A temetés után nem akartam maradni ebédre, pedig Minoru szülei mindenkit invitáltak, de nekem túl sok lett volna újra látnom a házukat és talán Minoru szobáját. Így is rengeteg emléket éltem újra ma.

A szertartás után elköszöntem Minoru szüleitől és pár ismerőstől, utána pedig hármasban, Haruval és Raival, elindultam vissza a kocsihoz.

– Hogy kerültél ide? – néztem Harura, miközben a sírkövek melletti kis úton haladtunk.

– Rai írta meg hogy itt leszel – fogta meg a kezem. – Előbb is jöttem volna, de Rai nem kapkodta el hogy értesítsen – nézett rá szúrósan.

– De így is jó arc voltam, mivel hagytam neked is egy öltönyt. Szóval ne panaszkodjon a savanyú pofád.

– Arra gondolsz ami két számmal kisebb volt rám? Még szerencse, hogy van saját öltönyöm.

– Nagyon szívesen. Nem kell ám megköszönnöd.

– Ezt eltaláltad. Mert nem is fogom. Mivel nem volt mit.

– Tudod mások a szándékot is tudják értékelni, nem csak elégedetlen faszként panaszkodni.

– Rendben. Igazad van – forgatta a szemeit Haru. – Köszönöm azt hogy későn értesítettél erről az egészről és azt hogy egy kicsi öltönyt szereztél. Azért meg külön köszönet, hogy leszívtad a benzint a kocsimból és még a tankolással is elcseszhettem az időt.

– Ez komoly? – néztem Raira. – Kivetted a kocsijából a benzint és betetted a tiédbe?

– Én? – tette a mellkasára a kezét, megjátszott sértettséggel. – Hát ilyen gonosznak gondolsz te engem?

– Ez költői kérdés volt? – kérdezte Haru.

– Na jó. Előfordulhat, hogy nem volt időm tankolni és egy kicsit lecsapoltam Haru kocsiját, de nem sokat, csak egy kicsit, hogy időt nyerjek.

– Lófaszt! Nem maradt semmi a tankba!

– Arról nem tehetek, hogy nem tudod normálisan teli tankolni a kocsid!

– Srácok! – borultam ki, elengedve Haru kezét.

Már zengett tőlük a fejem, pedig a sírástól így is éreztem a tompa fejfájást, ez pedig kezdett egyre rosszabb lenni. A fiúk veszekedése meg most egyáltalán nem hiányzott.

– Nekem ez így most nagyon sok – magyaráztam az aggódó tekintetüket látva. – Kérlek. Csak amíg haza nem érünk, legalább addig ne essetek egymásnak.

A srácok bűnbánóan néztek maguk elé, mint a leszidott gyerekek, én pedig folytattam az utamat a kocsihoz. Szerettem volna már a koleszban lenni. Bebújni az ágyamba és egész nap ott maradni.

Már közel voltam Rai kocsijához amikor Haru megfogta a kezem és egy óvatos pillantás kíséretében megállított.

– Nem jönnél inkább velem?

– Most ebből is vitát akarsz csinálni Raial?

– Nem – sütötte le a pillantását. Látszott rajta hogy szarul érzi magát az előbbi miatt, ahogyan Rain is, aki mögöttünk kullogott, zsebre vágott kezekkel.

– Jó. Veled megyek – egyeztem bele. – Majd a kolesz parkolójában találkozunk – néztem Raira, aki egy mosoly kíséretében rábólintott a dologra.

Haru elkísért a kocsijához és amikor kinyitotta nekem az ajtót nem bírtam nem mosolyogni a dolgon, ami kicsit oldottabbá tette a helyzetet. Haru is felengedett egy kicsit a feszült tartásából. Gondoltam, hogy a srácok most kicsit visszatérnek a „vigyázzunk Shoura úgy mint egy hímes tojásra” magatartáshoz, de az ajtó nyitást kicsit túlzásnak találtam.

– Nagyon haragszol rám? – fordult felém Haru, amint beült mellém a kocsiba.

– Nem – válaszoltam őszintén. – Csak most annyira nem jött jól ez a hiszti közted meg Rai között.

– Sajnálom amiért fasz voltam – hajolt közelebb, a kartámaszra könyökölve.

– Semmi baj. Mondtam, hogy nem haragszom.

– Leginkább azt sajnálom, hogy csak a végére értem ide. Itt kellett volna lennem veled.

– Ne már Haru.

– Mit ne? – nézett rám meglepetten.

– Nem akarok most semmi sajnálkozást vagy ilyesmit hallani – ráztam a fejem, majd újra ránézve, az arca két oldalára simítottam a kezeim. – Most valami mást akarok hallani.

– Mit?

Úgy nézett rám mintha csak arra várna, hogy a kérésemre éjszakát csináljon a nappalból és lehozza nekem azokat a nyomorult csillagokat.

– Mondanád nekem hogy... – kerültem a pillantását. Nem most kérem tőle ezt először, de mégis idegességgel töltött el a gondolat, hogy megint túl sokat kérek tőle, ha ezt kérem. – Mondanád nekem...

– Hogy szeretlek? – vágott a szavamba.

– Igen – bólintottam rá, csendesen, miközben elengedtem az arcát.

– Szeretlek – hajolt hozzám mosolyogva, hogy adjon egy hosszú szájra puszit. – Így jobb?

Ismét csak bólintottam, de tényleg nagyon jól esett. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megcsókoljam, de most ez is épp elég volt.

– Ne tegyünk visszafelé egy kis kitérőt? – tette fel a kérdést, miközben beindította a kocsit.

– Mire gondolsz?

– Egy közös ebéd?

Már nyitottam a szám, hogy elutasítsam, de a gyomrom hangos korgása megelőzött.

– Benne vagyok – adtam be a derekam. – De nem hoztam magammal semmi pénzt.

– Ne aggódj miatta. A lényeg hogy... – de az autó vezérlő panelján megjelenő hívás félbeszakította. Az érintő képernyőn az Idegesítő fasz felírat jelent meg.

Haru bosszankodva kifújta a levegőt, majd az érintő képernyőt megnyomva fogadta a hívást.

– Mit akarsz?

– Neked is szia – halottam Rai hangját. – A koncert amit...

– Úgy beszélj, hogy Shou is hallja – vágott közbe gyorsan Haru, miközben kikanyarodott az útra. Ahogy elindultunk már távolról láttam, ahogy Rai kocsija jóval előttünk jár már.

– Értettem. Akkor csak annyit mondanék, hogy beszéltem a Sassal és már belekezdtek a repülő próbákba, hogy időben kész legyenek és minden flottul menjen.

Látva Haru arcát, nem csak én voltam akinek fura volt Rai mondanivalója, de Haru végül csak megértette, míg én továbbra is sötétben tapogatóztam és csak a tegnapi titkolózásuk jutott az eszembe.

– Oké. Van még valami?

– Ja, a Hisztis ribanc üzeni, hogy nyald meg a heréjét a tegnapi plusz feladatokért és hogy nagyon ajánlja, hogy jó legyél majd, ahogy én is.

– Én meg üzenem a Hisztis ribancnak, hogy ne hisztizzen. Árt a szépségnek.

Ezen Rai hangosan nevetett, majd így folytatta: – Te már tudsz mindent. Ugye?

– Persze – mosolygott rám Haru, látva az értetlen arcom.

– Jó, mert a te feladatod lesz majd távol tartani Nancyt.

– Értettem – bólintott határozottan Haru.

– Nancyt? – csúszott ki a számon a kérdés.

– Akkor én elsimítok még pár dolgot és majd írok ha van valami.

– Jó. Szia.

– Jaj de cuki. Még el is köszön – nevetett Rai Harun. – Sok csók Sid. Vigyázz a kis Nancyre és etesd meg. Ráfér – azzal megszakította a hívást.

– Ez mi volt? – néztem kérdőn Harura.

– Semmi – legyintett. – Csak már megint játssza az idióta barmot.

– Haru.

– Komolyan semmi.

– Ezt a szemembe nézve is elmondanád?

– Muszáj?

– Mit szervezkedtek ti ketten?

– Mondom, hogy semmit – nevette el a végét, ami még gyanúsabbá tette.

– Ki az a Nancy és miért kellene neked vigyázni rá meg megetetni?

– Jól hallom a féltékenységet a hangodban? – vigyorgott, mintha elégedett lenne.

– Rossz a füled – fontam keresztbe a karjaim magam előtt. – Szóval?

– Ugyan Csingiling – állt meg egy piros lámpánál, majd áthajolt hozzám, de a szájára tettem a kezem és eltoltam magamtól.

– Nem kell a Júdás puszi.

Ezen Haru jót nevetett, engem viszont egyre jobban bosszantott.

– És ha azt mondom, hogy szeretlek?

– Komolyan el akarod cseszni ezt a szép szót?

– Nem, de akkor ne kérdezősködj.

– Akkor csak annyit mondj el hogy ki az a Nancy.

– A szeretőm.

– Akkor már tudom, hogy kinek a temetése lesz amire legközelebb megyek – morogtam, elfordulva tőle. Ezen ő persze csak még jobban nevetett. – Ne röhögj. Hogy vagy képes viccelődni velem pont ma? – bámultam ki az ablakon, hogy ne kelljen rá néznem.

– Igazad van. Sajnálom – éreztem a hangjában az őszinteséget.

– Ezt most sajnálhatod is – néztem rá megrovón, majd hirtelen beugrott valami. – Milyen nap van ma?

– Vasárnap – vágta rá rögtön, majd amint elért az agyáig az infó, rögtön rám nézett. – Azt mondtad vasárnapig.

– Még nincs este, szóval még tudok találni egy másik koleszt vagy egy olcsó szobát – figyelmeztettem.

– Te kis naiv. Azt hiszed hagynám, hogy kiköltözz?

– Hosszú ez a nap, szóval...

– Eszedbe ne jusson. Az egyetlen aki kiköltözik abból a szobából az Rai lesz és az asszonykája. Ha ezt elkezdjük mi ketten, akkor ahhoz tényleg az kell hogy ketten legyünk.

– Ha elkezdjük mi ketten? Mire is célzol? – tudtam, hogy mire gondol, de tőle akartam hallani.

– Tudod te hogy mire gondolok.

– Nem. Nem tudom.

– Akkor majd megbeszéljük.

– Miért nem most?

– Mert most megetetlek – állt be egy étterem parkolójába.

– Csak feleslegesen húzod az időt – néztem őt bosszankodva.

– Szeretlek – döntötte oldalra a fejét, úgy mosolyogva rám mint egy naiv kisgyerekre.

– Ezt most meg sem hallottam – nyitottam ki az ajtót, de miután becsaptam magam mögött még akkor is hallottam a nevetését. – Tényleg szemét vagy – vágtam oldalba, amint kiszállt a kocsiból és próbálta átkarolni a vállam. Persze ő szinte meg sem érezte.

– Igen, az vagyok – húzott gyorsan magához és homlokon puszilt. – De ez is egy szerethető tulajdonságom.

– Tudnék mondani annál sokkal jobbat.

– Igen? Mit? – kérdezte miközben az étterem felé terelt.

– Minden mást. De minek hoztál ilyen puccos étteremhez?

– Hogy megnyerjelek magamnak és ma mindenre igent mondj.

– Szóval ma többféleképpen meg akarsz tömni.

– Még arról is szó lehet. De egyelőre a cél az hogy most megetesselek, aztán haza menjünk, kipakoljuk a felesleges tényezőket a szobánkból és aztán történjen aminek történnie kell.

– Nagyon magabiztos vagy.

*

Az út hátralevő része csöndben telt, miután ettünk egy útba eső gyorsétterembe.

Mindkettőnknek máshol jártak a gondolatai. Nekem Minoru és Pocky körül. Kicsit fel tudtam engedni, most hogy túl voltam a temetésen, de ha nem kötött le semmi, a gondolataim rögtön vissza terelődtek Minorura.

Arra gondoltam, hogy ha egy kicsit erősebb vagyok, ha egy kicsit tovább bírom, akkor én is elmondhattam volna egy emléket. A legelső közös emlékünket. Azt a pillanatot amikor megismerkedtünk. Vagy elvihettem volna a dalszöveg füzetét, hogy a többiek is megismerhessék a dalait.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem amikor megállt a kocsi. Csak arra eszméltem fel, hogy Haru kinyitotta az ajtót nekem.

– Shou.

– Mi? – mintha valami álomból csöppentem volna oda.

– Megjöttünk.

– Ja. Aha – kaptam észbe és ügyetlenül kicsatoltam az övem. – Bocsi. Kicsit elbambultam.

– Inkább nagyon – vizslatott azokkal az aggódó szemeivel. – Jól vagy?

Ezzel a kérdéssel már teljesen torkig voltam, most pedig még inkább.

– Persze. Csak nemrég volt a legjobb barátom temetése és egy kicsit ki vagyok. De amúgy minden tök fasza – hadartam mérgesen.

– Sajnálom.

– Meg ez is – csattantam fel. – Ma már többet egy ilyen hülye kérdést meg hülye sajnálkozást nem akarok hallani – temettem az arcom a kezembe. – Csak hagyjon mindenki egyedül. Úgy tényleg jól leszek.

Éreztem ahogy megtelik könnyekkel a szemem és most nem küzdöttem ellenük.

Miközben ott sírtam Haru kocsijának az anyós ülésén, összetörten, már is mardosott a bűntudat az előbbi kirohanásomért.

– Ne...ne haragudj rám Haru – szipogtam, törölgetve a könnyes arcom. – Nem akartalak bántani...én csak...

Mielőtt befejezhettem volna, már Haru karjai közt voltam. Gyengéden magához ölelt és nyugtatóan simogatta a fejem, elviselve, hogy eláztatom az öltönyét.

– Nem haragszom Csingiling. Szeretlek – puszilt meg.

Tudtam, hogy csak azért mondja ki újra azt a szót, hogy megnyugtasson, de nagyon hálás voltam érte. Ezerszer többet ért ez nekem akármilyen más nyugtató szónál és sokkal nagyobb hatása is volt.

– Annak ellenére hogy most egy grincs vagyok? – mormogtam, a vállába fúrva az arcom.

Nevetve végig simított a hátamon: – Persze. Nem gond, hogy most Csingrincs vagy.

– Ez a név most fájt.

– Akkor egy-egy. De most már szállj ki, mert leszakad a derekam.

– Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem akarlak bántani – engedtem el, hogy ki tudjon húzódni a kocsiból és fel egyenesedhessen. – De öregszel.

– Kettő-egy – nézett le rám, azzal a megjátszott sértettséggel az arcán.

– Bocsánat – szálltam ki a kocsiból, még utoljára megtörölve az arcom.

– Ezt már csak egy módon teheted jóvá – csukta be az ajtót és miután lezárta a kocsit, kézen fogott és elindult a kolesz felé.

– Hogy?

– Segítesz kitenni Rait a szobából. Rád talán hallgat és nem kell felesleges testi sértési ügyekkel rohangálnom a bíróságra.

– Remélem jó ügyvéded van.

Belépve a kolesz épületébe, máris megcsapott minket a benti nyüzsgés hangja. Ahogy elhaladtunk a lépcsőn amellett a folyosó mellett, ahol Minoru szobája van, egy pillanatra megtorpantam, de Haru nem hagyta, hogy megálljak. Erősen fogva a kezem, húzott magával tovább.

Felérve a mi folyosónkra az első akit megpillantottam az Airi volt.

– Shou! – rohant hozzám és mire feleszméltem már a nyakamban lógott. – Halottam, hogy Minoru temetésén voltál. Annyira rossz hogy ennyi mindent kell átélned ilyen rövid idő alatt – ölelt meg.

– Szia Airi – viszonoztam az ölelését, annak ellenére hogy Haru elég nehezen akarta elengedni a kezem.

– Ez az egész olyan szomorú. Többet kellene együtt lennünk – húzódott el egy kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mostanában úgy sem tudtunk együtt tölteni egy kis időt, szóval van mi bepótolnunk – megragadta a karom és elkezdett a szobája felé húzni.

– Hé! – fogta meg a másik karom Haru. – Airi, nekünk most van egy-két fontos dolgunk.

– Mi? – állt meg Airi, kíváncsian nézve Harura.

– Megszabadulni Raitól és...

– Azt te is meg tudod oldani – vágta rá Airi.

– Nem!

Úgy éreztem magam mintha egy játék lennék amin két óvodás vitatkozik.

- De.. - folytatta volna Airi, de Haru szúrós pillantása belé fojtotta a szót.

– Shounak és nekem dolgunk van – húzott vissza magához. – Majd később beszélhettek meg a többi szarság, de most az enyém.

– Aha, értem – mosolygott sejtelmesen Airi. – Akkor majd később találkozunk Shou – kacsintott rám és elhúzta a csíkot.

– Most miért kellett így elküldened?

– Ez még semmi – nyitotta ki a szobánk ajtaját. – Majd azt nézd meg ahogy Rait küldöm el.

– Szóval mostantól seggfej leszel? – sétáltam be a szobába és rögtön helyet is foglaltam az ágyamon.

– Nem, De most hagyjuk ezt – hagyta tárva nyitva az ajtót, majd megfogta Raiék cuccát és kipakolta a folyosóra. Aztán kulcsra zárta az ajtót és az ajtónak dőlve rám nézett. – Akkor most beszéljünk komolyan.

– Szerencse hogy alkalomhoz öltöztem – vettem le az öltöny kabátot.

– Most komolyan Shou. Beszéljük meg ezt ami köztünk van.

– Jó – bólintottam rá, majd neki láttam az ingem kigombolásának. – Mivel kezdjük?

– Mondjuk azzal hogy te akarod-e ezt – követte végig a szeméve a mozdulataimat.

– Mit? – az utolsó gomb után elkezdtem levenni az inget.

– Most meg mit művelsz?

– Leveszem ezt a cuccot, de ne gondolj semmi rosszra. Csak kényelmetlenül érzem magam benne – húztam a szám.

– És gondolod, hogy tudok komoly beszélgetést folytatni ha elkezdesz nekem itt vetkőzni?

– Nem neked vetkőzöm. De ha nem tudsz akkor kérek öt percet. Gyorsan át öltözöm.

– Esküszöm, te ezt direkt csinálod velem – tette a kezét a homlokára. – Direkt húzod az időt?

– Nem – emeltem égnek a tekintetem. – Csak pár percet kérek.

– Jó – fújta ki a levegőt, bosszankodva. – De tényleg siess.

Nem akartam én sem sokáig elhúzni ezt. Míg kivettem a szekrényből pár ruhát és átöltöztem, közben próbáltam nyugodtnak látszani, de valójában majd kiugrottam a bőrömből. Közben Haru egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Látszott rajta, hogy már nagyon türelmetlen, de közben meg ideges.

– Jól van – álltam készen, Haru elé. – Mond amit szeretnél.

– Akarsz velem lenni? – vágott a közepébe, komoly arcal, de szinte tapintható volt a feszültsége.

– Hát ez nagyon romantikus.

– Shou!

– Jól van. Bocs! De mit jelentene az ha veled lennék? – tudnom kellett, hogy mit ad nekem magából.

– Mindent – válaszolta egyszerűen. Majd a kérdő pillantásomat látva folytatta. – Én meg akarom próbálni ezt. Mondtam már hogy eddig nem tudtam, hogy mit akarok tőled, hogy mi az ami miatt össze zavarodom melletted. De most már tudom és szeretném ha megpróbálnánk rendesen együtt lenni.

– A rendesen együtt lenni alatt mit értesz? – döntöttem oldalra a fejem.

– Azt hogy hivatalosan is legyünk együtt. Fogjuk meg akkor egymás kezét amikor akarjuk, csókoljuk meg egymást amikor akarjuk, legyünk olyanok mint a többi pár. Járjunk együtt.

– Ez biztos hogy menne neked?

Legszívesebben a nyakába ugrottam volna mindegy egyes szavától, de még is volt bennem egy kis bizonytalanság.

– Igen. Ez alatt a pár nap alatt már megtapasztalhattam egy kicsit hogy milyen lenne együtt és bevallom, nagyon tetszik. Mondjuk a szex részben egy kicsit bizonytalan vagyok, de valahogy túl lendülünk rajta, azt hiszem.

– Komolyan képes lennél teljesen félre tenni a homofóbiádat értem? – próbáltam komoly maradni, de alig bírtam vissza fogni magam.

– Nincs homofóbiám.

– De Haru. Van.

– Ha te mondod – csóválta a fejét, majd újra, ugyan azzal a komolysággal, rám nézett. – Akkor mi a válaszod? Lenél a....vagy is járnál velem? – vicces volt ahogy kereste a megfelelő szavakat.

– Háááát nem is tudom – nem akartam könnyen adni magam.

– Shou. Komolyan.

– Ha komolyan, akkor igen – néztem a szemébe, mosolyogva. – Szívesen járnék veled.

– Komolyan? – lépett közelebb meglepetten mosolyogva. Mintha nem hinné el hogy igent mondtam.

– Igen – kulcsoltam össze a kezeimet a tarkójánál. – Mostantól fogva járunk. Szóval...mik a terveid velem, most hogy a pasim vagy?

– Egy kibaszott hosszú listám van Csingiling ami nem várhat – húzott közelebb magához, a derekamnál fogva. – Istenem. El sem hiszem, hogy ezen is túl vagyunk végre – érintette a homlokát az enyémhez. – Ha tudtam volna már az elejétől, hogy itt fogunk kikötni, akkor is szemétkedtem volna veled.

– Komolyan? – ez most meglepett.

– Igen. Mert tudom, hogy akkor is küzdöttem volna az egész ellen, de így is úgy is melletted kötöttem volna ki. Mert te vagy az én Csingilingem.

– Te pedig az én Hook kapitányom, főleg ha továbbra sem borotválkozol – simítottam végig borostás arcát.

– Ma végig foglak szurkálni te kis dög – csókolt bele a nyakamba, amitől végig futott az egész testemen az az ismerős bizsergés, amit csak ő tud kiváltani belőlem.

– Nagyon helyes – nyögtem, miközben egyik keze levándorolt a csípőmről a hátsómra, a másik pedig elkezdte felfelé húzni a pólóm.

Amint ajkaink egymásra találtak heves csókba kezdtünk és nekiláttam megszabadítani őt az öltönyétől. Érezni akartam kezem alatt a finom bőrét.

Miután lehúztam róla az öltöny kabátot, türelmetlenül neki estem az ingének, de a vége az lett hogy szinte letéptem róla, amitől Haru a számba vigyorgott. A földön hangosan koppantak az ing gombjai.

– Bocsi – lihegtem, egy pillanatra elszakadva az ajkaitól. De Harut nem érdekelte az inge, ahogy már engem sem, amint végre hozzá férhettem csupasz felsőtestéhez.

Gyorsan lehúzta rólam a felsőt és ajkai újra a nyakam kényeztették, míg kezével lentebb tolta a nadrágom, ezzel jelezve, hogy szabaduljak meg tőle.

Engedelmesen megszabadultam a nadrágomtól és már csak egy szál bokszerben álltam előtte. Épp csak kezembe vettem az övét, a karjaiba kapott és lefektetett az ágyára. Aztán ajkai újra vissza tértek a nyakamra, majd elindult lefelé.

Végig csókolta a felsőtestem, ami csak még jobban lázba hozott, közben ujjait bele akasztotta a bokszerem szélébe két oldalt és lassan lehúzta rólam.

Amikor elég közel került a farkamhoz, elakadt a lélegzetem egy pillanatra és le sem vettem róla a szemem. Felkönyököltem az ágyon és türelmetlenül néztem minden mozdulatát. Ő persze nem siette el, jól elhúzta a dolgot, csak hogy bosszantson.

– Mit szeretnél Csingiling? – nézett a szemembe, egy ravasz mosoly kíséretében, miközben rámarkolt a farkamra.

– Ne kínozz már Haru – nyöszörögtem hátra vetett fejjel. – Ha már elkezded akkor csináld is végig.

– Csak ha most te mondod ki.

– Mi? – könyököltem fel újra, ránézve. – Micsodát?

– Hogy szeretsz – mormogta, miközben szája egyre közelebb került a lényeghez.

Egy pillanatra lefagytam, de amikor adott egy puszit a farkam végére, már az egész testem tűzben égett.

– Szeretlek – nyögtem, fojtott hangon és már éreztem is az ajkai érintését.  

Tovább a 15. fejezetre >>>>