– Kész vagy? – lépett be a szobába Haru.

– Mire? – ültem le az ágyra.

– Hogy hogy mire? – vonta fel a szemöldökét értetlenül. – Úgy volt, hogy kiviszlek a buszállomásra.

– Nem megyek sehová – húztam fel a lábam és az oldalamra dőltem.

– Shou – guggolt le elém, aggódó arccal. – Mit akarsz csinálni?

– Semmit – öleltem át a lábaim. – Nem megyek haza. Itt maradok.

– Miért?

– Otthon túl sok az emlék. Csak rá tudnék gondolni.

– Mert itt talán nem rá gondolsz? – aggódó szemeivel nézett az enyémbe és ujjaival végig simított az arcomon.

– De – ismertem be. – Otthon sokkal rosszabb lenne.

– Komolyan itt akarsz maradni egyedül?

– Igen.

– Akkor inkább gyere velem.

– Nem cseszem el a családi karácsonyod. Menj csak haza.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Pedig de – csuktam be a szemem.

– Ne mondj ilyen baromságokat – éreztem, hogy fejét az enyémnek dönti. – Nem hagynálak itt egyedül.

Nem mondtam semmit, csak feküdtem tovább, lehunyt szemmel, csöndben. Pár pillanat múlva hallottam, hogy valakivel elkezd beszélni.

– Nem megyek. Most nem tudok...Nem anya. Semmi baj. Csak kettesben szeretnék vele karácsonyozni. Nem akarom egyedül hagyni...

Kinyitottam a szemem és láttam ahogy Haru telefonnal a kezében áll előttem és aggódó arccal lenézve rám, beszél az anyjával.

Miután elköszönt tőle rögtön valaki mást hívott, de bevonult a fürdőszobába. Úgy tíz perc múlva kijött és, előszedve egy másik táskát, a szekrényhez lépett és elkezdte a táskába pakolni a ruháimat.

– Mit csinálsz? – ültem fel.

– Bepakolok neked is, te meg öltözz fel meleg ruhába.

– Minek?

– Mert együtt fogunk karácsonyozni, de nem itt.

– Ez baromság Haru – előredőlve a kezembe temettem az arcom.

– Nem foglak itt hagyni egyedül – hozzám lépve a kezébe vette az arcom és adott egy gyors csókot. – Ezt felejtsd el.

– Hülye vagy – csóváltam a fejem, amint elengedett.

– Az vagyok – mosolygott. – Meg más is.

– Mi más?

– Hát kurva szerelmes.

– És kibe? – nem bírtam nem mosolyogni.

Leguggolt elém és úgy csókolt ahogy szeretem. Harapdálósan, puhán és édesen. Majd egy picit elhúzódva a számba suttogott: – Egy kis szőke törpébe.

– Miért pont törpe? – fintorogtam.

– Akkor Csingiling – vágta rá vigyorogva.

– Egy fokkal jobb.

– Na, kezdj el öltözni – állt fel és tovább pakolt a táskába.

– Legalább azt megmondod, hogy hova megyünk?

– Nem.

– Komolyan nem kell ezt csinálnod Haru.

– Tudom, de én ezt akarom.

Feladva az ellenkezést felvettem a cipőm, meg a kabátom és a sapkám. Mire kész lettem Haru is befejezte a pakolást. Közben eltettem az ajándékát is a kabátom zsebébe.

– A szüleid nem mérgesek emiatt? – fordultam felé.

– Nem – cipzárazta be a táskát. – Anyám nem esz meg ha a sok karácsony közül az egyiket nem vele töltöm. Sőt, egyre kíváncsibb rád. – mosolygott.

– És te?

– Én?

– Bemutatnál a szüleidnek?

– Persze – vágta rá, majd elgondolkodott. – Belegondolva, csak egyszer vittem haza valakit bemutatni a szüleimnek, de azt egyáltalán nem gondoltam komolyan. Meg az olyan gyerekes volt, túl fiatalok voltunk.

– És gondolom nem fiú volt – csúszott ki a számon.

– Nem, még nem jártam egy sráccal sem – lépett hozzám. – Te vagy nekem az első – csókolt meg gyengéden. – De most már told ki a kis valagad a kocsihoz, mert nem lesz rövid utunk.

– Most komolyan – engedtem el. – Hová viszel?

– Meglepetés – felvette a saját és az én táskám és elindult ki a folyosóra. – Zárd be az ajtót Csingiling!

– Tudod, ha én vagyok Csingiling, akkor te Pán Péter vagy – zártam be az ajtót és mosolyogva mentem utána.

Amikor elértem az első emeletet, a mosolyom elhalványodott és megtorpantam a lépcsőfordulóban.

– Menj tovább – tűnt fel hirtelen Pocky.

– De...

– Harunak van igaza – tette a vállamra a kezét, de ő is a folyosót nézte. – Nem kellene itt maradnod. Ő sincs már itt.

– Tudom.

– Shou! – kiáltott lentről Haru.

– Megyek!

Pockyval a nyomomban lerohantam a földszintre Haruhoz, aki aggódó szemekkel figyelt.

– Ne nézz már így – sóhajtottam.

– Hogy?

– Mintha bármelyik pillanatban három fejem nőhetne – próbáltam elviccelni a dolgot.

Nem akartam, hogy azért áldozza be a karácsonyát és a családjával töltött időt, hogy velem szomorkodjon.

– Hidd el, akkor máshogy néznék – mosolygott, ami engem is mosolygásra késztetett.

– Szóval, hova megyünk? – próbálkoztam újra.

– Még mindig meglepetés.

Kilépve az épületből, megcsapott minket a kinti csípős hideg, de még nem esett a hó.

– Akárhova is viszel, remélem meleg hely.

– Az lesz – indult el a parkoló felé. Majd elérve a kocsijához, egy kisebb macera után a kulcsokkal, bepakolta a cuccainkat a csomagtartóba. – Szóltál anyukádnak, hogy nem mész haza? – csukta le a csomagtartót.

– Igen – tért vissza a bűntudatom anya miatt. – Neki is elcseszem a karácsonyát.

– Ne legyél már ilyen kis hülye – húzott magához a kabátomnál fogva. – Senki nem hibáztat és nem haragszik rád.

– Persze – néztem a cipőm orrát.

– Imádlak Shou, de ha még egyszer elkezded magadat hibáztatni valami hülyeség miatt, amiért nem is vagy hibás, akkor itt helyben letérdeltetlek és szó szerint megszopatlak.

– És az nekem mitől büntetés? – nem bírtam nem nevetni ezen.

– Nem büntetés, de én élvezném és addig is be lenne tömve az a finom kis szád – hajolt közelebb és az alsó ajkamba harapva felmordult.

Imádom amikor ezt csinálja, hiába nem volt előtte meleg, néha még is perverzebb tud lenni mint én.

– Ezzel akarod most elterelni a figyelmem? – mosolyogtam.

– Nem is értem miről beszélsz – motyogta az ajkaim közé, fátyolos tekintettel.

– Vagy éppen hogy én terelem el a te figyelmed – nevettem.

– Nagyon értesz hozzá Csingiling – dörgölte hideg orrát az enyémhez, mint az eszkimók. – De mennünk kellene, mert még pont időben vagyunk.

– Nem rajtam múlik – vontam vállat.

Kelletlenül, de elengedett és beszálltunk a kocsiba.

– Csatold be az öved – szóltam rá amikor már egy utcát levezetett, de még mindig nem csatolta be.

– Nem megyek olyan gyorsan, meg odafigyelek, nem lesz baj, még időben vagyunk.

– Haru – néztem rá mérgesen. – Ne keljen könyörögnöm, hogy becsatold azt a szart.

– De...

– Nekem nem fogod feldobni karácsonykor a talpad! – vágtam a szavába. – Te nem – suttogtam.

– Sajnálom – csatolta be gyorsan az övet. – Igazad van – adott egy gyors, békítő puszit. – Sajnálom.

– Én is – hajtottam le a fejem.

– Shou – simogatta meg a kezem, hogy magára vonja a figyelmem, de közben az utat nézte.

– Semmi baj.

– Ne gondolj rá.

– Könnyű mondani – fordítottam el az arcom, kibámulva az ablakon. – De megpróbálok.

Haru egy nagy sóhaj után tovább simogatta a kezem és az út nagy részében csak akkor engedett el amikor sebességet kellett váltania.

Már havazott amikor megérkeztünk egy város szélén lévő, öt csillagos hotelhoz.

– Ez komoly? – néztem Harura, amint megállt a bejárat előtt.

– Teljesen.

Kiszállt a kocsiból, mire rögtön mellette termett egy öltönyös srác és miután meghajolt, elvette Harutól a kocsi kulcsot, én pedig tátott szájjal szálltam ki. Közben egy másik öltönyös mellém lépett és egy maghajlás után becsukta a kocsi ajtót utánam. Egy harmadik öltönyös pedig a csomagtartóból vette ki a cuccainkat és vitte be a hotel épületébe.

– Ez meg mi? – néztem Harura, értetlenül.

– A hely ahol a karácsonyt töltjük – mosolygott rám. Majd kézen fogva engem, elindult a hotelbe, míg az öltönyösök elvitték a kocsiját.

– Egy öt csillagos hotelban? Ki fogja ezt kifizetni? – engedtem, hogy magával húzzon.

Belépve a hotel előterébe még jobban ledöbbentem, minden üveg volt, csillogó, tiszta és drága. De az igazi sokk az a recepciónál ért. A szálloda neve nagy betűkkel volt ki írva az udvariasan mosolygó recepciós lány mögött. Nagy, aranyozott betűkkel a Maita hotel neve, Haru családneve.

Meg sem tudtam szólalni, csak mutattam az aranyozott betűkre.

– A karácsonyunkat az apám hotelja állja – mosolygott a bamba képemen.

– Ezt meg miért nem mondtad soha?

– Mert sosem került szóba a családi vállalkozás. Vagy érdekelt volna?

– Dehogy – rázta a fejem. – De ez most egy pillanatra ledöbbentett.

– És még nem is láttad az okinavai hotelünket. Ha fel akartam volna vágni akkor oda viszlek.

– Miért?

– Mert annak Haru a neve – húzta ki magát. – Az apám akkor építette amikor megszületem.

– Elkényeztetett kölyök – mosolyogtam a hülyeségén.

– És te így szeretsz – hajolt hozzám egy csókra.

– Kevesebb pénzzel, de annál nagyobb egóval – adtam neki egy rövid csókot.

– Ezért vagy te az én Shoum – fogta meg a kezem és a recepcióhoz kísért.

– Jó napot – köszöntött minket a mosolygós lány, a pult mögül.

– Szia – köszönt vissza Haru, én meg mellette az alsó ajkamba haraptam, hogy ne vigyorogjak a csaj rosszalló arcán.

– Miben segíthetek? – rögtön le hervadt az arcáról az az angyali mosoly és a lehető legfölényesebben nézett ránk.

Mondjuk nem hibáztatom miatta, nem tűnhettünk valami rendes vendégeknek, főleg nem olyanoknak, akik ilyen helyekre szoktak járni. Haru előbbi lazasága meg, nem segített a dolgon.

– Szeretnék kivenni egy lakosztályt egész karácsonyra.

– Sajnálom de az olcsóbb lakosztályok már le vannak foglalva.

– Azokat leszarom – vágta rá Haru. Látszólag kezdte bosszantani a csaj viselkedése, én pedig már nagyon nehezen bírtam ezt nevetés nélkül. – A Maita lakosztályt szeretném.

– Azt nem lehet.

– De pedig ki fogom venni – erősködött.

– Azt a lakosztályt csak a Maita család használhatja – a lány már nem is leplezte felháborodását, én pedig már láttam az ördögi fényt Haru szemében.

– Kivel kell beszélnem, hogy kivehessem azt a lakosztályt? – könyökölt a pultra.

– Maita úrral, a szállodalánc vezérigazgatójával. De vele nem beszélhet.

– Akkor beszéljen maga vele.

– Jó – egyezett bele mérgesen a lány. Közben megjelent egy magas, öltönyös férfi.

– Valami probléma van? – lépett hozzánk egy illedelmes mosollyal az arcán.

– Az úr a Maita lakosztályt akarja kivenni – magyarázta a lány.

– Azt sajnos nem lehet – vágott hivatalos arcot a férfi.

– Akkor kérem hívja fel Maita urat – mosolygott a csajra Haru.

– Rendben – a lány mérgesen felkapta a hotel telefonját és felhívta Haru apját. Bemutatkozott Haru apjának és miután vázolta neki a helyzetet, még mi is hallottuk Haru apjának a nevetését kiszűrődni a telefonból. Aztán mondott valamit a lánynak, ő pedig flegmán ránk nézett.

– Maita úr most elfoglalt, de mindjárt átirányítja a telefont a fiához – magyarázta nekünk, én pedig komolyan próbáltam nem nevetni.

– Csak nyugodtan. Ráérünk – legyintett lazán Haru, majd a mobilja csörgésére elővette a mobilját.

– Igen? – fogadta a hívást. – Miben lehetek a szolgálatára – gyorsan a lány névtáblájára nézett – Maemi? – vigyorgott a lányra.

Persze a csaj rögtön falfehér lett.

– Elnézést, elfelejtettem bemutatkozni – nyújtott kezet, egy ördögi vigyorral a képén. – Maita Haru vagyok.

Miután a lány és az a férfi magukhoz tértek a kábulatból, nem győztek hajlongani és bocsánatot kérni. Haru még mindig jól szórakozott rajtuk, míg én mosolyogva a fejemet csóváltam.

Végül Haru elintézte a lakosztály vitát és miután megnyugtatta őket hogy senki sem lesz kibaszva a munkájából, elindultunk a lakosztályhoz.

Azt hittem, hogy Haru a lifthez fog kísérni, hogy felmenjünk, de amikor a terem másik végében lévő üvegajtón kikísért a hotel másik végébe, a szabadba, akkor már értetlenül pislogtam fel rá.

– Nem az épületben van a mi lakosztályunk, vannak kinti lakosztályok is, amik komfortosabbak mint az épületben lévők – magyarázta, értetlen arcomat látva.

Végig mentünk egy kőből kirakott ösvényen több külön álló ház mellett, amik szintén a hotelhez tartoztak, majd Haru egy a házaktól távol álló nagy fa épülethez vezetett. Kívülről úgy nézett ki mint egy faház, de belülről egy luxus kis házikó volt.

– Hűha – néztem körbe.

Mindennek krém, bézs és más finom színe volt.

A nappali elég modern volt és nagy is, onnan egy eltolható üveg ajtó egy fedett teraszra vezetett, ahol egy jakuzzi volt. A nappaliból át lehetett menni egy konyhába, onnan pedig egy ebédlőbe, és a nappaliban volt egy lépcső is, ami felvezetett az emeletre, ahol a szobák és a fürdőszobák voltak. Haru alaposan körbevezetett.

– Ezt jól látom? – mutattam a nappaliban elhelyezett kandallóra, amiben égett a tűz.

– Ezzel fűtjük az egész házat – kézen fogott és felvezetett az emeletre. – Ez az én szobám – nyitott be egy tágas, franciaágyas szobába.

Az egész berendezésen érződött, hogy Harué.

Az ágynemű huzata fekete volt, minden olyan modern cucc meg volt a szobában ami a koleszban is meg volt Harunak és itt is külön fürdőszobája volt.

– De kényelmes – dobtam le magam Haru ágyára.

– Imádom látni ahogy elterülsz az ágyamon – nézett le rám mosolyogva.

– Ki vele. Hány csaj járt már ebben az ágyban? – tettem a fejem alá a kezeim.

Nem lepett volna meg ha már egy rakás csajt felhozott volna ide. A Haru kaliberű srácok mind ezt tették volna, ahogy Rai is.

– Még egy sem.

– Ezt a kamut – horkantottam.

– De komolyan – térdelt az ágyra. – Apám egyik szabálya, hogy a családi fészekbe nem viszünk alkalmi szexet.

– Mármint úgy érted hogy te nem viszel alkalmi szexet.

– Meg az apám sem – tette hozzá egy fanyar mosollyal a képén.

– Ezt most.... lehet, hogy nem értem.

– A szüleim házasok, de apám nem az a hűséges típus – vont vállat, mintha nem lenne nagy dolog. – Anyám is tudja róla, de úgy tesz mintha minden rendben lenne. Ez egy....hát...az ő házasságuk egy látszat szar – nevetett a végén. – Nem apámnak találták ki a monogámiát. De az anyám oda van érte, meg persze a pénz is megszépíti a kapcsolatukat. Én is csak azért születtem, hogy anyámat lefoglaljam, meg anyám szerint ez erősítette a kapcsolatukat.

– Akkor apád miért vette feleségül az anyád? – könyököltem fel.

– Nem mondom, hogy nem szerette, vagy hogy nem szereti az anyámat – dőlt le mellém. – Csak apámban nem múlt el a vadász ösztön. Ha érted mire gondolok – nézett rám és mikor bólintottam, folytatta. – A házasságuk első pár évében oda volt anyámért, aztán ahogy telt az idő kezdett ellaposodni az egész az apám meg elkalandozott erre arra. Anyám tudta végig hogy mi a helyzet, de ő úgy volt vele hogy ezt még helyre lehet hozni. Amikor megszülettem az apámnak pár évre megint csak az anyám volt, aztán amikor nagyobb lettem újra kezdte a hajtóvadászatot.

– És az anyukád nem akart elválni tőle soha?

– Nem. Meglepő, de még veszekedni sem hallottam őket soha – gondolkodott el. – Amikor hármasban vagyunk akkor mindig kedvesen bánik anyuval, mintha csak ő lenne neki és ez a viselkedés mások előtt sem változik.

– Téged nem bánt a dolog?

– Amikor először megtudtam a dolgot akkor nagyon mérges voltam rá. Emlékszem, hogy elmentem az irodájába és ott csókolózott egy csajjal, én meg nagyon ki voltam akadva. Vitáztam vele egy jó darabig hogy hogy teheti ezt, de ő végig azt állította, hogy imádja az anyámat, nála jobb feleséget nem is találhatott volna. Azok a nők meg, akikkel elszórakozik, csak fellángolások. Amikor anyámat kértem számon, hogy tud e erről, ő simán bevallotta, hogy már a legelejétől tud mindenről. Akkor én se értettem, hogy miért nem hagyja el az apámat, de anyám ugyan azt mondta amit az apám, hogy apám az igazi a számára és ő nem foglalkozik azokkal a nőcskékkel akiket felszed, mert tudja, hogy apám mindig visszamegy hozzá.

– Ez valahol szép is meg csúnya is.

– Az – értett velem egyet. – De az ő dolguk. Amíg apám tiszteletben tartja a családot és az anyámat, addig rendben vagyunk.

– Csak hogy tisztázzuk Haru – néztem rá komolyan. – Van bármi esély arra hogy örökölted apád vadász hajlamát?

– Talán – vont vállat.

– Akkor előre szólok, hogy én nem lennék olyan elnéző mint anyukád. Biztosan kidobnálak, még akkor is ha az nekem jobban fájna, de ha még is megtartanálak, akkor minden egyes csaj után jár a tökön rúgás.

– Megnyugodhatsz – könyökölt fel ő is. – Nekem is fájna ha elhagynál. Szóval, nincs az a nő akiért ezt megkockáztatom.

– És srác?

– Nem meleg vagyok Shou, hanem szerelmes – hajolt hozzám egy csókra, amit nem bírtam elutasítani, majd egy hosszú csók után elhúzódott. – De most pakoljuk ki a cuccunkat és együnk valamit, mert éhen halok – állt fel az ágyról.

– Akkor ez a dolog apáddal azt is jelenti, hogy mi sem csináljuk itt? – ültem fel.

– Eltaláltad – húzta a száját. – Ha apám nem szeg szabályt én se fogok.

– Szex mentes ünnepek? – sóhajtottam. – Én kibírom és te? – néztem rá kihívóan.

– Nehéz lesz, de én is kibírom – lépett a szekrényhez ahol az öltönyösök lepakolták a cuccainkat. – Mit kérsz vacsorára?

– Mit lehet itt kapni? – másztam le az ágyról.

– Sok mindent, de most én főzök – pakolászta a ruhákat a szekrénybe.

– Ne már? – néztem rá meglepetten. – Tudsz főzni?

– Igen, tudok. Miért olyan hihetetlen ez?

– Mert nem néztem volna ki belőled.

– Te tudsz?

– Egy picit.

– Pedig én meg pont kinéztem volna belőled, hogy tudsz főzni – nézett rám, vigyorogva. – Ahogy egy kis köténykében sürgölődsz a konyhában. Sütögeted nekem a sütiket meg a finom kajákat.

– Akkor rossz srácot választottál – fintorogtam. – Kötényt meg biztos nem veszek.

– Majd megtanítalak főzni.

– Ne siesd el, ráér – vettem le a pulcsimat.

– Persze – nevetett. – Te lusta kis dög.

– Ne a szád járjon, hanem a kezd – picit seggbe rúgtam és még mielőtt elkaphatott volna, bezárkóztam a fürdőszobába.

– Jössz még te ki – hallottam a hangját az ajtó túloldaláról.

– Igen, de addigra legyen kész a kaja!

– És még én vagyok elkényeztetett – motyogta, de így is hallottam.

Mosolyogva néztem körbe a fürdőszobában. Itt is kád volt, meg a szokásos Haru cuccok. Különböző fésűk, meg hajra pakolható szírszarok, drága borotva hab, drága borotvával és puha, drága törölközők, egy fekete köntössel.

Ezektől a hajas cuccoktól mindig eszembe jut, hogy hogyan nézne ki Haru hosszú haj nélkül, mellé egy szexi borostával. Egyszer muszáj lesz rávennem egy hajvágásra. Borostásan viszont láttam már, nem is kevésszer, de sajnos mindig hamar megszabadul tőle.

Amikor kijöttem a fürdőszobából Haru már nem volt a szobában, pedig nem sok időt töltöttem bent, de ő már kipakolta a cuccunkat és lent hangoskodott a konyhában. Először csak a konyhából kiszűrődő rock zenét, a hosszú gitárszólót hallottam, majd közelebb érve Haru éneklését is. Nem énekelt hangosan, de így is hallottam ahogy együtt darálja a szöveget az énekessel és nagyon jó volt.

Belépve a konyhába először meglepődtem, majd vigyorogva figyeltem ahogy fekete kötényben, lazán felkontyozott hajjal, főzőcskézik és úgy dobálja az ételeket mintha mindennap ezt csinálná.

– Gyere ide és kóstold meg ezt – fordult felém és ekkor láttam meg a kötényén az „adonisz szakács” feliratot és én rohadtul egyet értettem azzal a felirattal. De nem bírtam magamban tartani a nevetést az egész látvány miatt.

– Most meg mit nevetsz? – vonta össze a szemöldökét rosszallóan, majd ő is nevetve visszafordult az ételhez.

Amikor végre abba tudtam hagyni a nevetést kíváncsian mellé álltam.

– Mi lesz a kaja?

– Majd meglátod – mosolygott sejtelmesen.

– Te meg a hülye titkolózás – forgattam a szemeim.

– Próbálok romantikus lenni na!

– Akkor kettesben hagylak a romantikáddal meg a kajával – indultam el a nappaliba. – De ez nem jelenti azt hogy megdughatod a kaját! – kiáltottam neki, már a nappaliból.

– Pedig lehet, hogy azt az apám nem tiltaná!

– Kérdezd meg tőle! – csóváltam a fejem, vigyorogva. – De én abból nem eszem!

Hallottam a nevetését, de már nem szólt vissza, én viszont felfedeztem a nappali adta lehetőségeket.

A kandalló előtt egy nagy, puhának tűnő, fehér szőnyeg volt kiterítve. Mintha valami állat bunda lenne, de csak egy szőnyeg volt. Kedvem lett volna ledőlni rá a meleg kandalló előtt, de most olyan időpocsékolásnak tűnt az egész, inkább Haruval tenném meg.

A nagy tv-hez lépve megláttam az előtte lévő szekrényen az Xbox-ot és a PS-t, a tv-n pedig volt Kineckt is.

– Ez mind Haru cucca? – néztem végig rajtuk meglepetten.

Harunak odahaza volt egy laptop a szobájában, meg tablet is, de ilyen cuccokat nem használt a koleszban, mondjuk ott tv sem volt.

Leültem a kis szekrény elé és megnéztem cuccokhoz való játékokat. Volt ott Guitar Hero, Call of Dutty, Far Cry meg minden más jó játék, de ami meglepett az a Just Dance volt. Nem tudtam elképzelni ahogy Haru a tv előtt táncikál. Már a gondolatra is nevetnem kellett.

Nem tudtam, hogy mennyi idő míg Haru végez a konyhában, így gondoltam játszom egyet. Bekapcsoltam az Xboxot és leülve a bőr kanapéra, elindítottam az Assasins Creedet.

Míg játszottam nem nagyon figyeltem az időt, csak azt tudom, hogy elég sokat haladtam a játékban, így eléggé meglepődtem amikor Haru, még mindig felkontyozott hajjal, de már kötény nélkül, kilépett a konyhából és kizökkentett a játékból.

– Kész a vacsi te kis fosztogató – nézett a játékra. – Hát te a kurvákat se kíméled – tette hozzá amikor kivégeztem az egyik utcán járkáló örömlányt.

– Már is kész vagy? – néztem rá meglepetten.

– Már is? – nevetett. – Te aztán bele feledkeztél a játékba. Úgy két órát elvoltam a konyhában.

– Két óra? – tátottam el a szám. – Mit tudsz te két órán keresztül csinálni?

– Hát zabálni valót. Na gyere vacsorázni. Már a terítéssel is készen vagyok – azzal vissza ment a konyhába.

Kikapcsoltam a játékot és követtem őt a konyhába, onnan pedig az ebédlőbe. Haru egész szépen megterítette az asztalt még hajtogatott is a szalvétából.

– Hú de csicsás – ültem le az asztalhoz.

Úgy terítette meg a nagy asztalt, hogy egymás mellé tudjunk ülni, vagy is inkább, hogy csak egymás mellé üljünk.

Haru közben kiment és sorban hozta be a kajákat, lassan, míg meg nem telt az egész asztalt.

– Azt a rohadt – néztem végig az asztalon, amikor már mindent kihozott és helyet foglalt mellettem.

– Csináltam mogyorós csirkét, kukorica levest, szezámmagos jégcsapretek salátát, miso levest, nikujagát, surimis tamagoyakit, wakame salátát, pulyka is van yakitori salátával...

– Jézusom – vágtam a szavába. – Minek csináltál ennyi kaját?

– Mert éhes vagyok, sokat eszek és te is, meg mert holnap már nincs kedvem főzni.

– De ez nagyon sok – néztem végig újra az ételeken. Mind finomnak tűnt és mind olyan volt amit szeretek is.

– A desszerteket még nem is láttad.

– Félve teszem fel a kérdést de....mi a desszert?

– A desszertek puding, manju, mochi és dango.

– Nem kellett volna megkérdeznem – húztam a szám.

– Miért?

– Mert most mindegyik édességet megkívántam, de nem akarom csak édességgel tömni magam – nyafogtam mint egy gyerek, Haru pedig jót nevetett rajta.

– Édes vagy – mosolygott, majd elkezdte megpakolni a tálját étellel, mindenből egy kicsit.

Én is megpakoltam a tányérom, de én nem olyan össze vissza ettem mint Haru. Viszont Haru mindenből kétszer annyit evett mint én, de még így is maradt elég sok kaja.

Amikor a desszert jött már alig bírtam enni, de pár dangot és mochit még legyűrtem, míg Haru a sütik nagy részét befalta.

– El fogod cseszni a hasad Haru – szóltam rá. – A dagadt srácok meg nem jönnek be.

– Most azért aggódsz, hogy kihányom vagy azért hogy elhízom?

– Nem is tudom – vágtam elgondolkodó képet. – Mind a kettő elég szarul hangzik, de az elhízás még rosszabb. Szóval azt választom.

– Oké, befejeztem – tette le a fekete evőpálcikáját, amire gyönyörű cseresznyevirágok voltak festve. – Már úgy se bírok többet.

De hiába hagyta abba, pár perc múlva már ott nyöszörgött a nappaliban, a kanapén feküdve, letakarva egy puha pléddel, míg én elpakoltam az ételeket.

– Eszméletlen vagy – néztem le rá, a kanapé előtt állva. – Hogy nem tudod eldönteni huszonhárom évesen, hogy mennyit ehetsz, amennyibe még nem halsz bele?

– Most szekálni jöttél, vagy leszel az ápolónénim? – nézett fel rám, reménykedve, én pedig nem tudtam nemet mondani.

– Megsimogassam a pocid? – guggoltam le hozzá, mire lehunyt szemmel bólogatott.

Benyúltam a pléd alá és elkezdtem simogatni a hasát, bár előtte már bevett egy gyógyszert, de amikor kicsi voltam nekem ezt csinálta anyukám és én szerettem.

Pár perc múlva már mellette feküdtem a kanapén és úgy simogattam a hasát. Azt az izmos, kockás hasát amit úgy szeretek végig taperolni, ahogy most is.

– Köszönöm Shou – puszilt homlokon.

– Jobb?

– Ühüm – fúrta az arcát a nyakamba.

– Akkor jöhetsz mosogatni – vigyorogtam, de úgy sem látta, csak mormogott a nyakamba. – Mit mondtál?

– Azt hogy kapd be – húzódott el a nyakamtól.

– Apád szabálya miatt nem lehet – sóhajtottam színpadiasan, majd tekintetem a fedett teraszra tévedt. – Nem megyünk ki?

– Hova? – ült fel.

– Oda – mutattam a terasz ajtó felé.

– Fürödni akarsz? Nem is hoztunk fürdőruhát.

– De fürödhetünk meztelen.

– És akkor én azt hogy fogom kibírni? – vágott szenvedő arcot.

– Önmegtartóztatás Haru, önmegtartóztatás.

– Hát kösz.

– De te csak mosogass, én meg megyek fürdeni – kimásztam mellőle és elindultam a terasz felé.

– Van egy jobb ötletem – kapott el a karomnál fogva és visszahúzott. – Odakint még esik a hó. Mikor építettél utoljára hóembert?

Erre még a legmogorvább gyereknek is felcsillanna a szeme, még talán Renjironak is, de Rainak biztosan, már rég kint ugrálna a hóban, ahogy most én is szeretnék.

– Menjünk! – rohantam a kabátomért, Haru pedig nevetve követett.

Felvettem mindent ami melegen tarthat. Sapka, sál, kabát, kesztyű, mindent, ahogy Haru is.

Kint még mindig javában esett a hó, de legalább a szél nem fújt.

– Te csinálod az alsó részét, én pedig a felső testét, aztán a fejét – utasítottam, ő pedig már is hozzá látott.

Már épp kész lettem a felsőrészével, amikor Haru elém gurította a hatalmas hó golyóját.

– Na milyen?

– Pont jó – felemeltem a sajátom és rátettem Haruéra. Szerencsére jól tapadt a hó és így könnyen egymáshoz tapadtak.

Gyorsan megcsináltam a fejét, míg Haru bement pár cuccért és mire kész lettem vissza is jött. Feltettem a hóember fejét is és a többit Harura bíztam.

Az a lökött egy cowboy kalapot tette a hóember fejére, a kezei faágak lettek, a szája meg szén volt, de a szemei két nagy mochi volt, és pálcikákból idióta szemöldököt csinált neki, meg bajszot. A szájához pedig tette egy cigit.

– Szuper, most úgy néz ki mint valami elcseszett vadnyugati hóember – nevettem a hóemberünkön.

– Szerzek agy poncsót és elnevezzük José Miguel Fuentesnek.

– Anyakönyveztetni nem akarod?

– De és majd ha közeleg a tavasz, apámmal kivitetem Szibériába és karácsonyra haza látogathat, mint egy távoli rokon. Na mit szólsz hozzá?

– Ez nekem sok – fogtam a fejem, mosolyogva.

– Én a hóemberre gondoltam, nem az ötletre – lépett hátrébb, hogy megcsodálhassam a művét.

Ráadásként bele írt a hóember felsőtestébe az ujjával, a hóember nevét és egy kibontott óvszert tett az alsó részére, mintha lennie kellene valaminek ott, amit nem csináltunk a hóemberünknek.

– Ízléses. Jó kis dísz a ház elé.

– Szerintem is – vigyorgott.

Már épp fordultam volna hozzá, hogy megkérdezzem, hogy van e egy sálja a hóembernek, amikor megdobta a kabátom egy hógolyóval.

– Komolyan Haru?

Néztem ahogy gyúrja a következőt és már tudtam, hogy tényleg komolyan gondolja. Még pont volt időm elbújni az egyik fánál, mielőtt megdobhatott volna. Leguggoltam és rögtön nekiláttam én is a fegyver gyártásnak. Rögtön az első dobással sikerült fejbe dobnom és nevetve visszabújtam a rejtekhelyemre, de pár perc múlva már ő dobált meg és el is talált, nem is egyszer.

Fél óra futkosás és dobálózás után már kezdtem kifáradni és egyáltalán nem számítottam arra amit Haru csinált. Épp hátba dobtam és már készültem a visszavágásra, amikor megfordult, megragadott és leterített a hóba. Gonosz volt és lehúzva a kabátom cipzárját, teli pakolt hóval.

– Bazd meg, ez rohadt hideg!

– Akkor én nyertem – vigyorgott le rám.

– De ez csalás – remegtem alatta.

– Az, de akkor is nyertem – lemászott rólam és felhúzott a földről. Amikor mosolyogva rám nézett, azt hittem bocsánatot kér, vagy valami, de ehelyett levett egy kis hódarabot a sapkájáról és betette a sapkám alá. – Na kész vagy Csingiling.

– Teljesen – próbáltam kisöpörni a havat a kabátomból, de már a nagy része el olvadt és nem sokat javítottam a helyzetemen.

– Gyere – fogta meg a kezem. – Menjünk be, még mielőtt lesz valami komoly bajod.

– Az egyetlen komoly bajom az az, hogy szeretlek – öleltem át magam a karjaimmal, hátha tudom melegíteni magam egy kicsit, de nem sokat ért a dolog. – Rosszabb vagy mint egy járvány.

– Én is szeretlek – húzott maga után, de annyira fáztam már hogy a remegő lábaim alig tudtak mozdulni. Szinte éreztem, hogy össze ugranak az izmaim.

Haru is észre vette, hogy így nem fogunk valami gyorsan beérni a házba.

– Ne ijedj meg – kissé lehajolt és gyorsan a karjaiba kapott. Meg sem állt a házig, odabent pedig rögtön levette rólam az ázott kabátom, meg a többi cuccot és újra a karjaiba véve, felvitt az emeletre, az ő fürdőszobájába.

– Vegyél egy forró fürdőt és ha készen vagy gyere le a nappaliba, de ha lehet adj nekem egy órát még mielőtt lejössz – szedte le rólam a fürdőben a felsőmet és megnyitotta a meleg vizet a kádban.

– Jó – nem gyanakodtam semmire, csak be akartam végre szállni a finom, meleg vízbe. – Eszemben sincs egy jó darabig kimászni innen.

– Helyes – adott egy forró puszit az arcomra és miután látta, hogy nincs semmi bajom, kiment a fürdőszobából, becsukva maga után az ajtót.

Levettem magamról az összes ruhám, hanyagul mindent a földre dobva, de most nem érdekelt. Találtam egy csokoládé illatú habfürdőt, amit rögtön a vízbe öntöttem majd egy sóhaj kíséretében bemásztam a kádba. A finom meleg és a csoki illat együtt meghozta a kedve, egy kis forrócsokihoz, de nem terveztem még egy jó ideig kimászni a kádból, Harut meg nem akartam ugráltatni, így maradtam a seggemen forrócsoki nélkül.

Becsukva a szemem élveztem a pillanatot.

– Nem vagy kíváncsi arra hogy mit csinálhat most? – hallottam meg Pocky hangját.

– Biztos valami meglepetésen dolgozik megint – nyitottam ki a szemem. – Te mit csinálsz?

– Semmit – vont vállat, a földet nézve.

– Mosolyogsz nekem?

Szürke szemeivel az enyémbe nézett.

– Ha te is nekem.

– Jó – mosolyogtam neki, és ő is nekem, ami nagyon jól esett.

– Jó itt, ugye? Vele.

– Igen – hunytam le újra a szemem.

Amikor újra kinyitottam Pocky már nem volt sehol, így próbáltam újra a csoki illatba és a meleg vízbe feledkezni.

Egy idő után már éreztem, hogy kezd kihűlni a víz, de engedtem még hozzá egy kis meleget és folytattam a fürdőzést. De amikor már ráncosodott a bőr az ujjaimon, erőt vettem magamon és kimásztam a kádból. Miután megtörölköztem belebújtam Haru köntösébe és belélegeztem azt a finom Haru illatot. Összeszedtem a földre dobált ruháim és betettem a szennyesbe, aztán a szobába mentem ahol csukva volt a folyosóra vezető ajtó, de halkan hallottam a zenét, ami kíváncsivá tett, de nem akartam lemenni a nappaliba egy szál köntösben.

A szekrényhez mentem és felvettem egy farmert és egy kék pólót amin az egyik kedvenc idézetem volt: Ne vígy engem kísértésbe, odatalálok magam is.

Amikor kinyitottam az ajtót és elindultam a folyosón, a lépcső felé, még nem számítottam semmire, ezért is lepődtem meg annyira amikor elértem a lépcsőt és lefelé jövet a számat tátva néztem körbe a nappaliban.

A lépcső korlátját vörös szalag és színes égősor díszítette, a falakon is voltak pár helyen égők, a lépcső pedig mű hóval volt megszórva. De ami a legszebb volt az a nappali sarkában elhelyezett hatalmas karácsonyfa volt. Csillogott a sok üveg és csillogó dísztől, meg a rajta lévő égőktől, a tetejére felhelyezett arany csillag pedig megkoronázta a látványt.

– Hú ha – szaladt ki a számon, amint a lépcső aljára léptem.

Haru valami lassú, karácsonyi zenét hallgatott és épp egy becsomagolt dobozt tett a fa alá, amikor észrevett.

– Pont idejében – fordult felém, mosolyogva. Látszott rajta hogy izgul valami miatt.

A haja már ki volt engedve és egy mikulás sapkát viselt, ami nagyon aranyosan mutatott rajta.

– Egy újabb romantikus meglepi? – mosolyogtam én is. – Hogy csináltad ezt? – mutattam körbe a nappaliba.

– Varázslat – kacsintott rám.

– Lehet, hogy szőke vagyok, de nem hülye.

– Tudod ha van elég pénzed és hozzá készséges személyzet, akkor minden lehetséges – sétált hozzám, majd a tenyerébe fogta az arcom és lehajolt hozzám egy csókra. – Mellesleg, tetszik a pólód – mosolygott a számba.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog.

– De mivel nem vihetlek itt kísértésbe és te se engem, így most koncentráljunk más dologra. Mint mondjuk a fa alatt az ajándékodra.

– Mit kapok? – úgy elkapott a lelkesedés és a kíváncsiság mint kiskoromban, amin Haru jót nevetett.

– Menj és nézd meg – csapott a seggemre, én pedig már is a fához siettem.

Leülve elé a kezembe vettem a dobozt és megszabadítottam a szalagtól és a csomagolópapírtól míg már csak a doboz maradt. Le emeltem a doboz tetejét és kiemeltem belőle a ruhát ami benne volt. Először nem értettem, hogy mi akar az a cucc lenni, de amikor jobban kihajtogattam, akkor láttam meg hogy egy kigurumi volt.

– Tetszik? – guggolt le hozzám, miközben én jobban megnéztem a kigurumit. – Úgy varrattam meg hogy amikor belebújsz úgy nézz majd ki mint Pocky.

Jobban megnézve, észrevettem a cica füleket, a pockyt tartó zsebet elől és az összes jellegzetességet ami Pockyra emlékeztetett. Legalábbis régen, még mielőtt megtörtént volna az, Pocky így nézett ki.

Éreztem ahogy elszorul a torkom és kezdett homályosodni a látásom, de igyekeztem nem sírni.

– Shou? – karolta át a vállam és magához húzott. – Nem tetszik?

– Dehogynem – pislogtam párat.

Haru nem tudhatta, hogy Pocky már nem ilyen és valószínűleg már soha nem lesz olyan mint régen, de ez a kigurumi egy emlék Harutól. Egy emlék Pockyról és ennél jobb ajándékot nem is kaphattam volna tőle. Így sosem felejtem majd el, hogy milyen volt.

– Ez az egyik legjobb ajándék amit valaha kaptam – öleltem meg. – Nagyon köszönöm.

– Komolyan mondod? – simogatta a hátam aggódva. – Mert az előbb...

– Komolyan mondom – elhúzódtam tőle és őszintén a szemébe néztem. – Még soha senkitől nem kaptam ilyen ajándékot. Nagyon köszönöm – adtam egy szájra puszit. – Nem is fogom tudni ezt űberelni.

– Nem is kell adnod semmit. Nekem elég hogy itt vagy.

– De vettem neked valamit – álltam fel. – Mindjárt jövök.

Gyorsan a kabátokhoz rohantam és reménykedtem benne hogy a hócsatánk közben, nem lett semmi baja Haru ajándékának. Kivettem a zsebéből a becsomagolt dobozkát és szerencsére a műanyag csomagolópapírnak köszönhetően, nem lett semmi baja, nem is ázott el.

Mikor meglett a dobozka máris visszamentem Haruhoz aki kíváncsian figyelt.

– Ez egy közös ajándék inkább. Egy kicsit az enyém is – adtam a kezébe a dobozt.

Gyorsan kibontotta és amikor kinyitotta a dobozt csillogó szemekkel, mosolyogva nézett rám.

– Közös nyaklánc? – emelte ki a dobozból az egyik nyakláncot amin egy pici S betű medál volt, majd miután feltette magára a nyakláncot, kezébe vette a H betűs nyakláncot is és feltette nekem. – Nagyon köszönöm – adott egy puha csókot.

– De ez semmi a Pocky kigurumihoz képest – biggyesztettem le az alsó ajkam.

– De nekem sokat jelent – vette a két keze közé az arcom. – Mintha megjelöltél volna. Mint egy jegyűrű.

– De ez nem olyan! – vágtam rá, kissé ijedten, amin jót nevetett.

– Nyugi, gondoltam, hogy nem kéred meg a kezem – nevetett még jobban. – Csak egy hasonlat volt. De most vedd fel a kigurumit. Látni akarom, hogy milyen vagy benne.

A kezembe vettem a kigurumit és gyorsan felvettem. Amikor Haru felé fordultam Haru már is lefényképezett a mobiljával.

– Istenem, de kibaszott édes vagy – nézett végig rajtam.

A szemem forgatva zsebre tettem a kezem.

– Hát ez még cukibb – fényképezett le újra. – Ezt elküldöm Rainak – nyomkodta a mobilját vigyorogva.

– Ne már!

Haru nevetve elém tolta a mobilját és már láthattam is Rai üzenetét a képre: „Hát ez kurva aranyos! Beszarás! Mint egy kis kobold amit megevett egy macska! XD Vennem kell egy ilyet Bibiri-kunnak!”

– El se hiszlek titeket – csóváltam a fejem mosolyogva. – Nemrég még kikapartátok volna egymás szemét, most meg milyen puszipajtások vagytok.

– Mert mindketten szeretünk egy kis szőke törpét – benyúlt a kapucni alá és összeborzolta a hajam.

– Neked is egy kigurumit kellett volna venni, lehettél volna ló és akkor lenne értelme a sörényednek – gondoltam baszogatom, de ha a hajáról van szó, akkor nem ismer tréfát.

– Mi bajod a hosszú hajjal? El tudnál képzelni engem rövid hajjal?

– Simán – vigyorogtam a képébe.

Erre bevágott egy savanyú pofát.

– Te meg hosszú hajjal olyan lennél mint Legolas – vágott vissza.

– Én is szeretlek – döntöttem oldalra a fejem, mire rögtön magához húzott egy csókra, amikor pedig elengedett, felugrottam rá, a lábaim a dereka köré fonva. – Köszönöm az ajándékom és ezt az egészet, hogy nem hagytál egyedül és segítesz nekem a sok hülyeség ellenére.

– Ne köszönd. Ez mind alap és én is szeretlek. A hülyeségeidet pedig imádom, mert az is mind veled jár.

– Boldog karácsonyt Haru – bújtam hozzá, az arcom a nyakába fúrva.

– Boldog karácsonyt Shou – puszilta meg a fejem, majd elindult velem, fel az emeletre.

A lépcsőn járva lenéztem és még láttam Pockyt amint a korlátnak dőlve, mosolyogva felnéz rám, én pedig vissza mosolyogtam.