Miután Haruval megebédeltünk, elpakolta a cuccokat, míg én lustán fekve az ágyban, néztem hogy mit szorgoskodik. Amikor kész lett, mosolyogva fölém mászott és épp hogy csak megcsókolt, megcsörrent a mobilja.

– Baszki – mászott le rólam és gyorsan elővette a mobilját.

– Mi van? – fogadta a hívást. – Már mondtam, hogy most pár napig nem fogok ráérni.

Kihallatszott a mobilból egy másik srác hangja, de nem értettem, hogy mit mond, viszont elnézve Haru mérges arcát, nem lehetett valami kedves.

– Most szórakozol velem bazd meg?! – Haru már nagyon mérges volt. – Semmi közöd hozzá.

Pár perc csönd, míg a vonal túloldalán a srác beszélt Haruhoz, én pedig érdeklődve felültem az ágyban és vártam.

– Jó. Megyek – fújta ki a levegőt mérgesen Haru, majd kinyomva a mobilját, eltette és bocsánatkérőn rám nézett. – Mennem kell, mert szarakodik a bandám.

– Baj van?

– Csak egy kis vita, nem nagy ügy – vont vállat, majd mosolyogva lehajolt hozzám és adott egy gyors puszit a számra. – Sietek vissza. Oké?

– Nem kell sietned. Úgy se megyek sehova. Nyugodtan csapj le mindenkit, tedd helyre a csürhét, hogy tudják hol a helyük – kacsintottam rá.

– Azon leszek – nevetett.

Még kaptam egy utolsó puszit, aztán elhúzta a csíkot, én pedig úgy dőltem vissza a párnámra, mint egy pirulós, szívecskéket látó kis tizenéves ribi. Most örömömben képes lettem volna körbe futni a koleszt, legalább hatszor.

De amilyen gyorsan jött ez a finom, melengető érzés a mellkasomban, olyan gyorsan el is tűnt, hogy helyet adjon a bűntudatnak és a veszteség fájdalmának. Rosszul éreztem magam az előbbi jókedvemtől és ahogy a gondolataim vissza terelődtek Minoruhoz, már nem akartam, hogy Haru vissza jöjjön. Csak egyedül akartam lenni.

Ahogy egy kis erőt vettem magamon, kimásztam az ágyból és elpakoltam a cuccokat az asztalról. Majd vissza feküdtem az ágyra, és elővéve a mobilom, meg a fülhallgatóm, elkezdtem azokat a zenéket hallgatni amiket Minoru is szeretett. Azokat a dalokat hallgatva elfogott a hiányérzet Minoru iránt és Pocky is hiányzott.

Életem során sokszor bosszantott, idegesített és többször is mondtam már neki hogy hagyjon békén, de most nagyon hiányzott. Ő is és Minoru is.

                                                         *

Eltelt pár óra így, magányosan, zenét hallgatva. Csak feküdtem az ágyon, becsukott szemekkel, így észre sem vettem amikor valaki bejött a szobába.

– Shou – vette ki a fülemből Seiko a fülhallgatót.

– Mi az? – kivettem a másik fülemből is és felültem.

– Haru csak úgy itt hagyott egyedül?

– Nem vagyok gyerek, hogy vigyázni kelljen rám.

– Igazad van, de ha ezt Rai megtudja, akkor biztos hogy leáll vele balhézni – húzta a száját.

– Akkor nem kell tudnia – mosolyogtam fel rá.

– Nem is akartam neki elmondani, de amilyen idegesítően kíváncsi mostanában, valahogy biztos megtudja.

– Jaj már – fogtam a fejem. – Mit érdekli őt Haru?

– Tőlem kérded? – nevetett Seiko. – Olyan mint egy elcseszett Cupido, aki vak nyilakkal lövöldözik. Engem is kicsinál, de ti is okot adtok neki, hogy rátok szálljon.

– Dehogy – vágtam rá.

– Szóval nem ugrottatok egymásnak Haruval ma délben? – mosolygott sejtelmesen.

– Nem, most nem vitatkoztunk – játszottam a hülyét, de végig kerültem a pillantását.

– Ugyan már – vigyorgott. – Tudod te hogy mire gondolok.

– Akkor rosszul gondolod, te is, meg Rai is.

– Aha. Persze – próbált komoly arcot vágni, de nem bírta levakarni az arcáról azt a vigyort. – Mindegy. Ha már úgy is itt vagyok, gyere velem.

Rögtön eszembe jutott amit Harunak mondtam.

– Nem akarok.

– Ebben a szobában akarsz megkattanni?

– Nem – csóváltam a fejem.

– Akkor gyere – mosolygott rám kedvesen. – Nem bulizni megyünk, vagy ilyesmi, csak egy kicsit kiviszlek a levegőre.

– Mi vagyok én? Kiskutya akit meg kell sétáltatni?

– Nem, de jobban jársz ha én viszlek el, minthogy Rai jöjjön el érted.

Ezzel nem tudtam vitatkozni.

– Jó – adtam meg magam. – Akkor menjünk.

Felvettem a cipőm és a dzsekim, majd bezárva magam után az ajtót, követtem Seikot.

– Hova megyünk?

– A tetőre.

Felsétáltunk a lépcsőn egy szintet, ahol egy ajtó volt, azt kinyitva kiléphettünk a tetőtérre.

– Akkor ez már végleges? – hallottuk Kin hangját.

Odafent voltak a srácok is. Rai, Kin és a tető szélén lévő falon ült Toma és Renjiro.

A srácok fent gyűltek össze és mikor kiléptünk az ajtón mindenki ránk nézett.

– Zavarunk? – tette a bőr dzsekije zsebébe a kezét, Seiko.

– Nem – mosolygott rá Rai, majd rám nézve folytatta. – Jó hogy itt vagy. Pont ezután akartam leugrani érted.

– Nem kellett volna – húztam a szám.

– Akkor ki a fasz jön Maro helyére?! – folytatta az előző témát Renjiro.

– Nem tudom – vont vállat Rai. – Már az összes gitáros foglalt, meg a többsége elég szar. Nem ütik meg a szintet. Egy kezdőre meg nincs időnk.

– Nem elég csak Rai gitárosnak? – csatlakozott Toma.

– Nem, mert én más fajta gitáron játszom – magyarázta Rai.

– Ne okoskodj, senki nem kérdezett – szolt Tomára Renjiro.

– Én csak segíteni próbálok.

– Hacsak nincs a buzik között, akikkel egy osztályba jársz, egy jó gitáros, akkor nem tudsz segíteni. Itt nem a hajad kell baszni, meg a buzi sminked igazítani – szólt be neki Renjiro.

– Nem is sminkeljük magunkat – lökte meg őt Toma, mire Renjiro majdnem le esett.

– Normális vagy baszki?! – kapaszkodott veszettül fal szélébe Renjiro, ijedt szemekkel Tomára nézve. – Ki akarsz nyírni?!

– Ugyan már – nevetett Toma. – Az ilyen seggfejeket lehetetlenség kinyírni. A paraszt stílusod az életbiztosításod.

– Attól még megbaszhatod – morogta Renjiro.

– Bocsi, de van barátnőm – karolta át Renjiro vállát. – De ha egyszer lesz szabad hely az ágyamban...

– Ne buzulj – szedte le magáról Toma kezét.

– Ha befejeztétek a flörtölést, akkor a lényegre térhetek? – szolt közbe Rai.

– Hát ez kurva vicc...szed le a kibaszott kezed a... – Renjiro tovább küzdött Tomával, aki próbálta befogni a száját.

– Ne legyél már ilyen morci – nevetett rajta Toma.

– Srácok! – szolt rájuk Rai, ezúttal komolyan, mire minden ki, csöndben Rait figyelte. – A helyzet az, hogy keresnünk kell egy új gitárost, vagy az Aru Yorunak és nekünk is annyi. Ugye még mindig benne akartok lenni az első háromban? – nézett Renjire és Kinre.

– Az elsők akarunk lenni! Nem szaros másodikak vagy harmadikak – vágta rá Renji.

– Akkor mostantól mindenki azon legyen, hogy a jövőhét hétvégére legyen gitárosunk. Különben bele szarhatunk a bandába és az elmúlt évek csak elbaszott idők lesznek.

Az egész csapat gondterhelten nézett maga elé, míg nem Toma megtörte a csendet egy gyér tapssal.

– Ez gyönyörű volt – törölt le az arcáról, színpadiasan egy nem létező könnycseppet. – Ezért vagy te a főnök.

– Bazd meg Toma – nevetett Rai.

– Ma mindenki ezt akarja? Pedig ma nem is áll olyan jól a hajam – túrt bele kék hajába. – Vagy így is bejön Renji? – bökte meg a könyökével Renji oldalát.

– Most ne basztass – mászott le a falról Renji és komor arccal elindult a lépcsőhöz, majd a sarkában Tomával, elhúzta a csíkot.

– Ez elég komolynak tűnik – néztem Raira, de mint mindig, most is elég laza volt.

– Az, de megoldjuk – kacsintott rám. – Hol hagytad Rapunselt? A toronyban maradt? – célzott Harura.

– Dolga volt és elment – vonta vállat.

– Egyedül hagyott?

Már tudtam előre, hogy ha erre most igent mondok, akkor egy nagyon dühös Rait zúdítok Haru nyakába. Ezért egy gyors kérlelő pillantást vetettem Seikora.

– Dehogy. Alig tudtam elszakítani Shoutól – vigyorgott Seiko.

– Azért ez túlzás – motyogtam.

– Nagyon helyes – fonta össze maga előtt a karjait. – Törd csak össze a szőrös szívét, miután legyantáztad – nevetett.

– Muszáj ilyen szemétnek lenned? – csóváltam a fejem.

– Nem vagyok szemét – biggyesztette le az alsó ajkát, majd megragadva Seiko kezét, magához húzta. – Ugye Bibiri-kun?

– Erre most komolyan válaszolnom kell? – vigyorgott fel rá.

– Te is szemét vagy – dörgölte össze az orrukat, mosolyogva, Rai. – Ezért vagyunk ilyen jók együtt.

– Bizony – fogta Rai arcát a két keze közé, és adott egy puszit a szájára.

– Megszeretgetsz ma este?

- Az attól függ hogy hogy érted, mert Shouéknál nem csináljuk.

– Most csak simire, meg puszira gondoltam – csóválta a fejét rosszallóan. – Miért állítasz be mindig olyan gonosz, perverz...

– Mert a legtöbbször az vagy – bökte meg az oldalát Seiko, mire Rai nevetve elugrott mellőle.

– Gyere ide Bibiri-kun – próbálta elkapni Seiko derekát.

– Egyedül hagyjalak titeket srácok? – néztem a kergetőzésüket.

– Dehogy – kapta el Rai Seikot. – Már végeztünk is. Csak megeszem – harapott a fülébe.

– Neee – kiáltotta Seiko, nevetve.

– De igen, így mindig velem lehetsz – majd tovább harapdálta Seikot.

Annyira aranyosak voltak így együtt és látva, hogy Rai mennyire szereti Seikot én is egyre jobban kedveltem ezért. Rai még senkivel sem volt ilyen.

– Mi az? Lefagytál Szöszi? – nevetett rajtam Rai.

– Nem, csak azt nézem, hogy milyen cuki kis pár vagytok – vigyorogtam.

Seiko úgy csinált Rai karjaiban, mintha hányni készülne.

– Azok vagyunk – puszilta meg Seikot Rai, majd rám nézett. – Menj vissza a szobádba, csinálj magadnak egy cuki pofit és húsz perc múlva találkozunk a parkolóban.

– Muszáj? – húztam a szám.

– Igen – vágta rá Rai. – Nem tesz jót ha túlságosan elzárod magad.

– Jó – sóhajtottam.

– Akkor majd lent találkozunk. Te meg ne sunnyogj el – húzta vissza magához Seikot. – Ki mondta, hogy végeztem veled?

– Akkor én mentem – szóltam oda nekik gyorsan, majd meg sem várva a reakciójukat, főleg mivel egymással voltak elfoglalva, elindultam vissza a szobámba.

Benyitva, reménykedtem, hogy ott találom majd Harut, de még nem ért vissza. Így kissé csalódottan öltöztem át, fésülködtem, meg minden, már indulásra készen álltam amikor csörögni kezdett a mobilom. Nem nézve a kijelzőre, fogadtam a hívást.

– Igen?

– Szia Shou – hallottam a vonal túloldaláról egy ismerős, de rekedt hangot. – Van egy kis időd rám?

                                                        *

Fél óra. Ennyi időt késtem a Raivalé megbeszélt találkozónkról.

– Nem kapkodtad el – tolta fel a napszemüvegét a fejér, Rai. – Mi a baj? – nézte az arcom, aggódva.

– Semmi – próbálkoztam egy mosollyal, de nem sok sikerrel.

– Most komolyan Shou – állta el az utamat, miközben Seiko kiszállt a kocsiból. – Mi a történt?

– Semmi – mondtam, kissé ingerülten. – Megyünk vagy itt akartok kivallatni a semmi miatt?

– Megyünk, de ne hidd, hogy annyiban hagyom – nézett mérgesen Rai.

– Csalódnék ha így lenne – szálltam be a kocsi hátsó ülésére.

Ők is beszálltak, majd egy kis kocsikázás után megálltunk egy cukrászda előtt.

– Nesze, egy kis édesség a savanyú pofádnak – parkolt le Rai.

– Köszi – csíptem az arcába, mire felszisszent, de gyorsan kiszálltam Seikoval együtt, nehogy vissza kapjam.

Odabent a cukrászdában elfoglaltunk egy asztalt és egy kicsivel később Rai, egy édességekkel megpakolt tálcával tért vissza a pulttól.

– Cukorbetegség, jövök! – vett magához Seiko, egy epres, pudingos torta szeletet.

– Egyél, vagy megtömlek – tolt elém Rai egy másik torta szeletet.

– Jól van na – forgattam a szemeimet.

– Na meg ne haragudj mert megetetlek – húzta az agyam.

– Dehogynem! Vérig vagyok sértve baszki – mosolyogtam a hülyeségén.

Egy ideig elvoltunk így, majd amikor ők elkezdtek valami Bibiri-kun 2-ről beszélgetni, elmerültem a saját gondolataimban.

Vasárnap. Vasárnap lesz az a nap, amikor végleg el kell búcsúznom Minorutól.

– Hé, már megint ez a bús pofa – zökkentett ki a gondolataimból Rai. – Mi a baj?

Éreztem, hogy nem fog leszállni rólam ha nem nyögöm ki neki hogy mi a baj, és látva az aggódó arcát, nem bírtam magamban tartani.

– Felhívott Minoru anyukája. Elbeszélgettünk kicsit – éreztem ahogy elszorul a torkom, de most elfojtottam ezeket az érzéseket. Nem akartam nyilvános helyen bőgni – Vasárnap fogják eltemetni Minorut.

Rai egy szó nélkül átült mellém és magához ölelt, míg Seiko, átnyúlva az asztalon, megfogta a kezem.

– Elmész? – kérdezte Rai.

– Igen. Nem tudnám megbocsátani magamnak ha nem mennék el.

– Akkor veled megyek.

- De..

– Nem hagyom, hogy egyedül menj el rá – vágott közbe, ellentmondást nemtűrően.

– Jó – hagytam rá. – De most már szállj le rólam, mert Seiko félre fogja érteni.

Erre rögtön elengedett és Seikora nézett.

– Tudod, hogy szeretlek – vetette be a kutyus szemeket.

– Hát... – Seiko úgy csinált, mintha elgondolkodna a dolgon. – Talán még egy szelet epres tortával elhiszem.

– Mindjárt jövök – pattant fel az asztaltól, hogy szerezzen egy tortát Seikonak.

– Jól megnevelted – nevettem a látványra.

– Dehogy – nevetett Seiko. – Neveli ő saját magát. Pedig én úgy szeretem ahogy van.

Elnézve Rait, örültem, hogy eljöttem velük, mert ha most otthon maradtam volna, csak még jobban ki lennék. De így, elterelik a figyelmem a hülyeségekkel és akár akarva, akaratlanul is segítenek.

– Tessék Bibiri-kun – ült le mellé Rai, egy teljes, nagy epres tortával. – Ez mind a tiéd.

– De én csak egy szeletet kértem – nézte döbbenten a tortát.

– De ezt haza viheted és ehetsz belőle később is – adott egy puszit a halántékára. – Ezzel tömlek majd meg este – suttogta a fülébe, de sajnos így is hallottam. – Meg a szokásossal.

– Hülye – pirult el egy kissé Seiko.

– Srácok, veletek mindig úgy érzem magam mint aki rossz helyen van – nevettem.

– Mint mi reggel Bibiri-kunnal amikor rátok nyitottunk? – mosolygott Rai, sunyin.

– Nem, az más – kerültem a pillantását.

– Ugyan már – legyintett Rai. – Ki vele! Rád mászott vagy te rá? Volt valami komoly?

– Baszki Rai – nézte őt rosszallóan Seiko. – Olyan vagy mint egy pletykás kis ribi.

– Nem, mert Shou a barátom, ez pedig csak törődés.

– Inkább agymenés – nevetett rajta Seiko.

– Az a baj, hogy veled mostanában kevesebbet foglalkozom?

– Az hogy mindennap a nyakamba lihegsz, kevesebbnek számít? – nézett rá, meglepett arcot vágva. – Akkor Shou nem foglalod le elég jól. Húzz bele egy kicsit.

– Most mi bajod azzal, hogy a nyakadba lihegek? – vigyorgott Rai.

– Szerintem te ezt most durván félre értelmezted, de már meg sem lepődöm – nevetett Seiko.

– Igen, mert már két napja nem lihegtünk együtt – nyafogott Rai.

Míg én ettem a sütim, ők szolgáltatták a műsort.

– Egyéni rekord? – vigyorgott most Seiko.

– Arra játszol, hogy elverjem a kis picsád?

És ez így ment egészen addig, míg el nem fogyott az összes süti, kivéve Seiko tortája.

– Ebbe foglak bele fojtani az este – bökött a tortára Seiko.

– Inkább magaddal fojts meg – bújt hozzá Rai. – Akkor boldogan halok meg.

– Hagyd már abba ezt a sok szar, nyál szöveget. Shou csak rosszabbul lesz tőle, én meg ide hányok.

– Akkor jó, hogy Kint nem hoztuk magunkkal – nevetett Rai.

Nem zavart a műsoruk, inkább jókedvre derítettek és hálás voltam ezért nekik.

Vissza érve a koleszba, már indultunk fel az én szobámba, amikor Rai megtorpant az egyik lépcsőfordulóban. Értetlenül néztünk rá, míg ő elő vette a mobilját és egyre szélesedő vigyorral az arcán, nézte a kijelzőt.

– Mi van, a szeretőd írt? – dőlt a korlátnak Seiko, vigyorogva.

– Igen – vágta zsebre a mobilját. – Az én édes kis Harum volt – tette a kezét a szívére. – Morcos a drágám, amiért szem elöl tévesztett egy bizonyos szőkeséget és most nem találja sehol – nézett rám. – Össze töritek a szívem – sóhajtott színpadiasan.

– Hát ez kurva drámai – csóválta a fejé Seiko.

– Mit írt? – nem tudtam magamban tartani a kíváncsiságom.

– Azt hogy nedvesen vár otthon – nevetett Rai. – Sietek is, kell pár dolog – fordult meg és elindult lefelé a lépcsőn. – Majd fent találkozunk.

Egy ideig csak néztünk utána Seikoval, majd fogva a fejünket, a hülyeségétől, folytattuk az utunkat felfelé.

Amikor beléptem a szobába épp Haru jött ki a fürdőszobából és mérgesen rám nézett.

– Hol a picsába voltál? – közelebb jött és a vállaimnál megragadva még közelebb húzott magához. – Úgy volt hogy itt megvársz, csak azért mertelek itt hagyni. Tudod mennyire aggod... – amikor megpillantotta az épp bejövő Seikot, elakadt a szava és gyorsan elengedett, majd kissé távolabb lépett tőlem. Ez pedig kurvára feldühített, mintha le akarna tagadni. Pedig már ő is tudhatta, hogy Raiék többet tudnak mint bárki más, ő még is inkább letagadna.

– Ugyan – csukta be maga után az ajtót, Seiko. – Ne zavartasd magad – mosolygott sejtelmesen.

– Te meg hol hagytad a vörös árnyékod? – szolt be Haru.

Seiko már épp vissza vágott volna, de Rai nem hagyott neki elég időt.

– Itt vagyok édesem! – jött be egy síkosítóval, meg óvszerrel a kezében, arcán pedig egy bazi nagy vigyorral. – Hoztam pár dolgot amire még szükségetek lesz majd – dobta Harunak a cuccokat, aki mogorva arccal el is kapta.

Látszott Harun, hogy türtőzteti magát, de én most, jelen pillanatban örültem volna neki, ha Rai ad neki egy elgondolkodtató seggberúgást.

– Kurva viccesnek hiszed magad, mi? – nézett farkas szemet Haru Raial.

Rai persze lazára vette, mint mindig.

– Napokig vitatkozhatnánk azon, hogy én mi mindenben, mennyivel jobb vagyok nálad, de nekem egyelőre az is elég, hogy a humoromat elismered.

Vártam, hogy erre valamivel vissza vág Haru, de nem tette. Helyette vissza dobta Rainak a cuccokat és egy szó nélkül elhúzta a csíkot.

– Szóval Shou – fordult hozzám Rai, miután letette a cuccokat a szekrényre. – Hogy is van ez a dolog közted meg a kis Marilyn Monroeval?

– Marilyn Monroe? – nevetett Seiko.

– Ez jutott eszembe – vont vállat Rai, majd vissza fordult hozzám. – Akkor?

– Semmi és már nem is lesz – basztam le a lábamról a cipőt, mérgesen. – Kurvára elegem van – dobtam le magam az ágyamra.

– Haruból? – kérdezte Rai, ártatlanul.

– Mindenből – fúrtam az arcom a párnámba.

– Rám is haragszol? – hallottam Rai hangját.

– Igen, mindenkire – vágtam rá, dacosan.

– És ha megverem Harut és a fasz koponyájából buzi totemet csinálok?

Tudtam, hogy csak azért mond ilyeneket, hogy megnevettessen és sajnos be is vált neki, ahogy mindig.

– Hülye vagy – fordultam a hátamra, elfojtva egy mosolyt. – Haru nem is meleg.

– Aha – vigyorgott. – Kinek hiszel te engem? Azt hiszed nem vettem észre, hogy mit csináltatok?

– Miért nem foglalkozol inkább a saját kapcsolatoddal ahelyett, hogy az én nem létező kapcsolatomon lovagolnál? – nem kötekedni akartam, csak reménykedtem, hogy abba hagyja.

– Majd később megdugom Bibiri-kun, de most nem ez a lényeg – legyintett, Seiko meg, felvonva az egyik szemöldökét, az ajtófélfának dőlt.

Úgy döntöttem ráhagyom a dolgot, úgy sem tud már mit kezdeni velünk. Igazából nem is vagyok benne biztos, hogy van e olyan, hogy mi. Ahogy az előbb viselkedett Haru, nem érzem azt, hogy ez a dolog hosszú lenne, ez pedig fájt, mert nem ezt akartam. Én valami mást reméltem.

– Gyere Rai – fogta meg a kezét Seiko. – Ne piszkáld. Neked most úgy is van elég dolgod, nem? Vagy már meg van a gitárosotok?

– Nem – sóhajtotta fáradtan, Rai. – Jó, megyek, de tartsd nekem szemmel, meg majd írok, hogy mikor told le hozzám a formás kis popód egy közös lihegésre – csapott vigyorogva Seiko seggére.

– Paraszt – dörzsölte a hátsóját az erős csapás után, de azért rá mosolygott.

Miután váltottak egy gyors csókot, Rai távozott.

– Mit csináljunk? – ült le az ágyam szélére Seiko. – Most hogy nincs aki felügyeljen, szabad a pálya.

– De te itt vagy – néztem fel rá, továbbra is az ágyamon feküdve, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Barát vagyok, nem börtönőr.

– Inkább Rai kémje.

– Dehogy – fintorgott, majd előkapva a mobilját, valamit írni kezdett rajta.

– Mit csinálsz? – ültem fel.

– Ha már nem akarsz semmit csinálni, akkor van egy ötletem – írt tovább.

Nem értettem, hogy mit csinál, de nem is nagyon érdekelt, inkább rá hagytam és megnéztem a saját mobilom.

Volt egy csomó nem fogadott hívásom Harutól és egy az anyámtól is.

Egy beletörődő sóhaj kíséretében, vissza tetem a mobilom az éjjeliszekrényre. Most nem akartam a szüleimmel beszélni. Volt egy olyan sejtésem, hogy Minoruról lenne szó, az a beszélgetés pedig most tropára tenne.

– Nemsokára itt lesznek – tette el a mobilját Seiko.

– Kik?

– Majd meglátod – kacsintott rám.

Pár perc múlva valaki hangosan kopogott az ajtón.

– Rendőrség! Kinyitni! – hallottam Kamin hangját.

– Nem igaz! Szexi vetkőzős fiuk! – kiabálta Toma.

– A zsaruk bejöhetnek! – kiáltottam ki, mire kinyílt az ajtó és Toma dugta be a fejét.

– És a vetkőzős zsaruk?

– Csak ha nem vetkőznek – mosolyogtam a hülyeségén.

– Akkor ezt megúsztad Renji – szolt hátra neki, majd kinyitva az ajtót, utat engedett a többieknek.

– Hurrá – jött be mögötte Renjiro, zsebre vágott kézzel, morcos képpel.

A két srác után bejött Kamin és Nao is.

– Ez Haru ágya? – nézett le rá Renjiro.

– Aha – vágta rá Seiko, mire Renjiro felfeküdt az ágyra és a saras bakancsát a párnára tette. – Éreztem, hogy nemet kellett volna mondanom – tette hozzá Seiko.

– Hogy vagy Shou? – ült le mellém Nao.

– Megvagyok – vontam vállat.

– Fáj valamid? – jött oda Kamin is.

– Nem beteg te barom – fogta a fejét Nao. – Hanem gyászol.

– Attól még fájhat neki valami – erősködött Kamin.

– Mondjuk ez a hülyeség fájhat neki – nevetett Renjiro.

– Te inkább meg se szólalj – ült le hozzá Toma.

– Ezt pont te mondod baszki? – ült fel Renji.

– Miért? – vágott ártatlan képet.

– Remélem ez egy kibaszott költői kérdés volt.

– Nektek amúgy nem a bandával kellene foglalkoznotok? – vágtam a vitába.

– Azt csinálom – nézte újra a mobilját Renji. – Nem mintha ennyi barom közt, lehetne bármit is csinálni – nézett Tomára, majd Kaminra.

– Átérzem a helyzeted – sóhajtott Nao.

– Mi különlegesek vagyunk Tomával – nevetett Kamin.

– Ja, lehet igazából velünk van a baj – támasztotta a hátát a falnak Renji, továbbra is az ágyon ülve. – Biztos túl intelligensek vagytok és ezért nem értitek az egyszerű emberek üzenetét.

– Pontosan – vágta rá Kamin.

Egymásra nézve Seikoval, nehéz volt magunkban tartanunk a nevetést, főleg amilyen fejet vágtak Renji és Nao.

Seikonak hála, a nap további részében a srácok elszórakoztattak és így lehetőségem sem volt Minorura vagy bármi más vele kapcsolatos dologra gondolni.

                                                         *

Már besötétedett amikor a srácok elmentek és Rai visszatért

– Harada újra itt van! – nyitott be. – Le a bugyikkal, elő a csajokkal a szekrényből, meg a piával.

– Na még mit nem – nézett rá szúrós szemekkel Seiko.

– Tudod, hogy csak poén Bibiri-kun – sietett hozzá egy gyors csókra.

– Az a szerencséd – emelte meg Seiko a kezét, fenyegetően, Rai meg csak nevetett.

– Akkor én most elmentem fürdeni, ti meg addig éljétek ki magatokat – vonultam be a fürdőszobába.

– Meglesz! – hallottam Rai hangját, az ajtó túloldaláról. – Na gyere Bibiri-kun.

– Veszed el a kezedet!

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, majd megengedve a kádban a vizet, levetkőztem és elmerültem a jó meleg vízben.

Ott ülve a kádban, eszembe jutott amikor Haru bejött Pocky pedig itt ült velem.

Hol lehet most Pocky? Miért nincs itt? Egy rakás ilyen kérdés kavargott a fejemben, de egyikre sem volt válasz.

Felhúztam a lábaim és átkarolva őket, a fejem a térdeimre fektettem. Jól esett egy kicsit kikapcsolni a csöndben.

Amikor már kezdtem érezni, hogy kissé szédülök a melegben, jobbnak láttam kiszállni a kádból.

Miután mindennel végeztem épp hogy csak kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, már csuktam is vissza. Mert Rai és Seiko a földön, egymásba gabalyodva csókolóztak, Rai keze meg már Seiko nadrágjában járt.

– Baszki, srácok! – kiáltottam ki. – Ha tudtam volna, hogy komolyan veszitek amit mondok, akkor nem mondtam volna.

Hallottam kintről valami dulakodás félét és már kezdtem félni, hogy még csak most jönnek bele a dologba, amikor meghallottam Seiko hangját: – Gyere ki nyugodtan. Befejeztük...de nem úgy – nevetett.

Remélve, hogy nem lesz részem semmilyen traumát okozó látványban, kinyitottam az ajtót és most egy egészen vicces látvány tárult a szemem elé

Seiko mosolyogva, török ülésben ült, mellette Rai meg a földön fetrengve, elkínzott arccal a lába közét fogta.

– Mondhattad volna simán hogy nem – préselte ki a fogai közt Rai.

– Mondtam – forgatta a szemeit Seiko. – De lehet elfelejtettél gondolkodni, amint az összes vér a farkadba szált.

– Imádlak Bibiri-kun, de még egy ilyen és kibaszott mérges leszek.

– Szóval bevágod a durcit – nevetett Seiko.

– Igen, meg mást is – ült fel perverz fejjel.

– Komolyan, nem muszáj itt aludnotok – ültem le az ágyamra.

– De igen. Különben ki vigyázna rád? – mosolygott Rai. – Már a szüleidnek is megígértem.

– Mi van?! – tátottam a szám.

– Beszéltem velük nemrég és mondtam, hogy el is kísérlek majd a temetésre, szóval nem rázhatsz le. Egyébként meg hívd fel az anyád, mert nagyon hiányol és tudni akarja, hogy meg vagy e még. Sajnos nem elég neki, hogy én garantálom a biztonságod és az életben maradásod.

– Hát nekem se lenne elég – nevetett Seiko. – Attól meg melyik szülő nyugszik meg, ha te vigyázol a gyerekére?

– A te szüleiddel is beszélhetek, ha gondolod – csípett az oldalába Rai.

– Inkább ne. Csak rájuk hoznád a frászt.
 

                                                            *

Miután beszéltem anyával és valamennyire sikerült megnyugtatnom, hogy jól vagyok, bár hallatszott a hangján, hogy nem igazáén hisz nekem, bebújtam az ágyamba és míg el nem aludtunk, a sötétben beszélgettünk a srácokkal.

Az éjszaka Minoruval álmodtam, ahogy nézett rám a zöld szemeivel. Olyan volt mintha mondani akarna valamit, de nem tud, én pedig csak ott álltam.

Beszélni akartam hozzá, megmondani neki, hogy sajnálom és hogy hiányzik, de nem bírtam kinyitni a szám, de a fejemben halottam a saját hangom, a saját kiáltásom. Oda akartam menni hozzá, meg akartam ölelni, de a testem nem mozdult, őt pedig kezdte elnyelni a minket körülvevő sötétség, míg teljesen el nem tűnt.

Arra ébredtem fel, hogy kapkodom a levegőt és álmomban hirtelen felültem. Kellett pár perc amíg lenyugodtam, már éreztem ahogy könnybe lábad a szemem, de igyekeztem vissza fojtani.

A kalapáló szívemre szorítva a kezem, körbe néztem a sötét szobában. Halványan láttam a földön alvó, összebújt párost. Nem akartam felkelteni őket, így csak csöndben az arcom a kezeimbe temettem.

– Shou – hallottam a suttogást.

Felkaptam a fejem és rögtön Haru ágya felé néztem, ahol a sötétben ott ült ő.

Bele sem gondolva a következményekbe, vagy hogy nemrég még haragudtam rá, kimásztam az ágyból és csöndben átléptem Raiékat, Haru ágyára ugrottam és hozzá bújva átöleltem.

– Mi a baj? – simogatta a fejem.

– Minoruról álmodtam – fúrtam a nyakába az arcom és beszívtam az illatát, ami most nagyon megnyugtató volt.

Nem szólt semmit, csak óvatosan, velem a karjaiban, hátra dőlt és oldalra fordulva, letett az ágyra, de ismét magához ölelt és felhúzta ránk a fekete takaróját.

– Akarsz velem aludni?

– Nem merek – ráztam meg a fejem, amennyire tudtam ebben a testhelyzetben.

– Ne törődj Raiékkal...

– Aludni nem merek – vallottam be. – Nem akarok még egy ilyen álmot.

– Akkor ébren maradok veled.

– Nem kell – sóhajtottam. – Nem akarok a terhedre lenni – néztem félre. – Vissza megyek – ültem volna fel, de Haru vissza húzott maga mellé.

– Ne mondj már ilyen hülyeségeket – simogatta az arcom a hüvelykujjával. – Különben sem kérdés volt. Itt alszol és kész – zárta le a vitát.

– Jó – adtam be a derekam. Jelenleg sokkal megnyugtatóbb volt a karjai közt lenni, érezni az illatát, mint egyedül az ágyamban feküdni.

– Akkor beszélgessünk. Azzal ébren tartalak, nem?

Bólintásomra mosolygott és a karját becsúsztatta a fejem alá, hogy párnának használhassam, ezzel is közelebb kerülve hozzá.

– Miről beszéljünk? – kérdezte, miután kényelmesen elhelyezkedett.

– Először is arról, hogy ugye kicserélted a párna huzatod? – jutott eszembe Renjiro.

– Miután valaki össze baszta valami retekkel? – fintorgott. – Persze.

– Akkor jó.

– Gondolom nem mondod el, hogy ki volt.

– Nem, mert nem akarok vitát, de azt megerősíthetem, hogy nem Rai és nem is Seiko volt.

– Pedig pont Rai lett volna az első tippem, de mindegy.

Meglepett, hogy nem cseszett le, mert a két srácon kívül másokat is be engedtem a szobánkba. De talán a mostanában történtek miatt engedékenyebb lett.

– Mi van a bandáddal? – tereltem el gyorsan a témát.

– Nagy elbaszás – mosolygott keserűen. – Az bőven van. Egy rakás faszfej mind.

– Mi történt?

– Hosszú.

Ekkor támadt egy jó ötletem, vagy legalábbis reméltem, hogy jó.

– Haru.

– Hümm?

– Tudsz gitározni?

– Szerinted a gitárom dísznek van?

– Csak akusztikuson tudsz?

– Nem, a basszus gitár is megy.

– Akkor jelentkezz Rainál.

– Mi van? – nevetett. – Minek?

– Mert nekik kell egy gitáros és...

– Na ezt felejtsd el – vágott a szavamba. – Nem bandázom együtt azzal a vörös Isten csapásával.

– Pedig neked is jobb lenne meg Rainak is...

– Shou – vágott ismét a szavamba. – Ha én, meg ez a fasz – bökött Rai felé. – Egy bandában lennénk, nem csak a bandának lenne annyi, de nekünk is.

– Akkor tegyétek félre az ellentéteiteket. Meg lehet ezt oldani, csak ti vagytok túl hülyék hozzá – ásítottam a végére. – Egyáltalán miért szívjátok egymás vérét?

– Mert nem haverok vagyunk, hanem ellenfelek. Mindketten benne akarunk lenni az első háromban és sajnos mindketten elég jók vagyunk hozzá – célzott ő is a suli belüli versenyre.

– De ha egy bandába kerülnétek akkor az elsők is lehetnétek mindketten.

– Nem vagy túl fáradt ahhoz hogy így az éjszaka közepén megpróbáld ilyen hülyeségekkel felcseszni az agyam? – mosolygott.

– Nem – nyomtam el egy ásítást.

– Ja, látom – vigyorgott. – De te most ne ilyenekkel foglalkozz. Mindketten megoldjuk mi a saját bajainkat. Én rendbe szedem a bandám, Rai meg lefizet valami szerencsétlent, hogy csatlakozzon hozzájuk. Mert egy épp eszű srác, nem csatlakozna az elcseszett csapatához.

– Az a baj... – csuktam be a szemem, mert már éreztem, hogy nehezen tudom nyitva tartani. –...hogy mindketten hülyék vagytok.

– Ezt mintha már hallottam volna – éreztem a lélegzetét az arcomon, majd egy puha puszit is. – Jó éjt Csingiling.

– Azt hiszed, hogy el fogok aludni? – motyogtam, csukott szemmel.

– Elég valószínű.

– Pedig nem tudok most elaludni – motyogtam ismét, két ásítást között.

– Akkor ne aludj.

– Jó.

Még tompán hallottam, hogy mond valamit, de még is csak sikerült elaludnom.  

Tovább a következő fejezetre >>>>