Tegnap este Haru ahogy elment, úgy vissza se jött. De eszemben sem volt még egyszer az ágyában aludni, csak mert finom Haru illata van.

Tulajdonképpen nem is tudtam aludni, akárhogy próbálkoztam. Haru megint tett róla, hogy rajta járjon az agyam. Jobban örültem volna ha Pocky megjelenik és eltereli a gondolataim a hülyeségeivel, de nem volt sehol. Ő is magamra hagyott.

Mire sikerült el aludnom már csak egy-két órát tudtam és reggel sikeresen elkéstem, az első óra felére azért még beértem.

– Hé, mi a baj? – suttogott Seiko, amikor leültem mellé.

– Semmi – húztam a szám – Csak a szokásos.

– És mi az a szokásos?

– Haru.

– Nehéz eset mi? – mosolygott együtt érzőn. – Ezek a zenész srácok már csak ilyen elcseszettek.

– De Haru kétszeresen az.

– Hát...szerintem mindenkinek más. Engem például Rai régebben az őrületbe tudott kergetni a hülyeségeivel, meg egyéb más dologgal.

– És most már nem? – néztem rá kíváncsian. Seikot hallgatva kicsit reménykedni kezdtem abban, hogy talán Haruval még változhat a helyzet.

– Jaj, dehogynem – tette a homlokára a kezét, mosolyogva. – Még mindig vannak hülye dolgai, de ha az ember megszokja és elfogadja, hogy ez vele jár, akkor kevésbé teszi őt a sírba – nevetett a végén. – Na jó, azért legtöbbször vicces, de vannak olyan dolgai amikkel néha kicsinál. De én ezért is szeretem.

– Szóval, akkor Rai nem változott semmit amióta együtt vagytok?

– De, valamennyire változott. Sokkal nyálasabb – öltötte ki a nyelvét, fintorogva, majd mosolyogva rám nézett. – De neked kellene jobban tudnod, hogy változott e. Te régebb óta ismered.

– De nem találkoztunk mindig.

– Mióta ismeritek egymást?

– Óvoda óta, de aztán mi elköltöztünk és Raival táv haverok lettünk. Előtte suliba is együtt jártunk.

– De így is találkoztatok, nem?

– De, a nyári szünetben. Meg ha Rainak olyanja volt akkor eljött hozzám. Volt olyan, hogy suli közben bejött az óráimra, vagy nálunk maradt egy hétre. Meg az egyik nyáron Rai nagyon összeveszett az apjával és akkor egy hónapig nálunk maradt.

Amikor megláttam Seiko döbbent arcát, megijedtem, hogy talán többet mondtam el mint kellett volna.

– Tudtam, hogy Rai nincs túl jóban az apjával, de azt nem hogy ennyire.

– Bocs, ezt lehet nem kellett volna – csaptam a homlokomra. – Ez Rai dolga, nem az enyém. Ezért lehet ki fog herélni – tettem a kezem a homlokomra.

– Nyugi, Rai egy újjal sem nyúlna hozzád rossz szándékkal – tette a vállamra a kezét. – Ez pedig szerintem nem olyan dolog amit nagyon titokban kellene tartani. Eddig is csak azért nem tudtam róla, mert nem kérdeztem Rait. Nem szeretek olyan dolgokat felhozni témának ami esetleg neki szar lehet. De most már biztosan tudom, hogy te vagy Rai legjobb barátja és mindig számíthat rád – kacsintott rám, nyugtatólag.

– Köszi.

– Na de eltértünk a lényegtől. Szóval mi van ezzel a Haru dologgal?

– Áhh, inkább hagyjuk – tettem le a fejem a padra. – Ez az egész olyan reménytelen.

– Mitől lenne az? Rai is nehéz eset, de betörhető.

– De Haru nem az.

– És meg is próbáltad már vagy csak simán feladnád? – nézett rám, az asztalra könyökölve.

– Hümm – figyelte őt elgondolkodva Pocky. – Nem mond hülyeséget.

– Nem tudom megpróbálni sem, mert....mert egy idióta – vontam össze a szemöldököm mérgesen.

– Ismerős – vigyorgott Seiko. – Tudod, Rai már egy ideje aggódik miattad.

Erre kíváncsian rá néztem.

– Tegnap este is olyan komoly volt, szerintem rajtad járt az esze, hogy mi a helyzet veled. Pedig tegnap este valami egészen mást tervezett velem – mosolygott perverzen, majd amikor meglátta, hogy erre milyen képet vágott nevetett és komolyan folytatta. – Ma biztosan el fog beszélgetni veled.

– Pedig nem kellene.

– Azért ne rázd le majd olyan gyorsan, próbáld meg megnyugtatni, vagy egész évben a sarkadban lesz, hogy mi a franc bajod van. Iszonyat kitartó tud lenni – csóválta a fejét, mosolyogva.

– Jó – húztam a szám. – De nem akarom, hogy feleslegesen bele ássa magát ebbe, mert ez semmiség. Nem fontos az egész. Csak kell egy kis idő amíg megtaláljuk Haruval a közös utat, ami mindkettőnknek jó és nem megyünk egymás agyára. Ennyi – vonta vállat.

– Akkor csak magyarázd el ezt Rainak és leszáll a dologról.

– Oké.

Az óra további részét rajzolással töltöttük majd a következő közös óránk után is elmentünk az ebédlőbe ahol Minorut és Airit kivéve már mindenki az asztalnál ült. Seiko leült Rai mellé, aki egy szájra puszival köszöntötte őt, én pedig helyet foglaltam Kamin mellett, aki kíváncsian nézett rám.

– Na? – hajolt hozzám, hogy a többiek ne hallják.

– Mit na?

Nem akartam a tegnapiról beszélni. Senkivel.

– Hogy sikerült a tegnapi? – látszott rajta hogy alig bírja türtőztetni magát.

– Sehogy – fordítottam a figyelmem a kajára.

– Ezt most nem mondhatod komolyan – képedt el. – Mit csinált miután kitett a szobából? Rád mozdult nem?

– Nem Kamin – néztem rá mérgesen. – Hagyjuk már ezt, jó? – kis híján majdnem rákiabáltam.

Ahogy ránéztem láttam meglepődött arcát és amikor szomorúan motyogva bocsánatot kért elfogott a bűntudat. Nem ő tehet arról hogy Haru és én nem jövünk ki és a tegnapiról sem ő tehet, de én most még is őt bántottam miatta.

– Sajnálom – kértem tőle bocsánatot. – Nem a te hibád.

– Semmi baj – vont vállat mosolyogva, ami meglepett. – Majd elmondod ha szeretnéd.

– Köszi – viszonoztam mosolyát.

– Mit szervezkedtek ott törpék? – szólalt meg az asztal túloldalán Renjiro, de én azonnal ledermedtem amint megláttam Harut egy asztallal odébb a haverjaival. – Randiztok vagy mi van?! – nézett minket gyanakvón, de olyan hangosan beszélt hogy Haru rögtön felénk kapta a fejét.

– Miért?! Szerinted szép pár lennénk?! – karolta át a vállam, vigyorogva, Kamin.

Nem néztem Harura de éreztem, hogy ő minket néz.

– Amennyire az szép lehet amit a reggeli kávé után kitolok a wcbe, akkor igen – nevetett Renjiro.

– Bazd meg Renji! – vágta őt hátba Toma. – Miért akkor amikor eszek?

– Ki a faszt érdekel, hogy mikor tömöd a pofád?! – kiabált vissza. – Ha még egyszer meg ütsz akkor olyan kékre ütlek mint a kibaszott hajad.

– Csak a szád jár – vágta rá Kin.

– Téged is tarajos!

– Figyel minket – hajol a fülemhez Kamin, míg Renjiroék javában oltották egymást. – Szinte kinyírna a szemeivel.

– Nem érdekel – vontam vállat.

– Megértem, hogy nem akarsz beszélni a tegnapiról, de legalább ne tagadd már le hogy kelletek egymásnak, csak hülyék vagytok.

– Nem én vagyok a hülye, hanem ő – néztem rá mérgesen.

– Ezért is kellene...

– Nem kellene – vágtam a szavába. – Jobb ha nem foglalkozom vele, mert ez csak rosszabb lehet. Nekem az is elég ha odáig eljutunk, hogy meg tudunk maradni egy szobában anyázás nélkül.

– Te tudod – sóhajtott.

Már eltelt pár perc és végeztem az évessel is amikor oda mertem nézni Haruék asztalára. Haru csöndben ült a haverjai mellett és az asztalon könyökölve támasztotta a fejét, elgondolkodó arcot vágva, a semmibe nézve. Én hülye pedig még a tegnapi után is legszívesebben oda mentem volna hozzá, de nem tettem meg.

Amikor észrevette, hogy figyelem, ő is rám nézett és egy pillanatig egymás szemébe néztünk, majd elkapva a tekintetem vissza fordultam a srácokhoz, ahol Rai kíváncsi szemivel találtam szembe magam.

Haru és a haverjai előbb elmentek szerencsére és úgy hogy nem kellett látnom Harut.

Amikor a srácok készülődtek, hogy menjenek a következő órájukra, láttam Rain hogy szeretne mondani valamit, de én most nem akartam beszélni vele, vagy legalábbis Haruról nem. Így gyorsan fogtam a cuccom és elköszönve a többiektől elhúztam a csíkot. Volt még időm a következő órámig, így gondoltam megkeresem Minorut.

Miután a kertben és a tetőn nem találtam megnéztem a szobájánál.

– Minoru – kopogtam az ajtaján. – Bent vagy?

– Aha – hallottam az ajtó túloldaláról a motyogást.

– Csak most keltél fel?

– Aha.

– Jól vagy?

– Ja, csak álmos vagyok.

– Akkor majd később vissza jövök.

– Jó.

Csalódottan sóhajtva elindultam vissza a suliba és még pont időben érkeztem meg a következő órámra.

Eltelt két közös órám Seikoékkal és már azt hittem, hogy laza napom lesz, amikor a következő szünetben híreteken valaki átkarolta a vállam és így sétált velem tovább.

– Mi a...

– Mond, hogy van egy kis szabad időd rám Shou – mosolygott le rám Rai.

– Hát nem is tudom. Tudod az idő pénz – próbáltam húzni az agyát és viccesre venni a helyzetet.

– Oh még fizessek is baszki? – nyúlt a zsebébe és elővett három papír pénzt.

– Ez kevés – vágtam rá, a pénzre sem nézve.

– Te drágább vagy mint egy kurva – nevetett.

– És ezt te honnan tudod?

– Úgy nézel rám mintha én valaha is kurváznék. Pedig tudhatnád, hogy nem szoktam fizetni a csajoknak, nekem még a kurvák is ingyen teszik szét a lábuk – vigyorgott. – Nem mintha hozzájuk nyúlnék.

– Ezt majd Seikonak meséld be.

– Csak haverokat szívatom kurvákkal, de most nem ez a lényeg – legyintett. – Szóval van időd egy régi barátra?

– Az attól függ.

– Bocs, de csak ennyi pénz van nálam – olyan komolyan mondta, hogy legszívesebben nevettem volna a hülyeségén, de most csak a fejem fogtam.

– Nem úgy értettem – csóváltam a fejem.

– Akkor van időd rám?

– Amíg nem csöngetnek be, addig igen.

– Jó – állt meg, engem is megállítva a folyosó szélén, míg a többi diák haladt a maga dolgára. – Seiko beszélt nekem erről a dologról ami veled van meg Haruval, ami annyit jelent hogy kiszedtem belőle amit tud, de ő sem tudott szinte semmit. Gondolom ha most rákérdezek a dologra akkor...

– Akkor azt mondom, hogy hülyeség az egész és ne foglalkozz vele.

– Sóval nem adsz nekem okot arra, hogy végre megverhessem? Pedig már azt hittem, hogy lesz egy jó kis bunyóm mára – húzta a száját.

– Ne keresd feleslegesen a bajt Rai.

– Ezt inkább neki mond.

– Amúgy meg, meg tudom védeni magam, nem kell mellém testőr.

– Tudom, de vannak olyan dolgok amiket más jobban el tudna intézni...

– De nincs rá szükség.

– Jó, látom, hogy felbasz a téma, szóval hagyjuk egy időre – hagyta annyiban. – Viszont ma muszáj eljönnöd a koncertünkre és nincs olyan hogy nem.

– Jó, de nem iszok semmi piát, az utóbbi időben már eleget ittam.

– Nekem aztán mindegy hogy berúgsz e vagy sem, úgy is vissza hozlak. Csak legyél kész hatra.

– Hatra?

– Ja, előtte még elcsavargunk a srácokkal. Az a gyökér Renjiro fogadott Tomával meg Kinnel, hogy megveri őket pankráció stílusban. Szóval kibéreltem egy igazi ringet nekik a város szélén, hogy Renji ne csak száj karatézzon. Toma már gyúr rá, ahogy Renjiro is, Kin meg a szokásos módon el lazázza.

– Nem vagytok normálisak – csóváltam a fejem, mosolyogva.

– De legalább emlékezetes marad az utolsó évünk.

– Mindenkiét felejthetetlenné teszitek, az már biztos. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ha majd el ballagtok.

– Kurva nagy unalom – vágta rá, majd átkarolta a vállam és felkísért az emeletre, Seikoékhoz.

Az utolsó órák már simán elmentek, nem találkoztam többet Haruval a suliban és amikor suli után felmentem a szobánkba, ott sem találtam.

Ledőltem egy kicsit az ágyamra, zenét hallgattam és reménykedtem benne hogy Haru nem most akar feljönni a szobába.

Amikor már nem sok időm maradt hatig, elkezdtem készülődni, de nem nagyon vittem túlzásba, csak pólót cseréltem. Abban a pillanatban az életkedvem lent volt a béka segge alatt. Miközben lesétáltam a földszintre már arra gondoltam, hogy lemondom a mai estét és inkább itthon maradok, úgy is fáradtnak éreztem magam. De amikor a parkolóban megláttam Rait és Seikot akik mosolyogva vártak rám, meggondoltam magam.

– Hol vannak a többiek? – álltam meg előttük.

– Már úton vannak, picit előbb indultak, de nem gond – vont vállat Seiko.

– Na mehetünk? – kérdezte Rai, megpörgetve az ujján a kocsi kulcsot.

– Baj lenne ha elhívnám Minorut is?

Minoruval már így is elég kevés időt töltöttünk és amilyen kevésszer van emberek közt, szerettem volna ha egy picit be illeszkedik a csapatba, hogy ne érezze magát egyedül és nem akartam megint kihagyni valamiből.

– Dehogy – vágta rá Rai. – Van elég hely és minél többen vagyunk annál jobb.

– Köszi – viszonoztam mosolyát.

Gondoltam felhívom és gyorsan lehívom a parkolóba, de amikor már a tizedik csörgésre sem vette fel, kezdett fogyni a türelmem.

– Nem igaz – nyomtam ki a mobilom.

– Menj és nézd meg a szobájában, hátha ott van – adta az ötletet Seiko. – Mi megvárunk itt.

– Okés – zsebre vágtam a mobilom és futva vissza siettem a koleszba.

Amint elértem az első emeletet egészen Minoru ajtajáig futottam, a folyosó teljesen kihalt volt, én pedig lazán becsúszva megálltam az ajtó előtt.

– Minoru! – kopogtam be. – Itt vagy?

Nem érkezett válasz.

– Minoru! – dörömböltem hangosabban.

Amikor erre sem érkezett válasz elővettem a mobilom és újra hívni kezdtem. Az Avenged Sevenfold Afterlife-ja hangosan szólt az ajtó túloldaláról és innen tudtam, hogy Minoru bent van. Mindig nála van a mobilja.

– Minoru! – dörömböltem újra, miközben a mobilom, a zsebemben, csak tovább csörgette Minoruét.

Elfogott a félelem, mert régebben már előfordult, hogy rosszul lett és kórházba került, csak remélni mertem, hogy most nem ez a helyzet és csak alszik.

Az utolsó reményemmel lenyomtam a kilincset és döbbenetemre kinyílt az ajtó, de nem álltam meg bámészkodni, kitártam az ajtót és amint megláttam Minorut, a földön fekve, minden erő kiszállt a lábaimból és térdre estem az ajtóban. Kellett pár másodperc mire az agyam felfogta a látottakat. Minoru felső nélkül feküdt a földön, körülötte injekciós tűk, a keze elkötve, ő pedig sápadtan feküdt, mozdulatlanul, csöndesen.

– Minoru? – hallottam a hangom, de olyan volt mintha nem is én mondtam volna.

Erőt vettem magamon, mintha valami ködből próbálnék kimászni, ami az agyamra telepedett, és oda másztam hozzá. Remegő kezekkel megfogtam hideg karját, ami csak még jobban megijesztett, és próbáltam kitapogatni a pulzusát, de nem sikerült.

– Ne csináld ezt velem – suttogtam elkínzott hangon. Éreztem a torkomban a fojtogató érzést, már csak homályosan láttam Minorut, de kezem a felsőtestére tettem és magamban egy életjelért könyörögtem. Akármilyen jelért.

De nem történt semmi.

Csak feküdt tovább, mozdulatlanul.

– Kérlek – a könnyeken át már nem láttam Minorut. – Nem csinálhatod ezt – a kezem a nyakára tettem, de ott sem éreztem semmit.

Valahol a szobában még mindig ott szolt az Afterlife, Matt Shadow pedig a túlvilágról énekelt.

Éreztem ahogy végig folynak az arcomon a könnyek, de nem törődtem vele. Össze szorított fogakkal, hogy magamba fojtsam a fájdalmas hangokat, megfogtam Minorut és az ölembe húztam, a karomban tartottam, mintha fel tudnám melegíteni jéghideg testét.

– Miért csináltad ezt? – töröltem le a könnyeimet. Próbáltam abba hagyni a sírást vagy vissza fojtani, hogy láthassam még az arcát.

– Shou – hallottam Pocky hangját, de nem érdekelt. Már nem érdekelt semmi.

– Nem a te hibád – guggolt le mellém.

– De igen – csak egyre jobban sírtam, a hangom pedig nem volt más csak nyüszítés. – Az én hibám. Nem foglalkoztam vele eléggé. Bocsáss meg nekem Minoru – öleltem magamhoz. – Jobban kellett volna vigyáznom rád.

Pocky eltűnt én pedig egyedül maradtam Minoruval.

– Ne fuss már Rai!

– Shou mit csinálsz már ennyi... – Rai megállt az ajtóban és amint meglátott döbbenten lefagyott. Mögötte Seiko ugyan úgy kővé dermedt.

– Sajnálom – hajtottam a fejem Minoru mellkasára. – Nagyon sajnálom.

– Shou – suttogta Rai, majd feleszmélve a döbbenetből, bejött a szobába és le guggolt mellém. – Gyere ide – tárta szét a karjait, de amint nemet intettem a fejemmel bánatosan elmosolyodott. – Gyere ide pici Shou.

– Nem – ráztam a fejem, miközben a könnyek újra elhomályosították a látásom. – Nem hagyom itt Minorut.

– Nem kell őt itt hagynod – fogta meg a kezem. – Ő már úgy is mindig veled lesz.

– Ez az én hibám – szorítottam meg Rai kezét, ahogy ő is az enyém.

– Ez nem igaz. Ez Minoru választása volt, de nem a te hibád – eleresztette a kezem és két kezébe fogta az arcom. – De most el kell őt engedned.

– Nem tudom.

– De igen Shou. Képes vagy rá – elengedett és lassan vissza tette a földre Minorut, majd vissza fordult hozzám és magához húzott, hogy megöleljen. – Most erősnek kel lenned. Minoru is ezt akarná – suttogta a fülembe.

Már nem tudtam semmilyen hangot kiadni, csak sírtam Rai karjaiban, az arcom a vállába temetve, ő pedig nyugtatóan simogatta a fejem.

– Seiko, hívd a mentőket – hallottam Rai hangját.

– Jó.

Tompán hallottam, hogy Seiko beszél valakivel, majd visszajött és közölte Raival hogy tíz perc.

– Kísérd fel Shout a szobájába – szólalt meg Rai egy idő után, amikor már kezdett csillapodni a sírásom.

– Nem, nem hagyom itt – húzódtam el Raitól.

– Menned kell Shou – nézett a szemembe azokkal a megértő, bánatos, zöld szemeivel.

– Kérlek Rai – indultak el újra a könnyeim. – Nem akarom...én nem... – csuklott el a hangom.

– Tudom – ölelt meg újra. – De hidd el, jobb ha most mész. Nem akarom, hogy lásd...

– Gyere Shou – nyújtotta a kezét Seiko.

Még egyszer utoljára ránéztem Minorura és erőt vettem magamon.

– Szia – suttogtam neki, majd megfogtam Seiko kezét és hagytam, hogy kivezessen a szobából.

Csöndben felsétáltunk a negyedikre és belépve a szobába Seiko leültetett az ágyamra.

– Sajnálom.

– Én is – néztem a földet, majd levettem a cipőm és égő szemekkel felfeküdtem az ágyamra, átölelve magam próbáltam vissza tartani a könnyeimet.

Seiko csöndben leült az ágyam szélére és ugyan olyan szomorú pillantással mint Rai, simogatta a fejem, ami jól esett.

Nem tudom mennyi idő telt el, nem figyeltem az órát, csak néztem a falakat, de mindenhol Minorut láttam.

Amikor kinyílt az ajtó Seikoval egyszerre néztünk oda és Haru meglepetten nézett vissza ránk.

– Ez mit csinál itt? – nézett Seikora.

– Nem alkalmas az idő Haru hogy kötekedj – szólalt meg Seiko nyugodt hangon.

– Mondd meg Shou a kis haverodnak hogy... – de elakadtak a szavai amint rám nézett. – Veled mi lett? – de az arcára hamar kiült a gúnyos mosoly. – Talán a drogos haverod balhézott? Csak mert láttam, hogy odalent áll a bál és még Rait is bele keverte az a... – a könnyeim újra belé fojtották a szót.

Máskor is utáltam ha így beszél Minoruról, de most ezerszer jobban fájt mint máskor.

– Mi van vele? – nézett Seikora, majd vissza rám.

– Jobban tennéd ha most elmennél – nézett rá szúrósan Rai, az ajtóban állva.

– Mit csináltak vele? – fordult hozzá Haru. – Ki csinálta?

Haru nagyon indulatosnak látszott és aggódva nézett rám, amíg a könnyeimen át még láttam az arcát.

– Gyere ki – mutatott az ajtóra Rai.

Haru engedelmesen követte ki a folyosóra én pedig újra egyedül maradtam, Seikoval.

– Majd Rai lerendezi, te ne törődj vele – simogatta újra a fejem Seiko.

Becsuktam a szemem és a fejemben sorra idéztem fel a Minoruval kapcsolatos emlékeket, amiktől csak még inkább sírtam, de nem akartam elfelejteni egyetlen egy emléket sem. Nem figyeltem a körülöttem zajló dolgokra így meglepetésként ért amikor meghallottam Haru hangját.

– Sajnálom.

Kinyitottam a szemem és megláttam, hogy ott guggol előttem, őszinte, aggódó arccal.

– Nincs valami dolgod valahol máshol? – ült le az ágyamra Rai a vállamra téve a kezét, ezzel is éreztetve, hogy velem van, de Seiko már nem volt a szobában.

– De – morogta Rainak, majd vetett rám egy utolsó pillantást és kiment a szobából.

– Rai – szólaltam meg pár perc múlva.

– Igen? – hajolt közelebb.

– Mi lett Minoruval?

– Majd később elmesélem, most...

– Rai.

– Elvitték a testét – sóhajtott. – És értesítették a szüleit.

A testét. Fura volt ezt így hallani. Másoknak talán már csak egy lélek nélküli test, de nekem még Minoru.

– Az egész az én hibám – temettem az arcom a kezeimbe.

– Nem.

– Nekem kellett volna vigyázni rá – elvettem a kezeim és Raira néztem. – Tudtam, hogy függő és hogy vigyáznom kell rá. Jobban kellett volna figyelnem rá. Talán egyedül érezte magát, lehet, hogy nem is talált itt barátokat, lehet csak én voltam az egyetlen és ő egyedül volt – a látásom újra elhomályosult. – Csak én voltam neki és én nem vigyáztam rá – már zokogtam, Rai pedig a kezemet fogta.

– Te nem tehetsz erről Shou és nem okolhatod magad.

– Nekem kellett volna meghalnom, nem neki, nekem kellett volna ott feküdnöm, nekem kellett volna...

– Nem! – vágott a szavamba Rai kiabálva, majd halkan, nyugtatóan folytatta. – Minorunak volt választása és más barátai is voltak rajtad kívül. Talán te nem láttad, de itt is szerzett barátokat, de ő inkább a drogokat választotta a barátok helyett. Lehet, hogy véletlen történt, lehet baleset volt, vagy szándékos, de bármi is történt, nem te vagy a hibás. Nem okolhatod magad olyanért, amiért nem te vagy a felelős és nem hallhatsz meg mások helyett.

Az könnyeimet törölve néztem fel az arcára.

– Történnek az életben rossz dolgok Shou. Nagyon rosszak, de akármi is történik és akármennyire is fájdalmas, az élet megy tovább. Mi pedig nem ragadhatunk le magunkat okolva. Nem azt mondom, hogy felejtsd el Minorut és lépj tovább, mert azt nem teheted meg. Mindig emlékezni fogsz rá és ki tudja, talán ugyan úgy jelen lesz majd az életedben mint Pocky. De nem mondhatod azt hogy meghalnál helyette.

– Te nem halnál meg Seiko helyett?

– Ha lenne választásom akkor megtenném – válaszolt őszintén. – De ha ő maga akar elmenni, akkor el kell hogy engedjem és hagynom kell hogy azt tegye amit akar.

– Szerinted Minoru...öngyilkos lett?

– Nem tudom. De azt tudom, hogy ő sem akarná, hogy magad okold miatta, hogy bűntudatod legyen. Ismertem annyira a srácot, hogy tudjam, hogy jó barátok voltatok és ő is épp annyira aggódott miattad mint amennyire te miatta – mosolygott le rám. – A legjobb dolog amit most tehetsz, az az ha a lehető legjobb módon emlékszel meg rá és felkészülsz arra a pillanatra amikor el kell búcsúztatnod majd őt. De azt soha nem felejtheted el, hogy mindig veled fog maradni, ahogyan mi is.

– Köszönöm Rai – szipogtam halkan.

– Nincs mit.

– Ha ti nem lennétek most nekem...

– Akkor Haru vigasztalna – mosolygott sejtelmesen.

– Nem hiszem.

– Remélem egy ideig még nem tolja vissza a képét – megfogta a takaróm és betakart vele. – Szeretnél valamit?

– Semmit – ráztam a fejem, majd az államig felhúzva a takarót, becsuktam a szemem.

Eltelt jó pár perc és én éreztem ahogy a sok sírástól és a kezdeti fejfájástól tompul az agyam és már majdnem el aludtam, amikor meghallottam Rai sóhaját.

– Nem kell itt maradnod velem. Lemehetsz Seikohoz, még elmehettek a srácokhoz.

– Ne hülyéskedj – szolt rám. – Már a srácok is rég haza jöttek én pedig nem megyek sehová.

– És mi lesz a koncerteddel?

– Lemondtuk. A srácok sem akarnak zenélni és a bunyó is le lett fújva.

– Sajnálom.

– Nem kell. Most itt a helyünk.

– Köszönöm – néztem a szemeibe.

– Ne köszönd, ez természetes – simogatta meg a fejem.

Ismét lehunytam a szemem és egy kis idő múlva, Minorura gondolva, aludtam el és vele is álmodtam.

Tovább a következő fejezetre >>>>