A hét gyorsan eltelt és már is azon kaptam magam hogy szombat van. A sulis napok nagy része azzal telt, hogy igyekeztem vissza zökkenni a szokványos hétköznapokba. Ezt szerencsére a srácok megkönnyítették, annak ellenére hogy továbbra is csapongó volt a hangulatom. Ha egyedül voltam, az segített ha néha bele olvashattam Minoru dalszöveges füzetébe. Kicsit olyan volt nekem az a füzet mint egy kis darabka Minoruból. El voltam így pár napig, amikor nap közben Haru sem volt velem, akkor ez erőt adott, de csütörtökön egyszerűen nyoma veszett a füzetnek.

– Haru, nem láttál itt egy füzetet? – néztem be a takaróm alá, majd az éjjeli szekrényembe is.

– Hát van itt egy pár – mutatott a mi füzeteinkre.

– Nem, nem azokra gondolok. Tudod, hogy melyik füzet amit keresek – keresgéltem tovább.

– Igen, de nem láttam – ült le az ablak párkányra, de nem nézett rám, amit kissé furcsának tartottam. – Lehet, hogy a suliban felejtetted az egyik padban. Végül is tegnap a táskádban volt, nem?

– De...de ma is nálam volt és ma itthon hagytam – néztem be az ágy alá is, de semmit nem találtam.

– Ha itt nincs akkor biztosan a suliban lesz – mosolygott rám biztatóan.

– Remélem – keresgéltem tovább.

Másnap meglett a füzet az éjjeli szekrényem fiókjában, ami elég fura volt, mert azt már többször is átnéztem tegnap. De amikor ezt szóvá tettem Harunak, csak vállat vont és zavartan pakolászva a cuccait, azt mondta biztos rosszul néztem át. Elég gyanús volt, de úgy döntöttem nem foglalkozom vele, mert végül is meg lett a füzet.

Viszont Haru és Rai aznap pénteken, még furábban viselkedtek. Egész nap egymás közt sugdolóztak és tovább szervezgettek valamit, amiről még mindig nem tudtam meg semmit. Amikor pedig Seikot kérdeztem, hogy ő tud e valamit, ő is elég gyanúsan viselkedett, de még mindig nem olyan gyanúsan mint Haru. Viszont tőle sem tudtam meg semmit.

Szombaton együtt ebédeltünk Haruval, de közben végig a mobilját basztatta. Sms-ezett és néha kivonult telefonálni, ami még jobban felcseszte az agyam.

– Haru most eszünk normálisan vagy elhúzol üzletembert játszani? – csaptam le az asztalra a pálcikáim, amikor egy újabb SMS-re válaszolt.

– Bocsánat – tette el a mobilját. – Csak..csak az apám volt – kereste a kifogást.

– Mind a 10 hívásnál meg az a sok sms?

– Ja nem. Az...az anyám is hívott – találta ki gyorsan a gyenge hazugságot. – Kicsit izgatottak a mai nap miatt.

Már abból tudtam, hogy ez az egész már megint egy újabb kamu, hogy kerülte a pillantásom. Volt időm ezt kitapasztalni.

– Már alig várom, hogy megtudjam, hogy mit szervezkedtek Raival. Mert már rohadtul idegesítő amit műveltek.

– De hát mi nem is...

– Ne merészelj még egyszer hazudni, vagy a képedbe borítom a miso levest – fenyegettem meg, remélve hogy hallgat a szép szóra.

– Már megint harciaskodsz Csingiling?

– Ne húzz fel vagy mehetsz egyedül az apáddal találkozni. Így is eléggé ideges vagyok miatta – húztam a szám.

– Ez aranyos – vigyorgott. – Egyébként elhoztam Raitól a múltkori öltönyöd. Ha nem gond, akkor azt vedd fel.

Az öltöny említésére akaratlanul is Minoru temetése jutott az eszembe.

– Muszáj? – piszkáltam a rizst a tálban.

– Ha nem szeretnéd akkor nem – fogta meg a kezem, hogy magára vonja a figyelmem. Majd egy szelíd mosollyal az arcán, folytatta: – Csak húzz fel valami sötétet. Nekem az is jó.

– Rendben – viszonoztam a mosolyát.

Ebéd után Haru egy kis időre megvált a mobiljától és együtt megnéztünk a Hachiko című filmet. A vége felé nagyon szomorú volt, Haru hasán tartva a fejem, hozzá bújva néztem végig, így próbáltam nem sírni rajta, nehogy a maradék férfi büszkeségem is oda legyen. De ezt a filmet egyszerűen nem lehetett nem megkönnyezni. Főleg hogy már előtte is ismertem Hachiko történetét és már láttam a szobrát is a Shibuya állomáson.

Amikor vége lett a filmnek letörölve a könnyeim ültem fel, várva Haru megjegyzéseit az elérzékenyülésemre. De amikor szipogást hallottam és megfordulva azt láttam, hogy Haru is a könnyeit szárítja fel, először meglepődtem, majd kárörvendően elmosolyodtam.

– Hogy is van az hogy te vagy kettőnk közül a férfiasabb?

– Jól van na. Egy férfi is elérzékenyülhet néha.

– Persze – szélesedett ki a mosolyom. – Szóval ennyire meghatott Hachiko története?

– Ja – ült fel. – Cuki volt – próbált lazának mutatkozni, mint aki nem az előbb sírta el magát egy megható történeten. De én át láttam rajta és ki is használtam a kínálkozó lehetőséget.

– Cuki? Inkább nagyon szomorú. Ahogy az a szegény kutyus csak várt és várt és várt a gazdájára – láttam ahogy szavaim szépen lassan át törik a gátat és Haru nehezen fogja vissza magát, hogy meg ne könnyezze újra azt a szegény kutyust. – De végül újra láthatta amikor....

– Ne csináld már Csingiling! – harapott az alsó ajkába, de már rekedt volt a hangja az elfojtott könnyektől.

– Olyan édes vagy – öleltem magamhoz. – Ha akarod majd megnézhetjük Hachiko emlék szobrát – húzódtam el.

– Jó – pislogta el a könnyeit, ami még cukibb volt. Egyszerűen elolvadtam az érzékenységétől. De ahogy jött az érzékenysége úgy gyorsan el is tűnt és helyette halálosan komolyan nézett rám – De ezt soha, senki nem tudhatja meg.

– Hogy elsírtad magad?

– Igen – vágta rá határozottan. – Elég ha csak te tudod.

– Oké – nevettem, újra magamhoz ölelve.

A film után elkezdtünk készülődni. Én a szekrényemben kerestem pár sötétebb ruhadarabot. Hosszú keresgélés után egy fekete nadrágnál, egy fekete pulcsinál és egy sötétkék pólónál döntöttem, amin ez a szöveg állt: „A legjobb dolgok a világon nem dolgok.”

– Jó leszek így? – álltam Haru elé.

– Tökéletes – nézett fel a mobiljából. – Annyira bírom, hogy mindig van egy ilyen pólód.

– Szeretem ezeket – néztem le a pólómra. – A kedvenc idézeteimet nyomtatom rájuk.

– Ez is olyan kis művészi – mosolygott.

– A zene is az – forgattam a szemeim. – Te énekelsz, én meg rajzolok és komoly idézetekkel a pólómon váltom meg a világot – húztam ki magam.

– Egy igazi hős vagy – nevetett. – Bár egy kicsit olyan, mintha egy Megmondó kapitány másolat lennél. Csak te idézetekkel vágod pofán az embert.

– Pontosan – ült le mellé az ágyra. – Mikor megyünk?

– Hamarosan – folytatta az sms-ezést. – Van még egy kis időnk.

Próbáltam bele nézni a mobiljába, hogy lássam kinek és mit ír, de mosolyogva homlokon pöckölt.

– Aúú! – húzódtam el.

– Mit leskelődsz?

– A szeretőddel beszélgetsz vagy mi? – dörzsöltem a homlokom.

– Nahát, lebuktam – folytatta az sms-t.

– Ha így folytatod, el foglak hagyni.

– Dehogy fogsz.

Bosszantott hogy igaza van. Tényleg nem hagynál el egykönnyen. Mert sajnos minden egyes nappal sokkal jobban ragaszkodom hozzá és már egy ideje érzem, hogy sokkal jobban örülnék ha azt a bizonyos szót komolyan mondaná nekem és nem úgy ahogy eddig tette. De nem voltam biztos benne, hogy Haru is ugyan azt érzi e amit én. Tudom, hogy ő is érez irántam valamit, de nem biztos hogy azt amit szeretnék, hogy érezzen.

– Elküldök még egy sms-t, aztán indulhatunk is – szakított ki a gondolataim közül Haru.

– Te fontos ember – forgattam a szemeim, de már indultam, hogy felvegyem a cipőm.

Eltartott még egy kis ideig míg Haru elküldte azt az „egyet”, de végül csak elindultunk.

Mivel én sem vettem fel öltönyt, Haru is lazán öltözött, de ugyan úgy sötét ruhákba mint én. Rajta is egy fekete farmer volt, sima fekete izom pólóval és fölé vette a bőrdzsekijét. Egy szóval ugyan olyan jól nézett ki mint ahogy eddig mindig.

Már a kolesz parkolójában jártunk amikor Haru megfogta a kezem és a járda felé húzott, a kocsijával ellentétes irányba.

– Nem a kocsiddal megyünk? – néztem ár értetlenül.

– Nem. Most sétálunk egy kicsit.

– Akkor a közelben van a hely ahova megyünk? – kíváncsiskodtam tovább.

– Igen.

Ennél többet nem is mondott az úti célunkról.

Menet közben végig fogta a kezem és elég lazán, lassan, szinte ráérősen sétált. Kicsit úgy nézett ki mintha húzná az időt, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Nem láttam értelmét, hogy miért csinálná. Az sokkal valószínűbb volt, hogy még volt időnk, így nem sietett sehová.

– Van kedved enni egy kis palacsintát? – kérdezte, amikor már számomra ismeretlen terepen sétáltunk. – Van a közelben egy palacsintázó ahol nagyon finom palacsintát csinálnak.

– De most megyünk vacsorázni. Nem biztos hogy jó lenne ha előtte bekajálnánk.

– De a palacsinta az nem étel. Csak édesség és nem eszünk sokat, csak egy kicsit – győzködött. – Na gyere – húzott magával.

Aranyos volt az újult lelkesedése. Nem volt szívem elutasítani. Így engedtem, hogy elvezessen ahhoz a palacsintázóhoz és egyáltalán nem bántam meg. Egy pici családi vállalkozás volt, kedves kiszolgálással és finom étellel.

– Ez nagyon finom volt – ismertem be, miközben Haru az utolsó palacsintát is eltüntette. – De amennyi palacsintát most megettünk, biztos hogy mi már nem fogunk enni semmit a vacsoránál – néztem végig az üres tálakon.

– Anyáék megértik – vont vállat, majd a mobilja csipogására azonnal elővette a készüléket.

– Megint kezded? – néztem a mobilra rosszallóan.

– Sajnálom. Holnap már úgy sem fogom csinálni – mosolygott rám bocsánatkérőn.

– Megígéred? – könyököltem az asztal szélére és a fejem a tenyeremre hajtottam.

– Igen – áthajolt az asztal fölött és adott egy gyors csókot, majd a szakács hölgyhöz fordult. – Kérhetnék még egy adagot?

– Még egyet? – kérdezte meglepetten, majd azzal a tipikus elégedett anyukás mosollyal válaszolt. – Persze.

– Ha így folytatod, itt örökbe fognak fogadni – nevettem.

– Akkor egész életemben ehetném ezt a finom palacsintát – vágott álmodozó képet.

– Jól meghíznál pár hét alatt.

– Nem baj. Te majd haza gurítasz.

– Milyen kis cuki hogy azt hiszed, hogy még utána is járni fogunk – csóváltam a fejem mosolyogva.

– A szerelem örök – vette magához a vizes poharát és az utolsó kortyig mind meg itta.

Reméltem hogy nem veszi észre, ahogy erre a mondatra kétszer annyit dobog a szívem.

– Ne dobálózz már állandóan ezzel a szóval – vontam össze a szemöldököm mérgesen. – Mert akárhányszor ezt fogod mondani, mire komolyan mondod már nem veszem komolyan és észre sem veszem, hogy komolyan beszélsz.

– Igen. Ez már egy ideje feltűnt – mosolygott kissé szomorkásan.

– Mi? – döbbentem le. Reméltem hogy nem csak rosszul hallottam amit mondott.

– Mondom már egy ideje feltűnt, hogy zabos vagy amiatt a szó miatt. Bocsi, legközelebb majd csak akkor fogod hallani tőlem, ha komolyan gondolom.

Tehát jól hallottam, csak rosszul értelmeztem.

– Tehát soha – motyogtam az orrom alá.

– Tessék? – hajolt előre kíváncsian.

– Semmi – hesegettem el. – Tömjed csak a képed – néztem az új adag palacsintára.

– Kérsz? – ahogy nemet intettem a fejemmel, elégedetten elmosolyodott. – Akkor több marad nekem.

– Remélem holnap gyúrni mész – figyeltem ahogy sorra tünteti el a palacsintákat.

Haru palacsinta kitérője után egy ideig még sétálgattunk a városban, amit nem nagyon tudtam hová tenni. Amikor már azt hittem, hogy a találkozó helyhez tartunk, értetlenül néztem Harura amikor a suli utcájában lyukadtunk ki.

– Akkor mégsem megyünk? – néztem rá kíváncsian.

Lehet, hogy meg gondolta magát és mégsem akar bemutatni a szüleinek, csak nem akarta megmondani nekem? Ezért mászkáltunk végig a városon?

Nem értettem, hogy mi van Haruval, de rossz volt arra gondolni, hogy talán jól sejtem és Haru tényleg nem akar teljesen mindeni előtt fel vállalni.

– Dehogynem, megyünk – fogta szorosabban a kezem, amikor érezte, hogy el akarom engedni.

– Akkor miért vagyunk itt? – kérdezgettem tovább, miközben elkezdett a suli felé húzni, ahonnan fura hangok szűrődtek ki. Közelebb érve, láttam a kertben és az épületben nyüzsgő diákokat. Mind fekete ruhában voltak és mind az épületbe igyekeztek, mintha valamilyen eseményre készülnének. – Mi van itt?

– Egy meglepetés – mosolygott biztatóan, de még mielőtt kérdezhettem volna, csörögni kezdett a mobilja. – Igen? Már itt vagyunk – fogadta a hívást. – Kész van minden? Rendben. Akkor bent találkozunk – nyomta ki a telefont és eltette.

– Mi van itt Haru?

– Majd mindjárt meglátod. Már egy ideje ezt szerveztük a srácokkal. Emiatt voltam annyira elfoglalt mostanában. Remélem tetszeni fog és hogy segít – karolta át a vállam, közben tovább haladtunk az iskola felé.

Kint még csak épp hogy lemenőben volt a nap, de így is látványosak voltak azok a fények amik az épültből szűrődtek ki. Az emberek nagy része már bent volt, ahol valakik már próbálgatták a hangszereiket.

Kíváncsian léptem át a küszöböt és meglepetten figyeltem az elém táruló látványt. Odabent a suli előcsarnokában egy kis színpad volt felállítva, amin már fent voltak a hangszerek és a hangszórók. A színpad előtt volt pá ülőhely, de az emberek többsége állva várta a fejleményeket, mintha csak egy igazi koncertre várnának.

Haru továbbra is maga mellett tartva elvezetett a színpad mellé, ahol Rai, Renjiro, Kin és nekem háttal álló szőke srác álltak. Úgy látszott jól elbeszélgetnek.

– Megjöttünk – szolt a srácoknak Haru, amint oda értünk hozzájuk.

– Na végre – tette el a mobilját Rai. – Shou be kell mutatnom neked valakit – jött hozzám és a szőke sráchoz húzott. – Shou ő itt Arai Montaro.

– Hívj nyugodtan csak Mon-nak – mosolygott rám a srác, én pedig azt hittem csak káprázik a szemem.

Olyasmi szőke haja volt mint nekem, de kék csík nélkül és kicsit hosszabb. A kék szeme ugyan úgy őszintén és szeretettel telin csillogott mint a poszterein, a mosolya pedig ugyan olyan kedves volt mint a legtöbb interjús videóban. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek.

– Mon? Mármint az a Mon aki a Rana énekese? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Igen – bólintott. – Az a Mon.

Arai Montaro, vagy is Mon, nem más volt mint Minoru egyik példaképe. Tulajdonképen ő is egy ok volt amiért Minoru ide akart járni. Ugyanis Mon is ide járt és sikeresen debütált a Ranaval még pár éve. Egyike volt a Toshizou akadémia nagy reménységeinek.

– Pár napja Rai és Haru elmesélték, hogy elvesztetted a barátod – szólalt meg, látva, hogy lesokkolt a dolog. – Tudom milyen érzés ez. Én is vesztettem már el barátot és azt is tudom, hogy nem könnyű utána ugyanúgy tovább élni az életet, mint ahogy előtte. De ha én mély ponton vagyok mindig arra gondolok, hogy azok helyett is élnem kell akiket elvesztettem. Tehát neked Minoru helyett is élned kell – mosolygott rám azzal a mosollyal ami a világ legkegyetlenebb emberét is lefegyverezte volna. – Talán szokatlan, de miattad vagyunk most itt én és a bandám is – mutatott a színpad felé, ahol a srácok már felkészülve vártak Monra. – Rai és Haru nekem adták Minoru dalszövegeit, hogy csináljunk a Ranaval dalokat belőle, hogy itt eljátszhassuk mindenkinek. Mert ezek a dalszövegek fantasztikusak. Büszke lehetsz a barátodra.

Már éreztem a gombócot a torkomban, de még tartottam magam.

– De én nem vagyok hajlandó úgy elénekelni, hogy nem kaptam meg a beleegyezésed – lett komoly az arca, de még így is teli volt érzelmekkel. – Shou, megengeded nekem, hogy elénekeljem Minrou dalait?

Hevesen bólogattam, mert féltem, hogy ha megszólalok, akkor elsírom magam.

– Rendben – mosolygott újra, majd nagy meglepetésemre magához ölelt. – Remélem tetszeni fognak neked a dalok, mert nagyon igyekeztünk.

– Már egy hete ezen dolgozunk – vallotta be Kin.

– Több mint egy hete – tette hozzá Renjiro.

– Nem számít, hogy mennyi, az a fő hogy hatásos legyen – ölelt magához Rai is, amint Mon elengedett. – Szerezzük vissza Pockyt – súgta a fülembe.

– Jó – maszatoltam el egy könnycseppet, majd miután Rai elengedett, Haru újra átkarolta a vállam és vissza húzott magához.

– Akkor kezdhetjük is – intett a bandájának Mon, majd ismét rám mosolygott. – Köszönöm ezt a lehetőséget.

– Én köszönöm – viszonoztam a mosolyát. – És nektek is srácok – néztem a többiekre hálásan.

Miután Mon csatlakozott a színpadon várakozó csapatához, Haruval elvegyültünk a tömegben, de közel a színpadhoz.

– Elképesztő vagy – csóváltam a fejem, mosolyogva.

– Az lennék? – vigyorgott elégedetten.

– Igen – bújtam hozzá. – Ez most nagyon sokat jelent nekem és biztosan Minorunak is.

– Ezért csináltunk – ölelt magához. – Remélem ez segít egy kicsit.

– Emiatt tűnt el egy napra a füzet? – húzódtam el kicsit, hogy láthassam az arcát.

– Igen. Már máskor is volt nálam a füzet. Lefényképeztem a dalszövegeket és elküldtem Monnak, de kellettek még dalok, így újra elvettem a füzetet, de majdnem lebuktam amikor előbb jöttél haza – vallotta be. – Szóval gyorsan eltettem a füzetet és csak másnap tudtam vissza csempészni úgy hogy ne vedd észre.

– Annyira tudtam – nevettem. – Gyanús is voltál.

– Tudom. De legalább ezután már nem fogok telefonálgatni.

– Ajánlom is. Nagyon idegesítő volt – böktem oldalba. – De amúgy honnan tudtátok, hogy Minoru imádja a Ranat és hogy Mon volt az egyik példaképe?

– Nem tudtuk – látszott rajta, hogy ez most meglepte. – Azért választottuk Mont, mert őt ismertük innen a suliból és tudja, hogy milyen érzés elveszteni egy barátot. Pár éve a legjobb barátja meghalt autóbalesetben.

– Hallottam róla – néztem egy pillanatra a színpadon bemelegítő Monra.

– De úgy néz ki, hogy akkor Raival a legjobb embert választottuk.

– Hogy hogy elvállalta ezt, amikor ő már komoly zenész és egy rendes kiadónál dolgozik?

– Mert régebben, amikor ő már végzős volt itt, mi pedig még csak kis elsősök voltunk Raival, elég jól kijöttünk vele. Annak ellenére hogy mi Raival nem bírtuk egymást már akkor sem. Ő mindenkivel kedves volt, már akkor is és azután sem szállt el magától miután befutott a bandája és híresek lettek. De szerintem nem csak miattunk vállalta el, hanem inkább miattad.

– Mázlisták vagytok, hogy egy ilyen srác a barátotok.

– Né valaki más miatt érzem magam mázlistáknak – fogta meg a kezem, egy sokatmondó mosoly kíséretében. – Van még egy meglepetésem a számodra. De azt majd csak ezután mondom el.

Még mielőtt bármit mondhattam volna, Mon beszélt a mikrofonba.

– Sziasztok srácok. Páran talán tudjátok, hogy ki vagyok – erre sokan nevettek a diákok közül. – Vagy lehet, hogy egy kicsit többen – mosolygott szerényen. – De ez a koncert most nem egy Rana koncert lesz. Ez itt ma egy tehetséges fiú koncertje, akinek nem volt alkalma bemutatni nektek a dalait, így most mi segítünk neki. Amiket ma játszani fogunk, azok mind Minoru dalai lesznek. Először fogjátok ezeket tőlünk hallani és utoljára. A dalait nem használjuk fel a saját albumainkhoz. Így hát élvezzétek ki minden pillanatát ennek az estének és mondjatok köszönetet a dalokért Kasaya Minorunak.

Én eddig csak a dalszövegeket olvastam és egyszer sem gondoltam arra, hogy milyenek lennének megzenésítve. Így elképzelésem sem volt, hogy milyen lenne teljes zeneként hallani. De ahogy a Rana bele kezdett az első dalba, az az érzésem volt, hogy ha lett is volna bármilyen elképzelésem a dalokkal kapcsolatban, azt most Mon és a bandája teljesen felülmúlták volna.

Minden dalszövegnek eltalálták a ritmusát és a hangulatát. Teljesen át tudták adni a dalszövegekben rejlő érzelmeket. Viszont észre vettem, hogy a sötétebb hangulatú dalszövegeket nem játszották le, amiért hálás voltam. Mert azok a dalok biztos megsirattattak volna.

A koncert végén Mon és a bandája köszönetet mondtak és hatalmas tapsok és ujjongások kíséretével levonultak a színpadról.

– Na hogy tetszett? – nézett rám Haru. Látszott rajta hogy alig várja a válaszom. Úgy festett mint egy kölyök aki az új rajzát mutogatja a szüleinek és izgatott, hogy mit szolnak hozzá.

– Nagyon tetszett – öleltem meg, a mellkasába fúrva az arcom. – Köszönöm. Ezt soha nem fogom tudni meghálálni – lélegeztem be finom illatát. Eddig is teljesen el voltam olvadva tőle, de ez, amit tett értem Raival és a srácokkal, egyszerűen...egyszerűen hihetetlen érzéseket váltott ki belőlem. Ha eddig nem lett volna világos a számomra, hogy mennyire imádom az engem átölelő srácot, akkor mai nap biztosan rájöttem volna. Ma Haru nagyon sokat nőtt a szememben, de annál jobban csak a szívemben.

– Haru.

– Igen? – húzódott el kissit, hogy láthassa az arcom.

– Szeretlek.