Renjiro & Toma

Nem volt kocsim, lekéstem a vonatom és nincs több kurva jegy, ráadásul senki más nem vállalta, hogy hazavisz, csak ő.

– Én kész vagyok – pörgette a kocsikulcsát az ujján Toma.

Úgy volt hogy felhívom anyámat, hogy közöljem vele, esélytelen, hogy hazajussak karácsonyra. De persze azonnal kivágta a hisztit, hogy senki nem maradhat ki a karácsonyi ünnepségből, amit én csak karácsonyi felesleges baszakodós kínzásnak nevezek. Így meg kénytelen voltam megkérni valakit hogy vigyen haza.

Rai, az a baszadék, azonnal lerázott, vagy inkább kidobott Seiko szobájából amikor próbáltam beszélni vele, más választásom meg nem nagyon volt, maradt nekem Toma.

– Ne legyél már ilyen kurva lelkes – vettem fel a táskám. – Tiszta szar ez az egész.

– Dehogy – nyitotta ki az ajtót azzal az ijesztő lelkes pofával. – Tök jól el leszünk.

– Ez már most ijesztő – motyogtam halkan, de még így is meghallotta.

– Inkább király – vette fel a saját cuccát is. – Legalább most a szünetben is együtt lehetünk picit.

– Tudod, ez rohadtul buzis duma volt – fintorogtam.

– Neked minden buzis duma ami az érzelmekkel kapcsolatos.

– Pontosan! Ahogyan ez is.

Ahogy kiléptünk az üres folyosóra, Toma bezárta a szobaajtót és könnyedén a vállára dobva a táskáját, elindult a lépcső felé. Nekem viszont nem volt olyan könnyű a cuccom mint neki.

– Segítsek? – nézett vissza a lépcsőfordulóból.

– Nem kell – vágtam rá mérgesen, miközben elfojtottam egy nyögést a nehéz táska emelése miatt.

Legszívesebben lerugdostam volna a lépcsőn, de akkor biztos hallgathattam volna anyám nyafogását a retkes táska meg a cuccaim miatt.

– Jaj, ne csináld már – húzta a szájt. – Nem kell hősködni. Nem szégyen ha nem vagy annyira erős hogy...

– Kuss legyen – vágtam a szavába mérgesen. – Nem vagyok gyenge. Attól hogy nem baszom ki úgy az izmaim mint az olyan hiú köcsögök mint te, attól még erős vagyok.

– Persze – mosolygott, ami csak még jobban felcseszte az agyam. – Akkor találkozunk a parkolóba.

Alig tett meg pár lépést máris támadt egy jó ötletem.

– Toma! – meglendítettem a táskám. – Kapd el! – és már dobtam is.

Épp hogy el tudta kapni, de így is a lendülettől elesett és legurult egy-két lépcsőfokot a következő lépcsőfordulóba. Seggel neki vágódott a falnak, két lába pedig a falra vetve, kócos kék haja mögül bámult fel rám meglepetten, de a táskám még mindig fogta.

– Kösz a segítséget – vigyorogtam le rá a lépcső tetejéről. – Igazad volt. Így tényleg jobb.

Míg ő talpra szenvedte magát én lefutottam a lépcsőn.

– Találkozunk a parkolóba! – kiáltottam neki fel, vigyorogva.

Mire Toma össze szedte magát, én már a kocsijának támaszkodva vártam.

Gyanúsan mosolyogva tette be a kocsiba a cuccokat és ült be mellém.

– Mit tervezel? – néztem őt gyanakodva.

– Kösd be az övet.

– Most komolyan. Mit tervezel? – húzódtam tőle arrébb.

– Semmit. Kösd be az öves – indította be a kocsit, majd elindult.

– Minek? Tudsz vezetni, nem? – vettem elő a mobilom. – Tiszta felesleg...

Rögtön beletaposott a fékbe én pedig szépen bele fejeltem a műszerfalba.

– A kurva életbe! – fogtam a pofámat két kézzel. Az egész képem égett. – Normális vagy?!

– Én mondtam, hogy kösd be magad.

– De azt nem mondtad, hogy szétbaszod az arcom a kocsiddal!

– De akkor is szóltam.

– Azt akarod, hogy leüssem azt a hülye mosolyt a pofádról?

– És akkor ki visz haza?

– Csak ez ment meg téged – dörzsöltem fájó arcom.

– Meg az hogy olyan jó barátok vagyunk – indult el a kocsival és mosolyogva figyelte ahogy becsatolom az övem.

– Nagy tévedésben élsz – néztem ki az ablakon unottan.

– Igazad van. Mi nem barátok vagyunk...

– Ebben egyetértünk.

–...hanem legjobb barátok – fejezte be.

– Te most szórakozol velem? – néztem őt gyanakvón.

– Miért? Mi vagyok neked ha nem a legjobb barátod?

– Hidd el, nem akarod te hallani a válaszom.

– Miért?

– Mert haza mennél és bezárkóznál a szobádba, hogy a padlón, magzatpózban bömbölj, mint egy óvodás hülye gyerek.

– Persze – mosolygott sejtelmesen.

– Hagyd már abba ezt a szarságot! Rohadtul idegesít.

De persze csak még jobban mosolygott a hülye feje, így inkább kinéztem az ablakon és próbáltam nem rá figyelni.

– Hallgassunk valami zenét, mert így hogy durcizol, haláli unalmas lesz ez az út.

Ahogy csak tudtam magamba fojtottam egy káromkodás sorozatot és a kényszert, hogy a kék fejét a kormányba basszam.

Ahogy bekapcsolta a rádiót rögtön valami koreai cuccot hallgattunk.

– De jó, ez a BigBang!

– Az meg mi a szar?

De a rádióból kiszűrődő zene rögtön választ adott a kérdésemre. Egy tipikus, buzis, táncikálós, fiú banda. De Toma így is megválaszolta a kérdést.

– A BigBang egy k-pop banda, jó dalokkal és stílussal.

– Kész. Te most már biztos buzi vagy – néztem őt fintorogva.

– Csak azért vagy ilyen hülye előítéletes, mert még egy dalukat sem hallottad, de most itt a Sober és nem kapcsolom el – hangosította fel a zenét. – És a mobilomon még van pár daluk, amit rá tudok kötni a kocsi rádiójára, szóval... – nézett rám várakozóan.

– Kinyírlak.

– Majd megváltozik a véleményed – vont vállat és még hangosabbra vette a rádiót.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de csak rontott a helyzeten amikor elkezdett énekelni.

– Te tényleg ki akarsz készíteni – morogtam, de a hangos zenétől nem hallott semmit.

Egy idő után már az ő mobiljáról hallgattuk a zenéket. Beismerem, azért volt pár jó daluk, amit egy idő után már én is dúdoltam. Amikor meg megálltunk tankolni és Toma kiszállt a kocsiból, egyedül maradtam és énekelgettem amíg nem figyelt.

– Na mégse olyan szar banda, ugye? – ült be mellém egy idegesítő vigyorral a képén, amivel a torkomra fagyasztotta az Ora yeah dalt.

– Attól nem lesz jobb egy zene, hogy ledugod a torkomon.

– Mázlid, hogy ezt nem Rai előtt mondtad – nevetett. – Ő tudott volna mondani pár dolgot a torkon ledugással kapcsolatban.

– Kuss és inkább csak vezess – néztem ki az ablakon, az ajtóra könyökölve.

– Értettem főnök – szalutált és már indította is a kocsit.

Az út hátralevő részét BigBang hallgatással meg Toma szar karácsonyi történeteivel töltöttük. Mondjuk én ezerszer jobb elfoglaltságot is találtam volna.

– Megjöttünk – állt meg egy nagy ház előtt, egy olyan környéken ami nekem teljesen ismeretlen terep volt.

– Ez meg mi a fasz? – néztem körbe értetlenül. – Én nem itt lakom – néztem vissza rá.

– Te nem, de én igen – csatolta ki a biztonsági övet.

– Most szórakozol velem baszki? – csatoltam ki én is a biztonsági övet. – Úgy volt hogy haza viszel – követtem őt és mérgesen kiszálltam a kocsiból.

– Haza is foglak vinni, de előbb eszünk valamit itthon – nyújtózkodott. – Éhes vagyok, meg már elültem a seggem.

– Ehettél volna a benzinkúton!

– Ott szar kaják vannak – fintorgott. – Meg anyáék úgy is találkozni akartak veled – megkerülve a kocsit, elindult a ház felé. – Itt lesz a családom nagy része, szóval viselkedj rendesen.

– Meg a lófaszt! – rohantam utána. – Nem a kibaszott barátnőd vagyok, hogy haza vigyél bemutatni.

De Toma, mintha meg sem hallotta volna, meg sem állt a ház ajtajáig és még csak be sem kopogott vagy csöngetett, simán benyitott és húzott magával.

– Szia anya! – rúgta le a magáról a cipőt az előszobában és miután a helyére tette, felakasztotta a kabátját, majd az enyémet is.

Már vártam, hogy feltűnik Toma anyja, de nem ő volt az első aki köszöntötte Tomát. Az egyik szobából egy Tománál magasabb, fekete hajú, zöld szemű, de arcra Tomához hasonló srác lépett ki, olyan telt ajkakkal amitől a hülye csajok szoktak nedvesedni.

– Anya, megjött a pici fiad! – kiáltotta el magát a srác. – És hozta Renjirot is!

Ezen egy pillanatra lefagytam, hogy honnan tudja, hogy ki vagyok, de az még nagyobb sokk volt amikor Toma után engem szorított magához, majd mosolyogva elengedett. Mintha én is az öccse lennék.

– Ő az egyik bátyám, Ichiro – mutatta be őt Toma.

– Toma már nagyon sokat mesélt rólad, szóval ne lepődj meg ha az egész család rögtön rád ismer – mosolygott le ám Ichiro.

– De megnyugodhatsz, csak rosszakat meséltem.

– Szuper – húztam a szám.

– És azt is mondta, hogy egy kis méregzsák vagy – jött ki egy közeli helyiségből Toma mosolygós anyja. – Szia Renjiro, én Miyana vagyok – magához húzott és megölelt.

– Helo – nyögtem lányos zavaromban.

Még egy lány sem vitt haza bemutatni a szüleinek, ez a barom meg simán képes volt ilyen szar helyzetbe hozni. Hirtelen lövésem se volt hogy mi a szart kellene csinálnom vagy hogy hogyan viselkedjek. Toma meg csak ott vigyorgott a falat támasztva.

– Te is gyere ide – ahogy eleresztett már is Tomát ölelte. – Ki gondolta volna, hogy a legkisebb fiamat fogom a legritkábban látni.

– És Kadan még meg se jött – csóválta a fejét Ichiro.

– De legalább ti négyen itt vagytok – engedte el Tomát az anyja.

– Rumi is? – kérdezte Toma.

– Igen, csak túl lusta ahhoz hogy kitolja a seggét a nappaliból! – beszélt hangosan Ichiro.

– Ne piszkáld már, sokat kellett utazni – szolt rá az anyja.

– Tomának is, de még is... – folytatta volna Ichiro, de ekkor egy magas, izmos srác lépett a ki a kis előszobába.

– Ne járjon már állandóan a szád – túrt fekete hajába, hogy hátra simítsa. Fáradt kék szemeivel rögtön rám nézett majd Tomára.

– Hazahoztad a barátnőd? – vigyorgott. – Vagy Minako szabadnapot vett ki?

– Haha, de vicces – mosolygott Toma, látszólag nem vette fel a srác baszakodását, de én igen. – Ő itt...

– Ja, tudom, Renjiro – nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam. Ilyen erősen még senki nem fogott velem kezet. – Nakamura Rumi vagyok.

– Hány tesód van? – néztem Tomára, amint Rumi elengedte a kezem.

– Három fiú tesóm van – nevetett a reakciómon Toma. – Az idősebb most nincs itt, de ő Kadan, a másik idősebb pedig Ichiro – mutatott a laza srácra. – Aztán jön a sorban Rumi és végül én.

– Lányt akartam – mosolygott Toma anyukája.

– Hát Tománál majdnem összejött – vigyorogtam, de amikor Toma tesóira néztem, akik komoly, fa arccal néztek vissza rám, rögtön leolvadt a mosolyom.

– Tudod, ez nem vicces – lépet egyet előre Rumi.

– Ő a kisöcsénk – követte őt Ichiro.

– És az aki vele baszakodik... – jött fenyegetően közel Rumi.

– Az velünk is baszakodik – fejezte be Ichiro.

Pár másodpercig fenyegetően néztek rám, majd röhögve lepacsiztak, Toma pedig csak csóválta a fejét, én meg értetlenül figyeltem a két srácot. De elismerem, hogy kicsit bennem volt a para amikor a két, nálam nagyobb, srác megindult felém.

– Láttad az arcát? – törölgette a könnyes szemét Ichiro és nekem csak ekkor esett le hogy beszívattak.

– Milyen becsokizott fejet vágott – nevetett Rumi.

– Bocs, nem bírtuk kihagyni – nézett rám Ichiro.

– Látnod kellett volna az arcod – vigyorgott Rumi, majd hirtelen komoly arccal a szemembe nézett. – De komolyan ne baszakodj az öcsémmel.

– Oké – nyögtem ki nagy nehezen, de erre a srácok megint nevetni kezdtek.

– Jaj, ne basztassátok már – szolt rájuk Toma, de már majdnem ő is nevetett, amiért kedvem lett volna a fejét a falba vágni.

– Hihetetlen hogy megint bedőltél – támasztotta a falat Ichiro.

– Jól van fiúk, ennyi elég lesz – szolt rájuk most már Toma anyja is, de ő sokkal komolyabban mint Toma. – Megyek, előkészítem Tomáéknak az ennivalót, addig foglaljátok le magatokat.

– Apa hol van? – követte Toma az anyját a konyhába, egyedül hagyva a tesóival.

– Elment a reptérre Kadanért, de nem sokára itt lesznek – még hallottam a választ, de az agyam már azon járt hogy menjek e Toma után vagy maradjak ezzel a két sráccal. Végül úgy döntöttem, hogy nem leszek beszari, mert nem vagyok az.

– Gyere Renji – karolta át a vállam Ichiro. – Körbevezetünk.

– Ez itt a nappali – terelt be egy nagy helyiségbe, ahol volt tv, karácsonyfa, kanapé meg képek a falon Tomáról és a családjáról. Egy egyszerű nappali.

Majd Ichiro egy folyosóra vezetett ahol hat ajtó volt.

– Ez itt a fürdőszoba – bökött az ajtóra, majd egy másikhoz lépett. – Ez itt az én szobám – kinyitotta az ajtót, hogy benézhessek, de nem volt semmi extra, csak egy szokványos srác szoba.

– Ez itt Kadan szobája – lépett egy másik ajtóhoz Rumi. – De tök üres, mert már nem lakik itt. Nem mintha mi még itt laknánk. Ez meg itt az én szobám – kinyitott egy másik ajtót.

Egyáltalán nem lepett meg a pár súlyzó meg a hatalmas, pucér csajos poszterek.

– Látszik, hogy régen jártam már itt – nézett be Rumi is.

– Miért? Most már srácok lennének a csajok helyett? – nevetett Ichiro.

– Régen voltál már megverve, mi? – tornyosult Ichiro fölé, már amennyire tudott, mivel Ichiro se volt valami alacsony.

– Igen. Régen bunyóztunk olyan igazán tesósan.

– Majd ha megjön Kadan, akkor a nappaliban szétverlek mindhármótokat, a régi szép idők emlékére – bokszolt Ichiro vállába.

– Persze – legyintett Ichiro. – Most itt van Renji is – húzott maga mellé, átkarolva a vállam. – Csapatmunkával legyőzünk. Ugye Renji? – nézett rám.

Végig néztem Rumin, az az igazi izmos srác volt, akivel ha nem muszáj akkor nem állsz le baszakodni, a saját érdekedben.

– Ja, persze – próbáltam laza maradni.

Egy ilyen srácnak max Rai megy neki ész nélkül, de mondjuk ő Rumihoz hasonló srác, szóval lenne valamennyi esélye.

– Ez itt Toma szobája – haladt tovább Ichiro.

Kinyitotta az ajtót és már láthattam is Toma szobájának kék falait, animés posztereit, meg egy magasan elhelyezett vízszintes vasrudat.

– A meg mi? – mutattam a vasrúdra.

– Az öcsénk fordítva rúd táncolt – nevetett Ichiro. – Szereti az extrém sportokat.

– Barom – nevetett Rumi is. – Csak húzódzkodott vele, meg lefelé lógva felülésezett – magyarázta nekem. – Azt láttad volna, hogy milyen szenvedést adott elő, hogy fel tudjon mászni oda, amikor még nem volt ilyen kis izmos. Majdhogynem nekem kellett oda feltennem.

Ezen már szakadtam a röhögéstől ahogy elképzeltem azt a faszt ott szerencsétlenkedni.

– Megjöttünk! – kiáltott valaki az előszobából.

– Megjött apa – terelt minket az előszoba felé Ichiro.

– Sziasztok srácok – köszönt mosolyogva Toma apja, majd amint meglátott engem, mosolyogva magához húzott és megölelt. – Szia Renjiro, én Masao vagyok – elengedett majd, eltolva magától, végig nézett rajtam. – Te is jól megnőttél mióta utoljára láttalak. Na és hol a legkisebb fiam? – nézett a hátam mögé, meg sem tudtam szólalni.

– Itt vagyok – ugrott elő a konyhából Toma.

– Azt hittem már legalább akkora vagy mint Rumi, de úgy néz ki te tényleg a legkisebb maradsz – nevetett az apja miközben Tomát is magához ölelte.

Ekkor kinyílt a bejárati ajtó és egy szintén magas, fekete hajú, kicsit komolyabbnak tűnő, borostás srác állt az ajtóban.

– Sziasztok – vette le a kabátját. – Odakint havazik, nekem meg lefagy a seggem.

– Kösz a helyzetjelentést – vigyorgott Rumi.

– Neked bármikor öcsi – mosolygott a srác.

– Renji, ő a legidősebb tesó, Kadan – mutatta be Ichiro.

– Szia Renji – nyújtott kezet Kadan.

– Szia – viszonoztam a kézfogást.

– Apa, benne vagy egy Nakamura férfi bunyóban a nappaliban? – szólalt meg hirtelen Rumi.

– Nem őrültem meg fiam – nevetett az apjuk. – Amikor még kicsik voltatok simán beszálltam szét rúgni a hátsótokat, persze csak szigorúan nevelési célzattal – tette hozzá a végén amint meglátta Toma anyját. – De most már belehalnék egy Nakamura bunyóba. Túl sok itt az erős Nakamura. Rólad nem is beszélve Rumi. Szerencséd van Miyana hogy kollégiumban vannak a fiúk, meg Kadannak már külön lakása van, mert különben minden napra kellene egy egész tehén, hogy ezek jól lakjanak.

– Ha már szóba került az étel, kész vagyok és jöhettek enni – közölte Toma anyja miután megölelgette Kadant.

Erre mindenki megindult a konyhába ami egybe volt nyitva az ebédlővel.

Amint leültem az egyik székre az asztalhoz, rögtön leült mellém Kadan, a másik oldalamra pedig Rumi. Így be voltam szorítva két erős Nakamura közé. Toma pedig velem szemben ült, Ichiro mellett.

Toma anyja egy csomó finom ételt készített, a srácok meg mindent úgy faltak mintha az utolsó zabájuk lenne. Toma anyja meg úgy pakolászta az én tányéromra meg Tomáéra az ételeket, kimentve a srácok elől, mintha nekünk máshogy esélyünk sem lenne enni valamit.

Ebéd közben Toma apja kifaggatott minket az iskolával kapcsolatban, Toma pedig minden kérdésre jó gyerekként válaszolt.

– Az első évében Toma annyit beszélt rólad, hogy már kezdtem azt hinni, hogy a másik csapatban játszik – mondta az apja, amikor a barátokra terelődött a szó.

– És a modellkedés sem segített az ügyében – vigyorgott Ichiro.

– Ja, az mondjuk meglepő volt – tette hozzá Kadan.

– Minden Nakamura srác jól néz ki, de még senki nem gondolt arra hogy modellkedni akar – magyarázta Toma apja. – De persze nem ítéljük el emiatt Tomát. Sőt, ha ez az ő álma akkor támogatjuk.

– Köszönöm – mosolygott Toma.

– De ezért legközelebb modell csajokat is hozz magaddal – nyögte be két falat között Kadan.

– Azoknak a nagy részét már Raiék levadászták – fintorgott Toma, amin nem bírtam nem nevetni.

– Bocs – vigyorogtam.

                                                           *

Ebéd után még egy kicsit ott maradtunk Tomáéknál, amit a vége felé már nem is bántam annyira. Nem is volt olyan vészes az egész. A tesói jó arcok voltak, a szülei meg lazák és rendesek, nem úgy mint az én szüleim. Az enyéim kattantak.

– Neked vannak testvéreid? – nézett rám Toma, már a kocsiban ülve. Épp hogy csak elindultunk a szüleitől, de már is a BigBang-et hallgattatta.

– Ja, egy húgom.

– És még mindig haragszol a kis kitérőnk miatt?

– Nem – ismertem be kelletlenül.

– A családom imád téged.

– Akkor megtartasz, vagy mi van? – forgattam a szemeim.

– Most már biztosan.

– És mi lesz Minakoval? – mosolyogtam gúnyosan. – Nem féltékeny?

– És te rá? – vágott vissza.

– Én meg mi a faszra lennék féltékeny.

– Lehet, hogy pont arra – húzogatta a szemöldökét a gyökér.

– Ne csinálj ilyeneket baszki, mert komolyan kezdesz gyanús lenni – húzódtam picit távolabb tőle, az a barom meg csak nevetett.

Lehet, hogy nem volt rossz az a kis kitérő, de emiatt kétszer annyi idő volt az út az én családomhoz. Pont ezért, jó volt végre kiszállni a kocsiból amikor Toma leparkolt a lakásunk elé. Már mindketten elültük a seggünket és már szét zsibbadt a lábam.

– De jó – mozgattam meg a lábaim, közben letapostam a friss havat.

– Mázlista – nyitotta ki a csomagtartót Toma. – Te már leteheted a kényelmes segged, de én mászhatok vissza – ahogy lehajolt a csomagtartóba hangosan roppant a háta.

– Te vén szar! – nevettem.

– Pedig te vagy az idősebb – húzta a száját, majd felegyenesedve rám nézett. – Gyere ide – csalogatott az ujjával.

– Ha így hívsz, akkor biztos nem.

– Ne már Renji. Gyere ide.

– De semmi buzulás. Jó?

– Oké, csak gyere már ide – nézett az égbe, fáradt arccal.

Ahogy odamentem hozzá rögtön megláttam a csomagtartóba tett három becsomagolt dobozt amik meg is voltak számozva.

– Ez mi?

– Ezek a karácsonyi ajándékaid – mosolygott, izgatottan.

– Mind?

– Ja. Nyisd ki őket – alig bírt már magával. – De először az egyes dobozt.

– Jó – sóhajtottam, kezembe véve az első dobozt amire egy baszott nagy egyes volt rajzolva.

Letéptem róla a díszcsomagolást, de az alatt volt még egy és még egy és még egy. Leszedtem róla vagy húsz réteg papírt, mire elérkeztem a dobozhoz és amikor kinyitottam, pár összegyűrt papíron kívül, nem volt benne semmi.

– Most szopatsz? – néztem rá értetlenül. Látszott rajta, hogy jól szórakozik.

– Igen – nevetett. – De nyisd ki a második dobozt. Csak rajta, az egyikben benne van az ajándékod.

– Nem fogok kicseszett dobozokat nyitogatni – dobtam a dobozt vissza a csomagtartóba.

– Naaaa. Ne már Renji!

– Jó, csak ne nyávogj – vettem fel a hármas dobozt. – Amilyen hülye vagy, biztos a végére hagyod a lényeget, a második dobozzal meg csak szívtam volna.

Amikor leszedtem az egy réteg csomagolópapírt a dobozról, már tudtam, hogy én nyertem, de amikor a doboz belsejében egy másik becsomagolt doboz volt, mérgesen Tomára néztem, de ő továbbra is csak vigyorgott. Mérgemben vissza tettem a hármas dobozt is és neki láttam a kettesnek, de mire azt kicsomagoltam és a végére értem, egy újabb papírral kitömött dobozzal lettem gazdagabb.

– Hogy bazd már meg Toma – dobtam vissza azt a dobozt is. – Egyáltalán nincs ajándék mi? – néztem a sunyin vigyorgó pofájába.

– Dehogynem! Ott van az.

Újra kezembe vettem a hármas számút és sorra bontogattam ki a benne lévő kisebbnél kisebb dobozokat. A végén már egy gyűrűs doboz nagyságú, kis papír doboz volt a kezemben, de abban is csak papírok voltak.

Ennyire valószínűleg még soha nem akartam behúzni Tomának.

– Nincs ajándék ugye? – néztem rá, lassan felé fordulva.

– Eltaláltad – dőlt a kocsijának lazán. – Nincs ajándék.

– És ez meg mi a szarra volt jó? – mutattam a sok dobozra.

– Csak poén – vont vállat. – Boldog karácsonyt.

– Az a kibaszott szerencséd, hogy én se vettem neked semmit bazd meg! Mert most kurvára megetetném veled, a dobozaiddal együtt.

– Pont ezért nem kaptál semmit, mert én se kapok semmit.

– Hát ezek után meg főleg nem.

– Renjiro! Te vagy az?! – kiáltott ki az ablakon, a negyedik emeletről a húgom, Kami.

– Mit üvöltözöl?! – kiabáltam vissza.

– Megjött Renjiro! – kiabált anyáéknak visszadugva a fejét a lakásba.

– Ő a húgod?

– Sajnos – csóváltam a fejem.

Gyorsan kivettem a cuccom a hátsó ülésről és elindulva a lakás felé, hátra szóltam Tomának: – Éhes vagy?

– Egy kicsit.

– A szüleim egy éttermet vezetnek, szóval teli vagyunk kajával – magyaráztam menet közben, hátra sem nézve, de tudtam, hogy jön utánam.

– Ez most egy meghívás akart lenni, vagy csak dicsekedni akartál?

– Is-is.

– Akkor elfogadom a meghívást – vette ki a kezemből a cuccom. – Ezt meg add ide, mert szar nézni ahogy viszed.

– Még egy ilyen szöveg és vacsorára rághatod a küszöböt, te majom – vontam össze a szemöldököm mérgesen.

– Milyen kis érzékeny lelkű lettél, így az ünnepekre – vigyorgott miközben beszálltunk a liftbe.

– Bekaphatod.

Megnyomtam a negyedik emelet gombját és ahogy haladtunk csöndben felfelé, már csak egy tipikus, idegesítő szalon zene hiányzott volna a liftbe.

Még ki sem tettük a liftből a lábunk de Kami már az ajtóban várt ránk, egy fekete sortban és egy kivágott felsőben, meg térd zokniban.

– Rajtad meg mi van?!

– Neked is szia – csóválta a fejét lemondóan, majd ahogy észrevette Tomát, már felcsillant a szeme.

– Lehet, hogy neked még nem szóltak bazd meg, de kint már kicseszett tél van – álltam meg előtte. – Kurvára vegyél fel valami normális ruhát.

– Komolyan? – fonta karba a kezét maga előtt. – Hazajössz és máris bunkózol?

– Nem bunkóznék ha nem lennél...

– Szia, én Kami vagyok – integetett Tomának, mintha meg se szólaltam volna.

– Hé! Figyelsz te rám? – hajoltam be elé, hogy eltakarjam a kilátását Tomára.

– Szia – intett Toma is. – Én Toma vagyok, Renjiro barátja.

– Szóval Renjinek vannak jóképű barátai is? – kérdezte kikerekedett szemekkel a meglepetéstől.

– El ne kezd – szóltam Kamira.

– Mit? – játszotta a hülyét.

– Tudod te jól hogy mit – lökdöstem be a lakásba, hogy végre be mehessünk.

– Te is zenész vagy Toma? – nézett át a vállam fölött.

Konkrétan le se szarta, hogy hozzá beszélek.

– Nem. Én modell vagyok.

– Nem is csodálom – kacsintott rá Kami.

– Na tűnés!

– Most meg mi bajod van már? – kezdte el a hisztit.

– Tűnés a szobádba és ki se gyere amíg nem öltöztél fel normálisan – utasítottam. – Ha csak egy picit is kurvásabb szerelésben jössz vacsorázni akkor leborotválom a hajad és fel égetem a ruháid.

– Fasz – mutatott be, majd hátat fordítva elhúzott a szobájába.

– Bezzeg amikor én még itt laktam a faterom állandóan basztatott, hogy nézzek ki normálisan meg a többi szarság – magyaráztam Tomának. – De ezt a lányt meg nem neveli, pedig milyen nagy szája volt amikor...

Egy nagy csattanás a tarkómra és a szó is belém fagyott....meg más is.

Meg se kellett fordulnom ahhoz hogy tudjam, hogy ki áll mögöttem.

– Mit mondtál az előbb? – hallottam a hátam mögül apu mérges, mély hangját.

– Hallottad nem? – fordultam felé. – Vagy már süket vagy és van esélyem arra hogy ne csapkodj szét a legyeződdel?

– Késő! – vágott képen azzal a szar papír legyezővel, miközben szigorú, kék szemei szikrákat szórtak.

De mondjuk neki mindig ilyen szeme meg nézése volt. Állandóan tudott valamivel basztatni.

– Késel, megjelensz egy transzival, piszkálod azt az édes, drága húgodat aki sose bántott és még kritizálod a nevelésemet is?!

– Édes, drága? – mosolyogtam gúnyosan.

– Transzi? – hallottam a hátam mögül Tomát.

– Jiro, még alig jött haza az a gyerek, de te máris csapkodod – jelent meg anya. – Szia – köszöntötte Tomát. – Én Inari vagyok, ő pedig a férjem Jiro.

Toma azonnal elővette a jól nevelt szépfiú mosolyát és ő is bemutatkozott a szüleimnek.

– Ne avatkozz közbe Inari. Most nevelek – nézett résnyire szűkült szemekkel apa.

– Akkor halaszd vacsora utánra, mivel én éhes vagyok és a srácok is azok lehetnek, ugye? – nézett ránk anya reménykedve.

– Egy egészen picikét – mutatta Toma.

– Akkor gyertek csak – intett anya, hogy kövessük.

– Na így már jó vagyok? – lépett ki a szobájából Kami.

– Hová készülsz némber, a stricidhez?! – kiáltottam rá. – Öltözz át!

– Nyaljál sót – motyogta az orra alatt és vissza ment a szobájába.

– Miért vagy ilyen vele? – kérdezte Toma miközben az ebédlőbe sétáltunk anyuék után.

– Mert nem akarom, hogy ribanckodjon.

– Ezt olyan fura a te szádból hallani – nevetett.

– Ne röhögj! Ő a húgom. A többi korabeli kis rohadéknak meg csak egy luk. Ha neked is lenne egy húgod akkor értenéd.

– Ja, igaz. A bátyáim szüzességét én már nem féltem – nevetett tovább.

– És a sajátod? – vigyorogtam.

– Azon a húgod is segíthetne – vágott vissza, hogy húzza az agyam, ami nagyon is bevált neki.

– Meg ne próbálj hozzá érni a húgomhoz, vagy akár csak úgy ránézni – kaptam el a felsőjénél.

– Nyugi. Szeretem Minakot.

– Hát kurvára ajánlom, hogy szeresd is. Jó távol a húgomtól.

– Kész vagyok! – futott el mellettem Kami, egy lenge, rövid cuccban.

– A kurva anyádat – futott ki a számon, fogcsikorgatva.

– A tiéd is – ült le az asztalhoz Kami.

– Hékás! – kiáltott közbe anyu. – Szóltam én rátok egy szót is.

– Kami csak akkor ilyen rossz, ha te is itt vagy – mutatott rám a legyezőjével apu, miközben leült az asztalfőre.

– Persze tata – foglaltam helyet én is, Tomával a jobbomon.

– Mit szemtelenkedsz? – vágta hozzám a legyezőt, majd fel állt és össze szedte magának. – Az ember nem azért nevel gyereket, hogy szemtelenkedjen vele, meg zenéljen, rendes tanulás helyett. Szakács is lehettél volna. Neked meg miért kék a hajad? – mutatott Tomára.

– Mert modell vagyok és ez... – magyarázta volna Toma, de apa közbe vágott.

– És még melegeket is haza hoz.

– Apu, Toma nem meleg – sóhajtottam fáradtan, meg allergiásan a hülyeségekre.

– Szerencsére – kacsintott az asztal túloldaláról Kami Tomának.

– Van barátnője – néztem rá mérgesen.

– Ne már – húzta a száját.

– De már – vigyorogtam kárörvendőn.

– És mi hozott ide téged Toma – tette le az asztalra az utolsó ételes tálat anya, majd helyet foglalt ő is.

– Renjironak kellett egy fuvar nekem meg van kocsim, szóval gondoltam elhozom.

– Milyen kedves – mosolygott anya. – Remélem megköszönted neki Renjiro.

– Ja – forgattam a szemeim.

– Jöhettél volna előbb is – szedett magának apu is, a kajából. – Sok volt az ünnepek miatt a vendég, jó lett volna a plusz segítség az étteremben.

Míg ettünk apu bearanyozta a panaszkodásával a vacsorát, be nem állt a szája. Mi már hozzá szoktunk, de Toma olyan elveszettnek látszott néha amikor ránéztem, hogy az már kezdett vicces lenni.

– És te tudsz főzni Toma? – szegezte neki apu a nagy kérdést.

– Néhány dolgot igen. De nem vagyok valami nagy szakács.

– Pont mint a fiam – nézett rám rosszallóan. – Nem tudom mi van a mai fiatalokkal, de csak a hülyeségen, meg a naplopáson jár az eszetek.

– A két kedvenc elfoglaltságom – vigyorogtam apu képébe.

– Azt rögtön gondoltam.

– Ne add alá a lovat, mert egész nap hallgathatom – húzta a száját anya.

Anya kedvéért nem szítottam tovább a feszültséget, pedig az ünnepekben apa idegösszeomlása a legjobb műsor.

Vacsora után megmutattam Tomának a szobám, Kamit pedig kizártam, hogy ne lógjon Tomán.

– Családod mindig ilyen? – ült le az ágyamra Toma.

– Mindig, de én már megszoktam – én is leültem és fáradtan hátra dőltem. – Már az lenne fura ha apu nem lenne ilyen kattant, a húgom meg egy ribanc.

– Igazából passzolsz is ide.

Egy pillanatra azt hittem, hogy csak gúnyolódik, de amikor ránéztem és csak a mosolygó arcát láttam, rájöttem, hogy teljesen komolyan gondolta, mindenféle rosszindulat nélkül.

– Mármint, úgy értem hogy nélkülük nem is lennél igazán Renjiro.

– Ja, a legyezővel csapkodó apám, meg a kamasz korát kiélő húgom, erősen hozzájárult a személyiségem kifejlődéséhez – gúnyolódtam.

– Örülök, hogy egyetértünk.

– Barom – csóváltam a fejem, mosolyogva.

Pár perc csönd után, ott az ágyon fekve, kezdtem elálmosodni.

– Renjiro – bökdösött.

– Mi van? – motyogtam.

– Lekísérsz? – hajolt a fülemhez. – Mennem kellene.

– Ha még egyszer a fülembe hajolva suttogsz, nem lekísérlek hanem kibaszlak az ablakon – ültem fel.

– Jó, értettem.

– Na gyere – fel álltam és felhúztam az ágyamról. – Te transzi.

– Hahaha – emelte égnek a tekintetét.

– Csak olyankor bírom apám baromságait, amikor nem rólam van szó.

Miután Toma elköszönt a családomtól, lekísértem őt a kocsijához.

– Szia Toma! – integetett az ablakából Kami.

– Eszedbe ne jusson neki integetni – szóltam rá Tomára amikor már emelte volna a kezét.

– De nem akarok bunkó lenni.

– Csak simán mutass be neki, majd utána nem csorgatja a nyálát.

– Komolyan szemét vagy – nevetett.

– Ha nem lenne olyan, akkor én se lennék ilyen. De most már húzd el a csíkot, mert lemaradsz a Nakamura bunyóról.

– Jól van – szállt be a kocsijába. – Majd hívlak ha haza értem.

– Felesleges – legyintettem. – Leszarom.

– Kösz – indította be a kocsit nevetve, mire azonnal bekapcsolt a BigBang.

– Boldog karácsonyt Renji.

– Neked is – tettem zsebre a kezem, majd miután a kocsijával elindult, vissza mentem a lakásba az én fasza kis családomhoz.