja sehol a kocsiját.

– Szerintem ott halna meg szívrohamban – csóváltam a fejem mosolyogva. – Vidd vissza neki. Egyáltalán hogy szerezted meg?

– Tudod, ha egy srác ölébe ülsz és engedsz neki egy kis kilátást egy csábító dologra – mutatott a melleire. – Akkor akár a teljes figyelmét is magadra vonhatod.

– Szóval az ölébe ültél, megmutogattad neki a bájaidat és elloptad a kulcsát.

– A lopás olyan csúnya szó – biggyesztette le az ajkát.

– Akkor mit mondjak? – nem bírtam nem mosolyogni a viselkedésén. – Hogy kiegészítetted a hiányos készleteidet?

– Na látod, ez egy sokkal szebb megfogalmazás – pörgette meg a kulcsot az ujján, de ekkor egy kéz gyorsan kikapta a kulcsot a kezéből.

– Micsoda véletlen, pont ezt kerestem – sétált hozzánk Haru.

– Tudom, ezért kértem vissza Shoutól – vágta rá Kurva, mire nekem le esett az állam.

– Hogy mi van?! – szakadt ki belőlem a döbbent kérdés.

– Ne nézz már hülyének Kurva – csóválta a fejét Haru.

– Jól van na – vont vállat. – Bocsi Shou, de néha én is szeretek rossz lenni, és a srácok imádják ha az vagyok – kacsintott Harura, akit láthatóan nem nagyon izgatott.

– Nem gond, csak ne sarazz be – Kurvának nem lehetett nem megbocsátani.

– Imádlak! – húzott megint a melléhez, Haru pedig meglepetten felvonta a szemöldökét.

– Ugye tudod, hogy a srác meleg?

– Igen – eresztett el szomorkodva.

– Oh engem nem zavar – vigyorgott Haru. – csináld csak, hátha át tér a másik oldalra én meg tudok végre rendesen aludni.

Persze Kurva rögtön magához szorított.

– Mintha valaha is zaklattalak volna vagy ilyesmi – néztem haragosan Harura.

– Ki tudja? – vont vállat.

– Én biztos – próbáltam kiszabadulni Kura mellei közül.

Valahogy sikerült elérnem, hogy Kurva abba hagyja dolgot és vissza mehettünk a többiekhez, de Maro nem volt sehol. Gondolom haza ment, de nem is foglalkozott vele senki.

Még iszogattunk kicsit, beszélgettünk, majd Haru egy-két óra múlva közölte, hogy itt az idő haza menni. Elköszöntünk a többiektől és miután kifizettük az italainkat kimentünk Haru kocsijához.

– Kurva nem velünk jön? – kérdeztem miközben kinyitottam a kocsi ajtaját.

– Nem, ő valaki mással jön és vele is megy haza – szállt be Haru majd én is.

– Biztos jó ötlet ittasan vezetned?

– Úgy nézek ki mint aki be van rúgva? – nézett rám miközben a szájából már kilógott a meggyújtott cigije.

– Nem.

– Na látod.

– De akkor is...

– Nem lesz semmi gáz – vágott a szavamba. – Még soha nem volt balesetem, pedig voltam már ennél részegebb is. Mondjuk akkor majdnem neki mentem egy fának, de akkor közben egy csaj is meglovagolt, szóval az nem csak az én hibám lett volna.

– Hát ez most megnyugtatott – forgattam a szemeim.

– Te nem lovagolod meg? – vigyorgott a hátsó ülésen Pocky, de oda sem figyeltem rá.

– De az övet attól még kapcsold be – indította be a kocsit, majd miután kihamuzott az ablakon már el is indult.

Meglepő módon tényleg egész jól vezetett Haru, pedig miközben lazán cigizgetett, meg egy kézzel kormányzott, volt bennem egy kis halál félelem, főleg amilyen élesen vett be pár kanyart. De épségben hazaértünk, viszont a lépcsőzés a negyedikre koránt sem volt ilyen probléma mentes. Haru lassabban haladt mint én és a második emelet után már veszettül kapaszkodott a korlátba.

– Ahj baszki, úgy néz ki most üt be igazán az utolsó ital. Veszélyes a lépcsőzés.

Ezen önkénytelenül is mosolyogtam. Majd odaléptem hozzá és a karját megfogva át tettem a vállamra és segítettem neki felmászni a negyedikre.

– Nesze, nem nyavalyoghatsz többet a tegnapi miatt – mondtam amikor már a folyosónkon sétáltam a szobánk felé.

– Köszi.

– Nincs mit – az ajtónkhoz érve neki támasztottam a falnak és reménykedtem benne hogy nem fog eldőlni amíg kinyitom az ajtót. Szerencsére tartotta magát majd mint beléptünk a szobába máris ledobta magát az ágyra.

Becsuktam magam mögött az ajtót, majd hozzá lépve elkezdtem leszedni róla a cipőjét.

– Te félsz a sötétben? – kérdezte hirtelen, miközben a plafont bámulta. Ez olyan részeges csevej volt.

– Nem. Te?

– Hát...amikor kicsi voltam akkor igen – vett egy mély levegőt. – De aztán kinőttem.

– Jó, amikor kicsi voltam akkor még én is – vallottam be mosolyogva.

Ezután pár perc csönd következett, ami alatt mindkét cipője lekerült meg a dzsekije is és a nadrágját kezdtem lehúzni róla amikor hirtelen megszólalt.

– Mindenkinek van egy mumusa – beszélt halkan, mire megálltam.

– Mármint úgy érted hogy emiatt félnek sokan a sötétben?

– Igen....- hunyta le a szemét egy pillanatra majd ismét kinyitotta és rám nézett, a részegségtől csillogó szemeivel. – Mert a mumusuk egy olyan részük....amit nem mernek felvállalni, amitől félnek hogy....előjön, amit le akarnak tagadni. Pedig ott van bennük.

Némán néztem őt és nem hittem a fülemnek. Szóval Haru ha részeg, akkor komoly lesz.

– De szerencsére sokan leküzdik a félelmeiket – szólaltam meg egy kis idő múlva. - És már nem félnek a sötétben.

– Igen – tévedt vissza a tekintete a plafonra.

Csöndben lehúztam a nadrágját majd fel álltam és már mentem volna a saját ágyamhoz amikor ismét megszólalt.

– De én megint félek – suttogta és még mindig a plafont nézte, de most kétségbe esetten össze húzta a szemöldökét.

– Miért? – léptem közelebb hozzá, most valahogy eltöltött egy furcsa aggodalom miatta. – Egy...mumus miatt? Megint...megint van egy mumus?

Rám nézett szomorú szemeivel, de nem szólt egy szót sem, majd hátat fordítva nekem, az oldalára feküdt, a fal felé fordulva és magára húzta a takaróját.

Nem mondott semmit, de ez nekem felért egy igennel.

Harunak van egy belső gondja, vagy ahogy ő hívja, egy belső mumusa, amivel úgy látszik nem tud egykönnyen leszámolni.

– Hümm – hallottam a hátam mögül Pocky hangját, mire megfordultam és döbbenten láttam aggódó arcát. Ő sosem aggódott igazán semmiért, de most úgy látszott Haru őt is foglalkoztatta. – Valami nagyon rághatja belülről. Talán még jobban mint Rait múltkor az a dolog.

– Az ő dolga – fordítottam hátat, majd bevonultam a fürdőszobába, hogy lefürödjek. De hiába mondtam ezt, attól még aggódtam Haru miatt, ami kissé megijesztett.

– Bassza meg Pocky amiért ilyen és bassza meg Haru is amiért eléri, hogy foglalkozzak vele – motyogtam mérgesen a fürdőkádban fekve a jó meleg vízben.

– Persze – hallottam Pocky hangját a fürdőszoba ajtó mögül. – Hibáztasd csak és engem is. De azt ne feledd el, hogy te is hibás vagy.

– Inkább fogd be a szád – halkan mondtam, de tudtam, hogy így is hallja és nagy szerencsémre be is fogta a száját.

Miután végeztem a fürdőszobában kijöttem és Pockyt nem találtam sehol, így közelebb hajolva Haruhoz megnéztem, hogy minden rendben van-e vele. Már javában aludt de ugyan úgy feküdt mint ahogy eddig volt. Egy percre elmehetett sétálni az eszem, mert hirtelen azon kaptam magam hogy a kezemmel végig simítok Haru fején, mintha csak egy gyereket akarnék nyugtatni. Ijedten vissza kaptam a kezem és döbbenten néztem a végtagom, majd hirtelen már azon kaptam magam hogy a fürdőszoba ajtóba verem a fejem.

– Te – ütés. – Hülye – ütés. – Fasz – ütés.

Végül sikerült abba hagynom és mérgesen befeküdtem az ágyamba.

– Lehetünk mi barátok, de nem lesz semmi más. – húztam magamra a takaróm. – Nem lehet semmi más.

A sötétben, egymagamban beszélve úgy éreztem magam mint valami hibbant. Pedig mások ugyan ezt hihették rólam amikor rajta kaptak, hogy Pockyhoz beszélek, de most sehol nem volt Pocky, én pedig kezdek becsavarodni.

Bassza meg Pocky, bassza meg Haru, bassza meg Minoru, meg mindenki más is akik miatt becsavarodom.  

Tovább az 5. fejezetre >>>>>