Még sötét volt odakint amikor felkeltem, de a szobába beszűrődő kinti lámpafény, halványan megvilágította a szobát.

Fájt a szemem, égett. A torkom ki volt száradva és fájt ha nyeltem. Lassan felültem és ittam az éjjeliszekrényen lévő vizes üvegemből, majd amikor épp hogy csak letettem a lábam a padlóra máris mocorgást éreztem a lábamnál. Meglepetten néztem a földön fekvő Rait és Seikot. Az ágyam mellett aludtak összebújva.

Eddig kába volt az agyam, mintha csak egy szar álomból ébredtem volna fel. Annyira szerettem volna ha az egész csak egy álom lenne. De ahogy megláttam Rait és Seikot, a földön fekve, újra végig futottak az agyamon a történtek.

Minoru nincs többé.

Éreztem ahogy elszorul a torkom és a fejemet a kezembe hajtva utat engedtem a könnyeknek.

– Shou?

Egy pillanatra megdermedtem Haru hangjára, majd letöröltem a könnyeim és ránéztem. Haru az oldalán feküdt, az ágyában, a könyökén támaszkodva, aggódó szemekkel figyelt.

– Bocs ha felkeltettelek.

– Jól vagy...vagy is... – sóhajtott. – Szeretnél beszélgetni, vagy...akármit?

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Jó – mondta halkan és visszafeküdt. Valamiért olyan szomorúnak tűnt, mintha bántaná valami, de talán csak én láttam rosszul.

Pár percig ott ültem az ágyam szélén és csak néztem a falakat, közben pörgött az agyam. Mindent végig pörgettem az agyamban, az elmúlt napokat, Raiékat, Harut és Minorut. Aztán eszembe jutott valami, valami fontos.

Óvatosan, hogy ne ébresszem fel Raiékat, fel álltam és kisétáltam a szobából. Halkan behajtottam magam után az ajtót és amilyen gyorsan, de halkan tudtam, elindultam lefelé a lépcsőn.

Egyre lentebb haladva már vártam, hogy mikor jelenik meg Pocky, de nem jött, én pedig leértem az első emeletre, ahol Minoru szobája volt.

Az egész épület néma volt és sötét. Nem tudtam hány óra van, de senki nem volt a folyosókon, minden olyan kihaltnak látszott.

Minoru ajtaja sárga szalagokkal volt áthúzva, de nem érdekelt, letépkedtem a szalagokat és reméltem hogy nyitva van az ajtó. Minoru mindig nyitva hagyta, mert mindig eldugta valahová a kulcsot, ahol vagy megtalálta vagy nem.

Vettem egy mély lélegzetet és lenyomva a kilincset kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába. Szerencsére Minoru megint elhagyta valahol a kulcsát, így nem tudta senki sem bezárni.

Odabent minden úgy volt ahogy Minoru itt hagyta. Csak a drog tűnt el és ő.

Szorongatta a sírás a torkom, de igyekeztem visszatartani. Amikor valamennyire sikerült lenyugodnom, Minoru íróasztalához sétáltam és keresgélni kezdtem. De nem találtam meg ott, a ruhás szekrényben is kerestem, de ott sem volt, a táskájában sem, ahogy az ágyában sem és a szekrényén sem. Már kezdtem feladni, amikor benéztem az ágya alá és ott volt. Benyúltam érte és kihúztam.

Egy picit koszos volt az ágy alatt összegyűlt por miatt, de meg volt. Ahogy letöröltem róla a port, már láttam is a fekete fedőlapon Minoru nevét. Már évek óta megvan ez Minorunak, és ez meg is látszott rajta.

Kinyitottam és már az első lap ismerős volt. Minoru nem engedte meg akárkinek hogy belenézzen, nekem is csak nagyon ritkán.

Ahogy olvastam a szavakat könnybe lábadt a szemem.

– Mit csinálsz itt Shou?

Ijedten gyorsan megfordultam és az ajtóban Haru nézett le rám.

– Semmit – vontam vállat és tovább olvastam.

– Nem kellene itt lenned – lassan becsukta az ajtót, majd hozzám sétálva, leült mellém a földre. – Ez nem tesz jót neked.

– Neked nem mindegy? – motyogtam az orrom alatt, rá sem nézve.

Nem válaszolt, csak csöndben nézett tovább.

– Ez mi? – szólalt meg pár perc csönd után.

– Minorunak is volt dalszöveg füzete, mint neked. De ő már soha nem fogja ezeket megzenésíteni – nagyot nyeltem, hogy eltűnjön az az ismerős fojtogató érzés.

– Megnézhetem? – nyújtotta a kezét.

– Nem – néztem rá mérgesen, de amikor láttam az arcán a megbántottságot, már meg is bántam. – Sajnálom, de Minoru nem engedte senki másnak hogy megnézze, így én sem fogom.

– Megértem – bólintott a földet nézve, majd hirtelen felkapta a fejét. – De akkor inkább megtartanád magadnak a dalait, ahelyett hogy megosztanád másokkal? Biztos nem azért írta, hogy csak ő és te lásd őket, biztosan szerette volna megzenésíteni és előadni másoknak. Nem?

– De.

– Akkor megnézhetem? – nyújtotta ismét a kezét, egy halvány mosoly kíséretében.

Először lenéztem a füzetre, majd vissza Harura és be kellett látnom, hogy nem fair ha csak magamnak tartom meg Minoru dalait.

– Tessék – adtam a kezébe.

Elvette és rögtön olvasni kezdte, majd pár lap után az arca komoly lett.

– Ezek nagyon jók.

– Tudom – mormogtam, a padlót nézve.

– Csak emiatt jöttél le?

Felemeltem a fejem és Haru aggódó arcára néztem. Olyan furcsa volt őt így látni.

– Eszembe jutott, hogy neki is van dalszöveg füzete. Csak egy emléket szerettem volna tőle, valamit ami a számára különleges volt, és tudom, hogy rajtam kívül csak nagyon kevesen tudnak erről a füzetről. Nem akarom, hogy valahol a kukában kössön ki. Ez fontos volt neki.

– Szerencsés srác, hogy ilyen barátja van – adta vissza a füzetet.

– Nem az – csóváltam a fejem, szomorúan. – Akkor lett volna szerencsés, ha mellette vagyok mindig és vigyázok rá, ahogy azelőtt tettem. Akkor ez nem történt volna meg – szipogtam a megindult könnyeim miatt.

– Nem tudhatod Shou – fogta meg a vállam. – Buzis duma ez, bocs, de szerintem mindenkinek meg van írva a maga sorsa és Minorunak ez volt. Mindennek meg van a maga oka. Valószínűleg Minorura valahol nagyobb szükség van.

Eltelt pár néma perc mire abba hagytam a sírást és a szemeimet megtörölve rá néztem: – Igazad van, ez tényleg buzis duma.

– Igen – mosolygott. – Eléggé az.

– Ti meg mit csináltok itt? – hozta ránk a frászt Rai, az ajtóban állva, álmos fejjel, morcosan. Majd szinte szikrákat szóró szemekkel nézett Harura. – Úgy volt, hogy akkor maradhatsz a közelében ha vigyázol rá. Erre lehozod ide hajnali háromkor túrázni?! Pont ide?!

– Nem az volt amire te gondolsz és ne üvölts, mert az egész koleszt felvered – állt fel Haru lassan. – Pont, hogy vigyáztam rá. Lejött ide magától, én meg megnéztem, hogy nem e szellemet jött idézni, mint a hülye gyerekek. Inkább köszönd meg, hogy jó fiú vagyok és eltűrlek mindhármótokat a szobámban. Ennyi faszságot sem viseltem még el soha, csak azért hogy a szobámban maradjak – mosolygott gúnyosan, ami szíven ütött, a szavaival együtt. – Nem egy kibaszott bébiszitter vagyok, foglalkozz vele te, ha annyira akarsz.

Döbbenten néztem fel rá. Az előbb még kedves volt, aggódó, de akkor ez most végig csak hazugság volt? Megjátszotta magát?

– Inkább neked kellene örülni, hogy mi elviseljük a jelenléted – szorult ökölbe Rai keze. – Húzz el a picsába, amíg még engedem!

– Persze – morogta Haru, és egy szó nélkül kisétált.

Én csak ott ültem, némán. Nem értettem az egészet.

– Jól vagy? – nézett rám Rai, őszinte aggódással, ahogyan nemrég még Haru nézett rám.

– Nem tudom – fogtam a fejem. – Ő miért... Haru most olyan – egyszerűen nem találtam rá szavakat.

– Ne törődj vele – borzolta össze a hajam, mosolyogva, de gyorsan elkomolyodott. – Nem tudja kezelni a saját érzelmeit. Még saját magát sem érti, nem hogy azt amin te most átmész.

– Összezavar – ráztam a fejem.

– Tudom, de majd csak helyre hozza a hülye fejét. Addig meg ne is figyelj rá. Szard csak le. Az majd jól felkúrja az agyát és egy picit elgondolkodik a szarságain – nyújtotta a kezét felém. – Gyere, menjünk fel.

– Nem akarok.

– Shou. Azt akarod, hogy erőszakkal vigyelek fel?

– Nem, én azt akarom, hogy itt hagyj.

– Azt hiába akarod, mert olyan nincs.

– Pedig én nem mozdulok innen – néztem a szemébe makacsan.

– Majd meglátjuk – csillogott a szeme a kihívástól. – Na gyere te kis majom kölyök – mintha csak egy könnyű pára lennék, úgy kapott fel a karjaiba és a vállára dobva elindult velem ki a folyosóra, becsukva maga után az ajtót.

– Ne csináld már – vágtam a hátára, de csak azt értem el, hogy ki esett a füzet a kezemből. – Ne! Állj meg! – csaptam ismét a hátára, miközben egyre távolabb vitt a füzettől.

– Mi van már? – állt meg.

– A füzet! – kapálóztam utána.

Rai értetlenül megfordult, majd vissza sétálva leguggolt a füzetért.

– Meg van? – még mindig a hátán voltam, így nem láttam, hogy mit csinál.

– Ez Minorué?

– Igen.

– Mi van benne? – egyenesedett fel.

– Felvetted? – kérdeztem, miközben tovább sétált velem a vállán.

– Igen, de mi van benne?

– A dalszövegei.

– Majd megnézhetem?

– Igen, de most már komolyan letehetnél – néztem a lépcsőfokokat, fejjel lefelé.

– Amíg fel nem érünk addig nem.

– Nem vagyok álmos.

– De én igen – ásította.

– Nem kellett volna nálam aludnotok. Haru biztos szemétkedett.

– Dehogy – nevetett. – Meg sem mert szólalni amikor bepakoltam a cuccainkat, csak úgy nézett ki mint egy kölyök, akitől elvették a nyalókát.

– Most olyan fura.

– Eddig is az volt, nem?

– De, de honnan tudod?

– Egy osztályba járunk. Sajnos. És már egy ideje ismerem őt. Sajnos. Már egy ideje látszik rajta hogy rágja valami belülről.

– És nem kérdezted meg tőle, hogy mi a baja?

– Dehogy – vágta rá. – Érdekli a faszom, hogy mi van vele. De majd szólj ha már összetörted a picike kis szívét, hogy körbe röhöghessem.

– Szemét vagy – csóváltam a fejem. – És hülyeségeket is beszélsz. Harunak nem kellek, meg nekem se ő.

– Én is ezt hittem Seikonál a kapcsolatunk elején – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Én is ugyanígy elhitettem magammal, hogy nekem nem kell. Mint ahogy ti ketten is. Most meg nézz meg minket – meg állt a lépcsőfordulóban és letett, hogy a szemembe tudjon nézni. – Most ár el sem tudom képzelni nélküle az életem. Ha egyik nap azt mondaná, hogy vége, nincs tovább, akkor azzal nekem is végem lenne és ne vágj ilyen képet, mert pár nap és te is így fogsz érezni – borzolta össze a hajam. – Csak jöjjön meg végre Haru esze.

– Arra várhatsz – húztam a szám, és elindultam felfelé a lépcsőn.

– A te eszed is megjöhetne végre – jött utánam.

– És ezt pont te mondod – forgattam a szemeim, majd észbe kapva gyorsan elvettem Raitól Minoru füzetét és mentem tovább, Raival a sarkamban.

– Nekem is meg kellett komolyodnom.

– És az mikor volt? – néztem rá egy gúnyos mosollyal. – Csak mert én azt sose látom.

– Nem tehetek róla hogy a királyságom elnyomja a komolyságot – olyan képet vágott mint egy igazi áldozat, ami elég nevetséges volt. – Tudod, ezek a kicseszett gének.

– Persze, persze – legyintettem mosolyogva.

Szeretem Rait. De komolyan. Bármi történik is és bármi lesz, rá mindig számíthatok és még a legrosszabb helyzetekben is képes mosolyt csalni az ember arcára, miközben támogatja és lelket önt belé. Nincs még egy ilyen srác, barát, mint ő.

Belépve a szobába Seiko már álmosan dörzsölve az arcát, várt minket, törökülésben a földön, Haru pedig az ágyában feküdt, arccal a falnak.

– Hol voltatok?

– Csillagokat néztünk Shouval – ült le mellé Rai.

– Na persze – ásított Seiko.

– Ha nem hiszed el, akkor szedd ki belőlem az igazságot – lefeküdt a helyükre és szét tett kezekkel, meg lábakkal hevert ott. – Szedj csak szét Bibiri-kun.

– Áhh, leszarom – dőlt le mellé Seiko. – Fáradt vagyok a hülyeségeidhez.

– Szóval nincs szex? – biggyesztette le az alsó ajkát Rai, közben én is befeküdtem az ágyamba.

– Nem maradnátok kussban? – ült fel mérgesen Haru.

– Hallod Bibiri-kun? – könyökölt fel Rai, vigyorogva. – Majd halkan teszem be.

– Inkább aludj te is – motyogta Seiko, a párnájába fúrva az arcát.

– Jobban tennéd – morgolódott tovább Haru. – Az egyetlen aki itt dughat, az én vagyok.

– Esetleg magatokra hagyjunk Shouval? – mosolygott kajánul Rai.

– Kurvára jó lenne – vágta rá Haru, meggondolatlanul.

– Komolyan? – vigyorgott még jobban Rai.

– Vagyis nem – kapott a fejéhez Haru. – Bazd meg Rai!

– Sajnálom Haru, de én már csak Seikot baszom meg – vágott sajnálkozó képet. – De más itt a szobában biztos bevállal – kacsintott rám.

– Vállalja a halál – szaladt ki a számon, és amilyen megbántott képet vágott Haru, rögtön meg is bántam. – Bocsi, nem úgy értettem.

Az arcáról gyorsan eltűnt a megbántottság.

– Most csak azért nem mondok erre semmit, mert akkor egész kibaszott éjszaka itt bömbölnél. De elhiheted, hogy én sem tenném beléd a farkam.

– Ugyan már – nevetett fel gúnyosan Rai. – Örülnél te ha...

– Na most már fogd be a szád és aludj – tette Seiko Rai szájára a kezét, belé fojtva a szót.

– Csak ha kapok jó éjt puszit.

– Na jó – Rai fölé hajolt és adott a szájára egy puszit. – Jó éjt, te nagy gyerek – feküdt vissza, mosolyogva.

Irigykedve néztem őket, ahogy Seiko Raihoz bújt, Rai pedig magához ölelve hunyta le a szemét. Annyira szerencsések, hogy vannak egymásnak. Én is ezt akarom, egy ilyen hálás kapcsolatot, ugyan ilyen feltétel nélküli szeretettel. A gondolatra valamiért automatikusan Harura néztem, aki meglepetésemre szintén Raiékat nézte, elgondolkodva. Vajon ő is arra gondol amire én, vagy csak fejben kineveti az egészet?

Haru hirtelen rám nézett, én pedig gyorsan elkaptam a pillantásom és a füzettel a kezemben, magamra húztam a takaróm.

Hátat fordítva a többieknek, de főleg Harunak, próbáltam aludni, de nem ment. Egy idő után feladtam és inkább elvettem az éjjeliszekrényről a mobilom, majd ismét a fal felé fordulva kinyitottam Minoru füzetét és a mobilom fényével megvilágítva, olvasni kezdtem.

Sok dalszöveget írt amik közül volt néhány eléggé szomorú, vagy sötét gondolatú, amik miatt nehéz volt vissza tartani a könnyeim. Néhány dalszöveg részlet nagyon szíven ütött.

„Mert tudom, tudom, hogy nem vagyok jó

De itt van még az egész életem

És ez így rendben van velem”

„Azt mondod tartsak ki

Oh azt mondod tartsak ki

de az ártatlanságnak vége

és minden ami jó volt, most rossz.”

De volt egy olyan részlet ami át törte a gátat és nem bírtam könnyek nélkül.

„Búcsúzom, mennem kell, hogy elfoglaljam trónom ott fent.

Ne sírj értem!

Mert ez a dolog lesz az én szerelmem.”

Mintha Minoru üzent volna. Ez egy jó időre kikészített, de erőt gyűjtve tovább olvastam.

Már hajnali négy óra volt mire minden dalszöveget elolvastam, de még mindig nem tudtam aludni. Álmatlanul forgolódtam, míg meg nem hallottam Haru felől a mozgolódást.

– Alszol? – láttam a félhomályban, hogy fel ül az ágyában.

– Nem.

– Minden oké?

– Nem kell az álltörődés. Kösz – fordítottam hátat neki.

– Mi van?

– Nem kell megjátszanod magad csak azért mert meghalt a barátom és mert Rai megkért rá.

– Nem játszom meg magam – hallatszott a hangján, hogy kezd mérges lenni, de még nem emelte fel a hangját.

– Akkor mi volt az Minoru szobájában? – visszafordulva ránéztem a sötétben. – Szépen eljátszottad a gondoskodó barátot, aztán meg jól kiestél a szerepedből. Egy kibaszott jó színész vagy Haru. Nem is értem mit keresel a zene osztályban.

– Te meg egy idióta – ült fel mérgesen. – Nem játszottam el semmit, csak...

– Csak?

– Csak...ahhj, minek vannak ezek itt? – mutatott mérgesen Raiékra, de igyekezett visszafogni a hangját.

– Hogy jött ez most ide? Ők a barátaim miattam vannak itt. Most csak a te álltörődésed felesleges itt – hadartam fojtott hangon, nehogy felébresszem Raiékat.

– Te ezt nem érted.

– Szerintem te sem.

– Igen, pont ez a szar a baj – túrt a hajába mérgesen. – Nem tudom, hogy mi van velem. Teljesen megőrjítesz bazd meg.

– Én?!

– Igen, te!

Már egyikünk sem fogta vissza magát.

– Te őrjítesz meg. Te vagy a hibás az egész miatt, hogy ilyen vagyok, hogy kikészülök saját magamtól.

– Akkor veled van a baj, nem velem!

– Ha így folytatjátok, akkor nagyon rövid időn belül mindkettőtökkel lesz baj – szólalt meg Rai. – Döntsétek el, vagy néma kussban alszotok, vagy kimentek a folyosóra kiabálni egymással.

– Jó – másztam ki az ágyból, felpörögve. – Gyere ki Haru.

– Jó – mászott ki ő is az ágyából.

– Nem gondoltam volna, hogy a bunyót választjátok – hallottam Rai csodálkozó hangját. – Na, ne hülyéskedjetek. Húzzatok aludni.

– Csak ha ezt lerendeztük – felkészülve, hogy ezt végre lerendezem, kinyitottam az ajtót és kimentem a folyosóra.

– Komolyan verekedni akarsz Csingiling? – csukta be maga után az ajtót.

– Nem verekedni, hanem megbeszélni végre ezt az egészet.

– Oké – sóhajtott, a falnak dőlve.

– Én szeretném, hogy jól kijöjjünk egymással, de ha csak én próbálkozom, akkor az úgy nem fog menni.

– Én is szeretném, de... – nézte a földet, elgondolkodva.

– De mi?

– Valahogy amikor veled vagyok, az egyszerre jó és rossz.

– Miért? – kérdeztem, értetlenül összevonva a szemöldököm.

– Mert olyan... – úgy látszott küzd a szavakkal. – Olyan furcsa érzéseket váltasz ki belőlem.

– Ez de szar nyál – hallottuk az ajtón át kiszűrődni Rai hangját.

– Kuss már – szólalt meg Seiko is.

– Nem tudnánk ezt máshol megbeszélni? – nézett mérgesen az ajtó felé.

– Van ezen egyáltalán mit megbeszélni? – húztam a szám, összefonva magam előtt a karom. – Lehet, hogy ezt megbeszéljük most, de később megint ugyan olyan bunkó leszel. Nem akarom, hogy megjátszd magad...

– Nem játszom meg magam – vágott a szavamba. – Sajnálom. Nem akarok ilyen lenni, csak össze vagyok zavarodva – dörzsölte kezével az arcát.

– Miért? Megint miattam?

– Igen. Miattad – ismerte be, a földet nézve. – De te nem tehetsz róla, ez nem a te hibád.

– Hát még jó hogy nem az enyém.

– Én is jóban akarok lenni veled, hogy meg tudjunk maradni egy légtérben. Próbálkoztam is, te is tudod – nézett rám, megerősítést várva. Mikor bólintottam, folytatta. – De amint egy picit közelebb kerülünk egymáshoz, az egész el van baszva. Összezavar és ez nagyon nem tetszik. Utálom.

– És én ezzel mit kezdjek? Keressek egy másik koleszt, vagy...

– Nem! – vágott a szavamba, hevesen.

– Akkor?

– Nem kell elmenned, csak egy kicsit legyél megértő velem. Próbálom visszafogni magam, de Rai is megnehezíti a dolgom, meg maga a döntés is nehéz.

– Döntés? Milyen döntés? – már nem tudtam őt követni.

– Azt hagyjuk most. A lényeg az, hogy próbálkozni fogok, ha te is, és a végén csak jutunk valamire.

– Akkor vasárnapig döntsd el hogy mit akarsz, mert én nem fogom ezt még hónapokig csinálni. Ha ez csak rosszabb lesz, akkor keresek magamnak egy másik koleszt.

Haru ijedt szemekkel nézett, majd egy mély levegőt véve rábólintott.

– Akkor végre aludhatunk? – nyitotta ki az ajtót Rai.

– Igen – sétáltam vissza a szobába, Haru pedig utánam.

Vissza feküdtem az ágyamba, a mobilomat az éjjeliszekrényre tettem, Minoru füzetét pedig a fiókba, és magamra húzva a takarót, újra megpróbálkoztam az alvással.

*

Délben keltem fel, teljesen egyedül a szobában. Nem volt senki más, csak én.

A földön még ott voltak Raiék cuccai, így kikerülve őket, mentem a fürdőszobába. Megint szomjas voltam és most már éhes is, de le akartam végre fürdeni.

Belépve a fürdőszobába, a kézmosóhoz mentem, megmostam az arcom és a fogaim, majd megengedtem magamnak a vizet a kádba.

Nem bírtam magamba fojtani egy elégedett sóhajt, amikor végre elmerülhettem a meleg vízben. Áztattam magam egy ideig, míg meg nem hallottam a szobából beszűrődő hangokat, mintha valaki pakolászna.

– Te vagy az Rai?! – kiáltottam ki, miközben kiszálltam a kádból és törülközőt csavartam a derekam köré.

– Miért pont Raira tippelsz legelőször? – hallottam Haru hangját a szobából.

Amikor kinyitottam az ajtót, meglepetten néztem, hogy Raiék cucca összehajtogatva hevert a szoba másik végében, a helyén pedig Haru ült a földön, egy hagyományos, alacsony asztal előtt, amin ételhordó dobozok voltak, tálak és pálcikák.

– Ez meg mi?

– Mondtam ma hajnalban, hogy próbálkozni fogok és ez is egy próbálkozás. Szóval van kedved egy baráti ebédhez?

Olyan reménykedő arccal nézett rám, és most hogy látom, hogy komolyan próbálkozik, nem volt szívem nemet mondani rá. Meg úgy is éhes voltam.

– Igen, ehetünk, csak előbb felöltözöm.

Haru mosolyogva pakolta tovább az asztalra a cuccokat, míg én a szekrényhez mentem és kivettem pár ruhát magamnak. Miután felöltöztem a fürdőszobában, vissza mentem Haruhoz, aki már készen megterített asztallal várt. Leültem az asztal másik oldalára, Haruval szemben és kíváncsian néztem rá.

– Ez itt sushi – vette le az egyik ételhordó doboz tetejét, majd a többit is sorban megmutatta. – Ez itt nigiri, mochi, surimi és dango.

– Ezeket honnan hoztad? – néztem végig a kajákon.

– Egy szállodából hozattam.

– Szállodából?

– Igen, van egy szálloda aminek van egy külön étterme és ott nekem valahogy sokkal finomabb a kaja – magyarázta.

– Raiék hol vannak?

– Órán.

Ez eléggé meglepett. Azt hittem itt maradnak majd velem.

– Meggyőztem Rait, hogy tudok rád vigyázni.

– Miért?

– Hogy elhúzzanak.

– Miért vagytok ilyenek egymással? – beszéd közben elkezdtem pár kaját átpakolni a tányérra, amit elém tett.

– Nem én kezdtem.

– Ez olyan óvodás – csóváltam a fejem.

– Inkább hagyjuk. Egyél, mert tegnap óta nem ettél semmit.

Igaza volt. Éhes voltam és enni is akartam.

– Köszönöm – motyogtam csöndesen és rögtön betömtem a szám surimivel.

– Szívesen – nézett mosolyogva Haru és egy ideig le sem vette rólam a szemét.

– Mi az? – préseltem ki magamból, teli szájjal.

– Semmi – nevetett. – Aranyos vagy – mosolygott tovább, én pedig félre nyeltem.

Majd kiköhögtem a tüdőm, közben Haru gyorsan elém rakott egy üveg vizet, amit rögtön kinyitottam és pár nagy korty után jobban lettem, de a torkom még mindig kapart.

– Fura vagy – néztem őt gyanakodva. – Ez is Rai miatt van?

– Nem – hervadt le a mosoly az arcáról. – Csak próbálkozom – lecsavarta az üveg kupakját és ő is inni kezdett.

– Inkább olyan mintha fel akarnál szedni.

Most Haru nyelt félre, és mire abba hagyta a köhögést, teljesen elvörösödött az arca.

– Bocsi.

– Nem akarlak felszedni – vágta rá, mérgesen összevont szemöldökkel.

– Akkor csak barátok leszünk – vontam vállat.

– Ja – nézte a tányérját, semleges arccal.

– Akkor az amit az előtt csináltunk, az már nem számít. Felejtős, ugye?

Az összebújásokra és csókra gondoltam. Reménykedtem benne, hogy nem mond igent.

– Amit eddig csináltunk, az... – elgondolkodva nézett végig az asztalon. – Nem tudom – vont vállat. – Igazából én már nem is nagyon emlékszem rá – kezébe vette az evőpálcikáját és semleges arccal elkezdett enni.

Ez pedig most nagyon baszta a szemem.

– Szóval elfelejtetted? – ökölbe szorult az asztal alatt a kezem. Legszívesebben kipofoztam volna belőle a lelket.

Mérgemben az asztalra csaptam, mire Haru meglepetten rám nézett, és már kész voltam lebaszni, hogy mekkora egy szemét, amikor kivágódott a szoba ajtó és Kamin, Nao meg Airi jöttek be.

– Jaj Shou! – rohant hozzám Kamin és ledobva magát mellém, azonnal magához húzott és az összes levegőt kiszorította belőlem. – Annyira sajnálom. Szegénykém – simogatta a fejem.

– Kamin – nyögtem, levegő után kapva.

– Hé, így ki fogod csinálni – próbálta lefeszíteni rólam Kamint Nao.

Míg Kamin tovább szorongatott, a többiek kifejezték a részvétüket és biztosítottak, hogy számíthatok rájuk. Megköszöntem nekik és örültem, hogy ők is itt vannak velem, elfeledtették velem az előbbi haragom, de amikor Harura néztem majdnem eltűnt a mosolyom. Olyan ellenségesen nézte Kamint, aki még mindig ölelt, hogy ha Haru szemmel ölni tudott volna, Kaminnak már annyi lenne.

– Éppen eszünk – mutatott az asztalra Haru. – Nem jönnétek vissza később? Shounak szüksége van az ételre.

Látszott rajta hogy igyekszik visszafogni magát, de továbbra is ellenségesen nézte Kamint, amit Kamin észre is vett és gonosz módon ki is használta, amikor a többiekkel elbúcsúzott.

– Szia Shou – hajolt hozzám, majd adott egy gyors szájra puszit, ami picit meglepett, de tudtam, hogy csak Haru miatt csinálja. – Kitartás – kacsintott rám és elhúzott a többiekkel.

Haru követte a szemével ahogy kiment a szobából, majd mérgesen vissza fordult a kajákhoz és rám sem nézve, magának morgolódott.

– Mi bajod?

– Miért engedted neki?!

– Mi? – néztem őt értetlenül.

– Miért engedted neki, hogy megcsókoljon?! – szinte vicsorgott mérgében.

– Ez nem is csók volt – emeltem fel én is a hangom.

– Akkor sincs semmi joga úgy hozzád érni!

– Neked meg semmi közöd hozzá!

– Barátok vagyunk, nem? – a barát szót eléggé gúnyosan mondta ki.

– Azok leszünk, ha normálisan is tudsz viselkedni velem.

– Aha! Szóval minden szerencsétlennel össze tudsz barátkozni, csak velem nem?! – állt fel, kikelve magából.

– Ha nem lettél volna az elejétől kezdve szemét, akkor én sem lennék ilyen – álltam fel én is.

– Hát te sem voltál egy angyal bazd meg!

– Egy igazi szemétláda vagy!

– Te megy egy idegesítő kis görcs – lépett közelebb.

– Legszívesebben fognám azt a hülye fejed és addig verném a földbe míg...

De Haru egy gyors mozdulattal belém fojtotta a szót. Magához rántott és durván megcsókolt.

Utáltam magam ezért, de élvezettel adtam meg magam neki, és a hajába túrva elmélyítettem a csókot. Ő sem tiltakozott.

Pár hosszú élvezetes perc után, már azon kaptam magam, hogy a földön fekszem, Haru pedig rám mászva csókol tovább. Amikor keze besiklott a felsőm alá, félve toltam el magamtól, megszakítva a csókot.

– Mi az? – hajolt a nyakamhoz, végig csókolva azt, amitől elakadt a lélegzetem egy pillanatra.

– Adok időt, hogy eldöntsd akarod e ezt.

– Mi? – fel emelte a fejét és a szemembe nézett.

– Ha most leállítasz, mint múltkor, mert nem vagy biztos magadban, akkor ez volt az utolsó. Nem akarom, hogy játssz velem.

– Nem játszom.

– Ez az utolsó lehetőséged. Ha elcseszed, ha...

– Nem cseszem el – kisimította a hajam az arcomból és lehajolva, gyengéden megcsókolt. Annyira finom volt, majd elolvadtam tőle.

A keze visszatért a felsőm alá és én is becsúsztattam a kezem az ő felsője alá. Olyan jó volt végig simítani izmos felsőtestén, főleg hogy látszott Harun, hogy ő is élvezi.

Amikor végig karmoltam a felsőtestét, élvezettel a számba nyögött, majd egy pillanatra megszakítva a csókot, levette a felsőjét. Újra végig simítottam rajta és az alsó ajkamba haraptam.

– Tetszik? – vigyorgott le rám.

– Nagyon – nyaltam meg a szám.

Miután lekerült rólam is a felső, tovább csókolóztunk, de egy idő után érezhető volt Harun, hogy nem tudja, hogy mi legyen a következő lépés, így gondoltam megkönnyítem a dolgát és a kezembe veszem az irányítást.

Lelöktem magamról, mire meglepetten nézett fel rám, amikor fölé másztam. Mosolyogva hajoltam le hozzá egy csókra, majd elszakadva az ajkaitól, végig csókoltam a nyakát, ő pedig sóhajtva túrt a hajamba.

Ahogy egyre lentebb haladtam, kezemmel végig szántottam a felsőtestén, egészen le a nadrágja széléig. A feszes mellizmát puszilgattam, miközben már a nadrágját gomboltam ki. Amint lehúztam a sliccét, a bokszerén keresztül rámarkoltam kemény farkára, mire Haru hangosan fújta ki a levegőt, én pedig a kockás hasához dörgölve az arcom, mosolyogtam a reakcióján.

Nem tudom mi jött rám, de Haru miatt mindenem égett és mivel minden reakcióját imádtam, és mindez neki olyan új volt, még tovább akartam menni. Teljesen felpörögve, végig nyaltam izmos hasát, lefelé haladva, míg kezemmel lentebb húztam a nadrágját, majd amikor a nyelvemmel elértem a hasa aljáig, lehúztam a bokszerjét és végre rendesen a kezembe vehettem a farkát.

Ahogy közelebb hajoltam hozzá éreztem, hogy Haru megdermed, majd amikor megnyaltam a farka végét, a nyelvem rajta tartva felnéztem rá, ő pedig elakadó lélegzettel, ködös pillantással nézte minden mozdulatom, a könyökére támaszkodva.

– Tetszik? – vigyorogtam fel rá.

– Nagyon – lehelte erőtlenül.

– Folytassam? – masszíroztam a farkát.

– Igen – nyögte, le sem véve rólam a szemét.

– Vegyem a számba? – nem bírtam ki hogy ne húzzam az agyát egy kicsit.

– Igen – nyalta meg a száját.

– Akkor mond ki – érintettem ajkam a farka végére, Haru testén pedig végig futott a remegés.

– Legyél jó fiú és vedd a szádba a farkam.

Szinte égetett a pillantásával, és pedig már nem bírtam magammal, így megtettem amire kért, és végig nyalva a farkán, a számba vettem.

Nem sokszor csinálok ilyet és nem is szoktam ilyenekre gondolni, de most az első gondolatom Haruval a számban, az volt hogy finom. Mert igen is finom volt, én pedig, hallva az elégedett sóhajait és érezve ahogy a hajamba túr, még több örömet akartam neki okozni. Még mélyebben vettem a számba, ő pedig házra hajtva a fejét, élvezettel nyögött fel.

– Shou – suttogta rekedtes hangon, miközben a kezemmel masszíroztam és a nyelvemmel a farkán köröztem.

Percekig kényeztettem őt így, míg nem éreztem ahogy a farka megremeg a számban és tudtam, hogy Haru mindjárt elélvez. Egyre szaporábban vette a levegőt, már nem volt sok hátra, amikor kivettem a számból a farkát és az arcomra élvezett.

Éreztem ahogy végig folyik az arcomon a forró nedvesség, majd az utolsó cseppeket lenyalogattam Haru farkáról.

– Oh baszki – suttogta elfúló hangon-

Mosolyogva a reakcióján, fel ültem és lenyaltam a számról Haru spermáját. A kezeimmel is letöröltem a nagy részét és lenyaltam a kezemről. Mire végeztem Harura néztem, aki csodálattal a szemében nézett vissza rám, majd vigyorogva figyelt tovább.

– Mi az?

– Olyan vagy mint egy macska.

– Hülye – csóváltam a fejem mosolyogva.

Már készültem, hogy vissza másszak Harura és megcsókoljam, amikor Haru felült és magára rántva, velem együtt átfordult, hogy alá kerüljek, és vágytól csillogó szemekkel nézett le rám.

– Most én jövök.

Lehajolt és gyengéden megcsókolt, miközben kezével megsimogatta az arcom oldalát, le egészen a nyakamig, onnan pedig a felsőtestemet. Viszonozva a csókjait, átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz, míg teljesen össze nem ért a felsőtestünk.

– Nem Bibiri-kun, nem fogok bocsánatot kérni és nem küldök neki bocsánatkérő csomagot. De ha küldenék is, akkor is csak egy szaros Milky Wayt kapna, amit jól a földhöz basztam előtte párszor.

Rai hangjára azonnal megdermedtünk. Olyan hangosan beszélt a folyosón, hogy minden szava tisztán hallható volt.

– Baszki – csúszott ki a számon.

Haru káromkodva mászott le rólam gyorsan és felhúzta a gatyáját meg a felsőjét, míg én a fürdőszobába rohantam, hogy megmossam az arcom, közben én is magamra kaptam a felsőm.

Olyan gyorsak voltunk, hogy mire Rai benyitott a szobába, mi már az asztalnál ültünk, mintha eddig csak ettünk volna.

– Heló srácok – köszönt Rai, utána Seiko is. – Mi a helyzet Shou? Minden oké?

– Persze – vonta vállat. – Megvagyok – próbáltam nem kapkodni a levegőt.

Míg a számba vettem egy sushi tekercset, gyanútlanul Harura néztem, aki a számat figyelte, majd egy nagyot nyelve elkapta a tekintetét és inkább a szemembe nézett, ami most nagy hiba volt, mert csak elvörösödött tőle az arcom.

– Látom bejött a zabálós ötleted – fordult Rai Haruhoz.

– Ja.

Rai gyanakvó szemekkel nézett minket, majd kérdőn Seikora nézett, akinek nem szúrt szemet annyira a viselkedésünk mint Rainak.

– Mi van veletek srácok? – fordult vissza Rai. – Furák vagytok.

– Túl sokat aggódsz – próbáltam elterelni a gyanúját.

– Összevesztetek megint? – folytatta Rai.

– Nem – morogta Haru.

– Akkor...

– Ne piszkáld már őket Rai – szolt közbe Seiko. – Ez az ő dolguk. Meg nem is ezért jöttünk, hanem a mobilodért. Felrángatsz ide a negyedikre és még a szünetem maradék idejét is elveszed.

De Rai le sem szarta most, hogy Seiko mit mondott. Ellenségesen nézett Harura.

– Ne merészelj megint szemétkedni vele vagy kurvára kiheréllek.

Haru összeszorított szájjal ült tovább, mint egy jó fiú, figyelmen kívül hagyva Rait.

– Jó, most már elég lesz Rai – szóltam rá, még mielőtt túlzásba esne. De közben nagyon is jól esett, hogy most is védeni akart.

– Hallottad Shout, nem? – adta Rai kezébe a mobilját Seiko, amit a szekrényen talált meg. – Neked dolgozatod lesz, szóval húzzál csak órára. Shou tud magára vigyázni – kacsintott rám, amit egy mosollyal viszonoztam.

– Jó, jó, de nem kell úgy sietni – húzta a száját Rai, miközben Seiko kilökdöste a szobából, de még vissza fordult az ajtóból. – Ne basztasd Shout.

Azzal Seiko bevágta maguk mögött az ajtót, kettesben hagyva minket Haruval, mi pedig megkönnyebbülten fellélegeztünk.

– Te is érezted azt a szex szagot odabent? – hallottuk Rai távolodó hangját, a folyosóról, mire megdermedtünk egy pillanatra.

– Ez most komoly Rai?

Már nem hallottuk Rai válaszát, de valószínűleg jobb is.

– Huh ezt megúsztuk – dőltem hátra a szőnyegen, megkönnyebbülve.

– Ez a srác egyszer ki fog csinálni – dörzsölte az arcát Haru.

Ahogy egymásra néztünk találkozott a pillantásunk és Haru, számomra, ismeretlen fénnyel a szemében, viszonozta a mosolyom.

– Éhes vagy még?

– Igen – ültem fel. – De most már csak kajára – tettem hozzá, amikor megcsillant a szeme.

– Pedig én még nem is tudtam megmutatni, hogy mit tudok – evőpálcikájával felvett egy sushi tekercset és felém tartotta.

– Lesz még rá alkalmad – előre hajolva bekaptam a sushit.

– Remélem is – mosolygott a számat nézve.  

Tovább a következő fejezetre >>>>