A tavasz közeledtével egyszerre voltam nyugodt, mert letudom ezt a suli évet is és kipihenhetem a szünetben, meg kissé ideges, mivel ez volt Raiék utolsó éve. Rai is végig emiatt idegeskedett, amit fura volt látni, mert még nem igazán láttam bármi más miatt idegeskedni.

Az utóbbi hetekben többször volt koncertezni, meg gyakorolni a srácokkal mint velem. Igyekezett a srácokkal együtt a lehető legtöbbet kihozni magukból, ahogyan a többi hozzájuk hasonló végzős banda a suliban. Ez pedig egy hatalmas versengést eredményezett.

Mindenki tudta, hogy mi forog kockán. Ha bekerülnek a három legjobb banda közé, akkor felléphetnek menedzserek előtt és a legjobbat leszerződtetik valamelyik nagy nevű lemezkiadóhoz.

Szinte minden művészeti ágnál így működött ez az akadémián. Persze nem csak a legjobbak kapnak elismerést, de csak a legjobbnak nyújtják szinte arany tálcán a legjobb ajánlatot, a többiek pedig versenghettek tovább a megmaradt lemezcégekért, divatházért, művészért aki felkarolja őket, és így tovább.

Jövőre rám is ez vár majd, de most csak Raiért idegeskedtem. Nagyon keményen küzdött, ahogyan a többiek is, de most hogy Haru bandája feloszlott és Haru hozzájuk csatlakozott, őket erősítette. Ezért eleinte a srácok magabiztosak voltak, egészen addig míg ki nem derült hogy Maro összeszedte Haru régi bandatagjait és együtt alapítottak egy másik bandát. Szerencsére a versenybe az is beletartozott, hogy figyelembe vették a bandák népszerűségét és a koncertjeik számát. Így pedig erősen vezetett az Aru Yoru.

Még Renjiro is komolyan vette a dolgot. A vége felé rendesen bejárt az óráira és a másik bandájából kilépett. Bár az, ahogyan ő mondta, nem volt olyan komoly mint az Aru Yoru.

Ahogy elérkezett a nagy nap, a suli felkészítette azt a termet, ahol Minoru emlékkoncertjét tartottuk. Pár diák, akik éppen nem a saját jövőjük miatt idegeskedtek, beülhetett megnézni a srácok vizsga koncertjét. Így Shou, Amai, Toma, Airi és Kurva velem tartottak a koncert terembe, ahol rajtunk kívül még jó pár másik diák figyelemmel kísérte a srácok vizsgáját.

Most csak a három banda volt itt. Raiék, Maro csapata és egy számomra ismeretlen másik banda, akik elsőként kezdhették a saját kis vizsga koncertjüket. Közben Rai és a srácok ott ültek pár széken, sorban egymás mellett, Maroékkal. Kicsit tartottam tőle hogy abból baj lesz ha Rai és Maro egymás közelébe kerülnek, de szerencsére Maro elég távol foglalt helyet tőle és most nem basztatta.

A srácok közül most egyedül Renjiro tűnt idegesnek, ahogy ropogtatta az ujjait és türelmetlenül rakosgatta ide oda a lábait. A többiek csöndesen, magukat elfoglalva ültek.

Haru nézte a bandát, Kin olvasott valami könyvet, Rai pedig elővette a mobilját és azt nyomogatta.

– Hogy lehet ilyen nyugodt, amikor pár napja még majd felrobbant? – hajoltam közelebb Shouhoz, hogy hallja.

– Mert már itt van – érkezett a vidám válasz. – Eddig szerintem csak azért idegeskedett, hogy ide eljusson, most meg, hogy már itt van, úgy van vele hogy ez már nyert ügy. Nézd csak meg Harut. Olyan lesajnálóan nézi azokat a srácokat. Szerintem egyértelmű, hogy mi lesz a végeredmény.

– Attól még nem kellene ennyire...

De a mobilom pittyegése hamar félbeszakított. A kijelzőn Rai neve virított, mire rosszallóan felnéztem és megláttam ahogy várakozóan figyel.

Egy üzenetet küldött:

„Ha itt végeztünk, letépem rólad a szexy kis tangád. :D”

Hülye barom.

Gyorsan vissza írtam neki:

„Ne ez foglalkoztasson most. Túl lazán veszed! És nincs tangám!!!!!!!!!!”

Gyorsan érkezett a válasz:

„Minek idegeskedjek? :D”

„MERT TALÁN A JÖVŐD MÚLIK RAJTA? Nem foglak eltartani bármennyire is szeretlek <3”

„Nem is kell eltartanod. Jó testem van ;)„

Ezen hangosan felnevettem, mire az igazgatónő egy szigorú pillantással jutalmazott.

Ezután inkább nem néztem Raira, így is tudtam, hogy rajtam vigyorog azzal az elégedett pofájával, én pedig nem bírtam nem mosolyogni. Ez is csak miatta volt.

Az első banda eljátszott pár saját dalt, majd jöttek Maroék. Az első daluk valami pörgős cucc volt és annyira nem tűnt rossznak, viszont a többi elég jó volt ahhoz, hogy újra elkezdjek aggódni Rai miatt.

– Nézzétek már Renjit – nevetett Toma. – Le sem tagadhatná, hogy be van darázva.

– Most legalább már Rai sem vigyorog – figyeltem őket én is.

Az első sorban ülő két öltönyös figyelmesen végig hallgatta a dalokat, de elég hamar el is tudták veszteni az érdeklődésüket és egy-két dal után inkább tűntek unottnak.

Amikor Maro bandája az utolsó dalukat játszotta, egy lassú dalba kezdtek, ami eléggé nyálasra sikeredett és egyáltalán nem lepett meg amikor Rai hangosan felnevetett és szinte az egész terem hallhatta ahogy azt mondta, hogy ilyen nyál fost még soha nem hallott. Ennek köszönhetően mindkét öltönyös figyelme Raira terelődött és nem úgy néztek ki mint akik bosszankodnának Rai beszólása miatt. Viszont az igazgatónő annál inkább.

Hangosan csittegett Rainak, aki erre csak még hangosabban nevetett, de végül sikerült a dal végére lecsillapítania magát. Majd amikor Maroék befejezték és levonultak, Raiék magabiztosan elfoglalták a helyüket a színpadon. A többiekkel ellentétben nem öltöztek ki az alkalomhoz és nem bájologtak hogy bevágódjanak, amikor bemutatkoznak a két öltönyösnek. Egyszerűen csak magukat adták.

– Uraim – hajolt meg nevetségesen Rai, majd vigyorogva felegyenesedett. – Mi lennénk az Aru Yoru. A maguk nevéről meg lövésem sincs, de lesz még épp elég időnk megismerkedni – vont vállat lazán.

Kétség sem fért hozzá, hogy nagyon nyeregben érezte magát. Miatta pedig a srácok is teljesen ellazultak és felvették Rai laza magabiztosságát. Renjiro már szinte olyan nyugodtnak látszott int aki az egészet le se szarja.

Nagy meglepetésemre a fiatalabb, lazábbnak tűnő öltönyös jól szórakozva valamit oda súgott az öregebb öltönyösnek, aki helyeslően bólogatott.

– Eszméletlen hogy ez bejön nekik – csóváltam a fejem mosolyogva.

A srácok nem szarakodtak úgy ahogy az előző bandák, rögtön belekezdtek az első dalukba.

Nem lepett meg, hogy Raiék jobban lekötötték a menedzserek figyelmét, mint az előző bandák. Jó dalokat választottak ki és jól be is osztották, hogy mikor melyiknek kell jönnie, hogy minden összhangban legyen.

A vizsga koncert végén az igazgatónő, a menedzserek és pár tanár félrevonult a terem végébe tárgyalni. Közben pedig a srácok kifújták magukat.

– Na milyenek voltunk? – ült le mellém Rai.

– Túl magabiztosak.

– Ne legyél már ilyen borúlátó – nyafogott, lazán lecsúszva a székén. – Úgy elbaszod az örömömet – húzta a száját.

– Jó, bocsi. Csak nem akarom, hogy az egészet már biztosra vedd aztán a végén meg pofára ess – fogtam meg a kezét.

– Nem fogok. Van b tervem.

– Mi az?

– Hát mivel kijelentetted, hogy nem tartasz el, így ez inkább egy c terv – vigyorgott, miközben a hüvelykujjával a kézfejemen körözött.

– Bocs, hogy elcseszem a nagyszabású terveid – forgattam a szemeim.

– Semmi gond – vont vállat. – Mondjuk jobban belegondolva nem biztos hogy díjaznád a c tervem.

– Mi az? – ismételtem meg a kérdést.

– Hát még mindig lehetek hímringyó – nevetett.

– Tetszene mi? – néztem rá összehúzott szemekkel.

– Igen. De várj, még nem is mondtam a legjobbat. Ugyanis azt tervezem, hogy a te hímringyód leszek. Na mit szólsz? – szélesedett ki a vigyora. – Nem fogsz eltartani. Egyszerűen csak kifizeted a neked nyújtott szolgáltatásaim. Na így jók leszünk?

– Csodás – csóváltam a fejem, mosolyogva egy újabb hülyeségén. – Remélem nem kérsz fizetést visszamenőleg, mert per pillanat még nem vagyok a dúsgazdag apucid. Meg egyébként is mindig te kezdeményezed szóval....lehet te fogsz inkább nekem fizetni.

– Dúsgazdag apuci? – tőrt ki belőle a nevetés.

– Látom megint megragadtad a lényeget.

– Esküszöm Bibiri-kun, hogy ha ez most bejön és befutott zenész leszek és kurvára megszedem magam, akkor kifizetek neked bármit, de ígérd meg, hogy mától apucinak fogsz hívni – ragadta meg a kezem, vigyorogva. De volt egy olyan érzésem, hogy ezt azért egy picit komolyan is gondolja.

– Nem – vágtam rá rögtön.

– Ne mááár – húzta a száját, majd a felcsillanó szemét látva, tudtam, hogy egy újabb jó ötlete támadt. – Jó akkor megelégszem egy apuci tetoválással is.

– Akkor már inkább a te nevedet tetováljuk – próbáltam egyezkedni, bár nem gondoltam teljesen komolyan, de ha már muszáj akkor bármit, csak ne az apuci szót.

– Igen – vágta rá most ő. – Léci, az én nevemet – húzgálta meg a pólóm ujját, mint egy aranyos kisgyerek.

– Majd még meglátjuk – nem bírtam nem mosolyogni rajta.

– Nézd már milyen kis aranyosak – váltott gyorsan témát, én pedig, követve a pillantását egy nevetgélő, ölelkező Haru Shou párost láttam.

– Azok – teljesen egyetértettem vele. Shou és Haru legalább annyira passzoltak mint én és Rai.

– Jó látni, hogy így összepasszolnak és jók együtt. Mint mi – nézett újra rám.

– Te gondolat olvasó vagy? – néztem őt gyanakvó szemekkel.

– Talán – nevetett. – De ők hiába ilyen aranyosak együtt, te sokkal aranyosabb vagy amikor reggel azért nyafogsz, hogy ne másszak ki az ágyból és belém csimpaszkodsz. Te aranyos kis nyuszó – gügyögött nekem, az arcomba csípve.

– Ha ezt mondjuk Renji hallotta volna...

– Akkor elhánynám magam – szólalt meg mögöttünk Renjiro. – Nem láttátok Kurvát?

– Az előbb még itt volt – válaszoltam kissé nehezen, mivel Rai még mindig az arcom nyúzta.

– Csak nem engem keresel? – pattant fel a székéről Toma.

– Nem! – vágta rá Renjiro. – Téged minek keresselek? Állandóan a seggemben vagy – morgolódott.

– Nahát – engedte el az arcom Rai. – Továbbléptetek a kapcsolatotokban egy szintet?

– Kuss – ült le Renjiro egy szabad székre.

– Ideges vagy? – térdelt fel a székére Toma és úgy nézett hátra Renjirora.

– Nem.

– Persze. Láttam ám hogy be vagy csokizva – nevetett Toma.

– Akkor nyisd ki a szemed te fasz, mert kurvára rosszul láttad.

– Héé – szóltam rájuk. – Nyugi. Rohadt jó voltál Renji, meg a többiek is.

– Kösz.

Bár próbált semleges arcot vágni és lazának tűnni, de én azért észrevettem a szája sarkában bujkáló mosolyt. Jól esett neki a dicséret, csak soha a büdös életbe nem mutatta volna ki.

– Jól mondja Seiko – csatlakozott hozzánk Kurva, egy dobozos üdítővel a kezében. – Jók voltatok. Maro megbaszhatja – nevetett, miközben helyet foglalt Renjiro ölében. – Nem is csoda, hogy annyit stírölnek titeket a jövendőbeli menedzsereitek.

– Stírölnek? – néztem az említett két öltönyös felé.

– Aha. Mondjuk, hallottam hogy Maro bandája is tetszik nekik és azon gondolkoznak, hogy mindkettőtöket szerződtetnek.

– Még csak az kellene – vonta össze a szemöldökét Rai és akaratlanul is Maroék felé nézett.

– Ezt a kettőtök közti feszültséget levezethetnétek egy menettel – vetette fel az ötletet Kurva, mire Rai mellettem összerázkódott, ahogy a gondolatra kirázta a hideg.

– Ne mondj már ilyen faszságokat Kurva – szolt rá Rai. – Még a gondolatra is elmegy az életkedvem.

– Bocsi. De nézd a jó oldalát. Ha mindkettőtöket leszerződtetnek akkor Maro nem marad itt ahol Seiko van – duruzsolta hátulról Rai fülébe, aki ennek hallatán teljesen befeszült.

– Hogy mi van? – fordult hátra rögtön Rai.

– Tudod, Maro itt lakik az akadémia közelében és elég nagy a valószínűsége hogy itt is marad, ha nem kell máshová menni. Meg amúgy sem siet sehová. Végül is egy gazdag kölyök – magyarázta Kurva. Nem hiszem, hogy belegondolt abba hogy ezzel teljesen kikészíti Rait.

– Kurva, hagyd már abba – szolt rá Renjiro. – Még a végén itt akar maradni Seiko miatt, mi meg kereshetünk egy új gitárost vagy mi sem megyünk sehová.

– Idefigyelj Bibiri-kun – fordult hozzám komolyan Rai.

De még mielőtt belekezdett volna bármibe is, az igazgatónő felszólította a vizsgázókat, hogy fáradjanak át vele és az öltönyösökkel egy másik terembe.

– Na menjetek – bökdöstem Rait. – Legyünk minél előbb túl rajta.

– Kezdj el imádkozni, hogy Marot is leszerződtessék – állt fel Rai.

– Inkább nem – fintorogtam. – Nem szívesen hallanám a hírekben, hogy kinyírtad.

– Én meg mást nem szívesen...

– Menjünk már! – húzta magával Renjiro. – Máskor is rendezhetsz féltékenységi szarakodást, de ne most.

A srácok átmentek egy másik közeli terembe és legalább húsz percet ott töltöttek a többi bandával meg a menedzserekkel. Ugyan csak pár percről volt szó, de nekem az izgalom miatt óráknak tűnt.

– Mikor jönnek már? – toporogtam a folyosón, ahol már egy ideje vártunk a többiekkel a srácokra.

– Biztos valami szar beszédet mond az igazgatónő – lóbálta a lábát egy széken ülve Kurva.

– Vagy Rai épp győzködi őket hogy vigyék Marot is – nevetett Toma.

– Ki az a Maro? – kérdezte Airi.

Nem volt meglepő hogy nem tudott róla. Új lány volt itt, ráadásul amikor már közénk került Maro eléggé felszívódott, mi pedig nem beszéltünk neki róla. Most is amikor szóba került, ő nem volt ott, hanem Kinnel lefoglalták egymást, ahogy mostanában az elmúlt hetekben szokták. Miután Rai beharangozta a suliban, hogy ezek bizony össze fognak jönni, annyira nem lepett meg senkit amikor ez megtörtént.

– Maro a suli rossz fiúja – válaszolta Toma.

– De Raiék is azok – döntötte oldalra a fejét, aranyosan értetlenkedve.

– Ez attól függ, hogy honnan nézed. Mert Maro egy egészen másfajta rossz fiú – magyaráztam. – Ő a rosszabb fajta.

– Egyébként meg ő az a másik kék hajú srác aki nem Toma – világosította fel Kurva.

– Ellopja a király stílusom – fonta össze maga előtt a karjait, morgolódva.

– Nyugi szépfiú – kacsintott rá Kurva. – Senki másnak nem áll ilyen jól mint ahogy neked.

– Köszi – nézett félre kissé zavartan.

Mióta azon a sátrazásunkon kiderült, hogy ők már egyszer lefeküdtek, Toma néha eléggé zavarban volt amikor Kurva ilyen kijelentéseket tett vagy hozzáért stb. Amikor pedig Minako is a közelben volt, akkor szinte menekült az ilyen helyzetekből. Ami néha elég vicces volt.

Amikor már úgy éreztem, hogy megkattanok a várakozástól, kinyílt a terem ajtaja és Haru lépett ki, mögötte pedig jöttek a srácok. De Haru olyan búskomor pofát vágott.

– Hogy sikerült? – lépett azonnal hozzá Shou.

– Hát...- vett egy mély lélegzetet, mint akinek erőt kell gyűjtenie, majd egy sejtelmes mosoly kíséretében ezt mondta: – Úgy néz ki lesz egy hosszú utunk a srácokkal Ausztráliába.

– Tudtam! – kiáltott fel Shou. – Annyira tudtam, hogy meglesz – fülig ért a vigyora. – Nagyon ügyes vagy – állt lábujjhegyre és vigyorogva összeborzolta Haru haját.

Egy megkönnyebbült sóhaj után rögtön Raihoz léptem.

– Annyira büszke vagyok rád – öleltem magamhoz, az orrom a nyakához érintve. Szeretem a finom, férfias illatát.

Visszaölelt ugyan, de éreztem, hogy valami nem az igazi.

– Mi a baj? – kicsit elhúzódtam tőle, majd amikor megláttam a savanyú arcát és bosszankodva összevont szemöldökét, elengedtem. – Mi ez az arc?

– Maro nem jön velünk – közben pillantása megállapodott a teremből éppen kilépő Maron.

– Én is nagyon sajnálom – vágta zsebre a kezét Maro, egy sunyi mosollyal az arcán. – De ez van. Még úgy is látjuk egymást. Nem megyek messzire. De nektek sok sikert – nézett a többiekre.

– Kösz, de enélkül is kurva jók leszünk – villantott egy győzedelmes mosolyt Renjiro.

Miután a többi bandatag távozott, a két öltönyös jött oda hozzánk.

Az idősebbiket úgy ötven évesnek saccolnám. Az a tipikus öreg, komoly üzletember forma. Míg a fiatalabb csak pár évvel lehetett idősebb nálunk. Szőke, kissé váll alá érő haja, két oldalt fel volt nyírva, így valamivel lazábbnak tűnt mint az öreg és a fülbevalói is erre utaltak. Összességében egy jóképű ausztrál srác volt, szép kék szemekkel, izmosnak látszó, magas testtel, de nekem még így sem ért fel Raihoz.

– Akkor srácok két hét múlva találkozunk Sydneyben – szólalt meg a szőke japánul, ami eléggé meglepett. – Addig szokjátok a gondolatot, hogy odaát én leszek a főnök – villantott egy jóképű mosolyt.

– Te is, azt a gondolatot, hogy rohadt nehéz dolgod lesz – viszonozta a mosolyát Haru.

– Majd meglátjuk.

Azzal a két öltönyös és az igazgatónő távoztak.

– Ki ez a srác? – néztem a szőke után.

– Ő Max – hallottam Rai hangját, majd egyszer csak csettintett egy nagyot az arcom előtt, amitől ijedten hátra ugrottam. – Én meg Rai vagyok.

– Már megint féltékenykedsz?

– Csodálkozol ha egyszer le se vetted róla a szemed? – csípett az oldalamba.

– De nem azért néztem – forgattam a szemeim.

– Remélem is – húzott vissza magához. – De ha mégis – súgta a fülembe. – Ma este úgy is kidugom belőled a gondolatát is. Holnap reggelre már azt sem fogod tudni, hogy ki is az a Max.

– Hülye vagy – nevettem.

                                                            *

Miután a srácok túljutottak a nehezén és lazulhattak, elkezdődött a szünetünk. Rai pedig minden pillanatot meg akart ragadni, hogy velem lehessen, még mielőtt Ausztráliába utaztak volna.

A szünetre azt terveztem, hogy hazamegyek a családomhoz, de Rai teljesen átszerveztem az egészet. Mire észbe kaptam már az ő kocsijában ültem, a cuccaim a csomagtartóban Raié mellett és úton voltunk a szüleimhez.

– El sem hiszem, hogy rábeszéltél arra hogy hazavigyelek – csóváltam a fejem, mosolyogva. – Azt meg még jobban nem hiszem el, hogy az anyám mennyire oda volt az ötletért.

– Még szép hogy odavolt – mosolygott magabiztosan. – Az anyád szeret engem. De ki ne szeretné, hogy egy ilyen jóképű srác szeresse a fiát. Főleg hogy ebből a jóképű srácból rock sztár lesz – dörzsölte elégedetten a borostáját.

– Azért el ne szállj magadtól – emeltem égnek a tekintetem. – Ha nem futna be a bandád, anya akkor is bírná a képed. Főleg ha ilyen szexy borostát növesztesz neki – vetettem rá egy oldalpillantást.

– Tetszik? – nézett felváltva az útra és rám.

– Már hogyne tetszene – simítottam végig az arcán, mire édesen a tenyerembe hajtotta a fejét – De azért remélem favágó szakállt nem növesztesz.

– Pedig van egy tök jó piros kockás ingem – vigyorgott rám, kivillantva fehér fogait.

– És van baltád is? – mentem bele a játékba.

– Van. Jó nagy. Minden este használom – húzogatta a szemöldökét, mire kitört belőlem a nevetés.

– Nem szívesen nézném meg ahogy megpróbálsz kivágni vele egy fát.

– Ki tudja? Talán még az is menne.

Ahogy elképzeltem az egész jelenetet, csak még jobban nevettem tőle.

– Lehet jobb lesz ha leállítom magam egy időre – szólalt meg egy kis idő múlva. – Különben a szüleid azt fogják hinni, hogy bedrogoztalak.

– Dehogy – törölgettem a könnyeim. – Tudják, hogy milyen vicces az én pasim és hogy miatta nem telik el úgy egy nap, hogy ne sírnék a nevetéstől.

– Nagyon helyes – a kezébe vette a kezem és adott rá egy édes puszit, majd egy piros lámpánál megállva rám nézett. – Nem is tudod elképzelni, hogy mennyire fogsz nekem hiányozni Bibiri-kun – beszéd közben végig őszintén, mélyen a szemembe nézett.

– Dehogynem – fordultam felé a felsőtestemmel, hogy magamhoz húzhassam. – Pont annyira mint amennyire te is nekem – közel hajolva össze érintettem ajkainkat egy szűzies csókra.

Amikor elhúzódtam volna, visszarántott és kicsit durvábban csókolt meg, de sajnos nem tartott sokáig. A mögöttünk türelmetlenül dudáló kocsik zajára kelletlenül elhúzódott és elindult a kocsival.

– Ugye majd mindennap beszélünk? – fogta meg újra a kezem.

– Még szép. Különben ki nevettetne meg mindennap? – hajtottam a fejem a vállára.

– Mielőtt elmegyek, meg csináljuk neked azt a tetoválást amit megbeszéltünk.

– Gondoltam, hogy nem felejted el.

– Persze hogy nem. Ezzel jelezem a területemet.

– Remélem nem a homlokomra tervezed tetováltatni a neved.

– Nem is rossz ötlet. Láttam már csajt aki az egész arcára oda tetováltatta a pasija nevét.

– Azt el is felejtheted. Szeretlek, de nem csinálok magamból hülyét.

– Oké. Megelégszem azzal, hogy egyáltalán magadra tetoválod. De az időpontot már lefoglaltam a tetoválómnál.

– Ez komoly? Mikorra?

– Holnapra.

– De holnap is itt leszünk anyáéknál. Komolyan vissza akarsz kocsikázni emiatt?

– Eltaláltad – váltott sebességet. – Holnapra már ott lesz a csípődön a nevem.

– Nem.

– A segged felett?

– Nem.

– A farkad felett?

– Nem – tátogtam neki.

– A belső combodon?

– Rai – sóhajtottam.

– Jó akkor hova akarod?

– Bárhová ahol nem úgy néz ki mint egy ribanc rendszám.

– Jó – látszott az arcán, hogy ezzel most elgondolkodtattam. – Csikló?

– Na látod, ez mindjárt más – veregettem meg a vállát.

– De én mondom meg, hogy mekkora lesz és milyen.

– Nem tetováltathatod ki az egész karom – szögeztem le azonnal.

– Azt majd meglátjuk – húzódott az ajka egy sunyi mosolyra.

– Szét rúgom a segged ha bealtatsz valamivel és egy baszott nagy Rai tetoválás lesz a képemen amikor felébredek – fenyegettem meg.

– Ez nem is rossz ötlet – dörzsölte meg borostás állát.

– Ha ezt meg mered tenni, biztos lehetsz benne, hogy két hét múlva örülni fogsz ha élve elhúzhatsz Ausztráliába.

– Áhh dehogy – vigyorgott tovább. – Egy monoklival a képemen is boldogan mosolyogva szállok fel, mert a következő hatvan évre bebiztosítottam magam.

– Már ha nem áslak el a hátsó kertünkben.

– Akkor a szellemem üldöz majd életed végéig.

– Valahogy sejtettem – nehezen tudtam elnyomni a mosolyom arra a gondolatra, hogy Rai bizony ezt is megtenné.

Az út további részét ugyan ilyen jó hangulatban tettük meg Majd a szüleim háza előtt leparkolva, Rai kivette a kocsiból a cuccainkat, én pedig türelmetlenül rohantam a bejárati ajtóhoz.

– Jesszus Bibiri-kun – jött mögöttem Rai nevetve. – Olyan vagy mint egy türelmetlen kölyök aki várja a karácsonyi ajándékot. Pedig karácsony már rég elmúlt.

– Tudom – akaratlanul is vetettem egy gyors pillantást Rai órájára. Azóta hogy megkapta le sem vette, csak ha nagyon muszáj.

– De már nagyon hiányoztak – nyomtam le a kilincset és véletlenül a kelleténél hagosabban nyitottam be. Hát szóval elég durván a falhoz basztam az ajtót.

– Úgy hallom hazajött a fiad Azami – hallottam apa jókedvű hangját.

– Sziasztok! – kiáltottam nekik, bár még senkit nem láttam.

– Szia kölyök – jött ki apám a nappaliból, mögötte pedig ott toporgott anya.

– Jaj, ne álld már el az utat – morgolódott anya. – Hadd lássam a fiúkat.

– Vegyél fel szemüveget – viccelődött apa, de azért félre állt az útból.

– Na végre, hogy itt vagytok – anya mindkettőnket magához húzott, hogy megöleljen. – Te nőttél Rai? – nézett fel rá meglepetten, miután kiengedett minket a szorító öleléséből.

– Hát már nem sok esély van rá. Max izomra nőttem – húzta ki magát egy picit.

– Meg súlyra a sok sütitől amit neki küldesz – csóváltam a fejem, mosolyogva.

Karácsony után és miután Rai vissza is vitt, anya hetente egyszer küldött egy csomagot Rainak és nekem a suliba, ami teli volt házi sütikkel. Rai persze az egészet megzabálta, nekem pedig a legtöbbször csak a morzsa jutott.

– Dehogyis – tette anya a kezét Rai hasára, hogy kitapogassa az izmait. – Megvannak még a kockái amiket úgy szeretsz – kacsintott rám.

– Anya!

Éreztem ahogy szépen lassan elvörösödik az arcom.

Persze Rait nem zavarta a dolog.

– Hallottuk, hogy sikeres volt a vizsgád Rai és most már jön a nagybetűs élet – szolt közbe apu.

– Igen – mosolygott szerényen Rai.

– Nagyon gratulálunk – ölelte meg újra anya és két puszival jutalmazta. – Büszkék vagyunk rád.

Rai meglepettnek látszott. Mintha még soha senki nem mondta volna ezt neki. Ami eszembe juttatta az apját. Még nem ismerem, de amennyit hallottam róla, volt egy olyan érzésem, hogy nem leszünk jóban.

– Nagyon köszönöm – zökkentett ki a gondolat menetemből Rai hangja.

– Ugyan – ölelte meg férfiasan apa is. – Legyél csak híres zenész, örülni fogunk neki, mert az a sejtésem, hogy a törpe – mutatott rám. – Majd valami meg nem értett művész lesz. Szóval rád hárul a feladat, hogy ne haljon majd éhen, ahogyan azok szoktak.

– Hát köszi – emeltem égnek a tekintetem, miközben Rai jót nevetett apu poénján.

– Gyertek be és pakoljatok le – terelt be minket anya. – Kitakarítottam a szobádban Seiko és már neki is láttam azt a sok finomságot elkészíteni, amiket beterveztem. Ha végeztetek a pakolással jöhetnél majd segíteni nekem.

– Rendben anya.

Miután Raival lepakoltunk a szobámban, én mentem anyának segíteni, Rai pedig hiába próbálkozott, hogy a közelemben maradjon, anya mindig elküldte, hogy a konyhában már nincs szükség több férfi kézre. Így Rai inkább csatlakozott apához, aki a nappaliban épp valami harci technikákkal kapcsolatos műsort nézett. De jól el voltak ők ketten.

A vacsora is jó hangulatban telt el. Anyáék nagyon jól kijöttek Raival, mindig tudtak miről beszélni és sosem feszengtek egymás társaságában, aminek nagyon örültem, annak ellenére is, hogy apa nagyon sok viccet tudott elsütni velem kapcsolatban, ahogyan Rai. Anya pedig vacsora után képes volt az összes baba kori képeim meg videóim megmutatni Rainak, aki nagy meglepetésemre, mindenen olvadozott és kért is egy baba képet rólam, ami szerinte nagyon cuki. Őszintén? Itt már annyira fáradt voltam, hogy pont leszartam.

Viszont nem csak én.

Mire ágyba kerültünk, Rai is fáradtan nyújtózott el az ágyamon, majd magához ölelve, a nyakamba szuszogott.

– Szép álmokat Bibiri-kun.

– Neked is.

– Készülj, hogy holnap korán kelünk.

– Baszd meg – motyogtam a sötétben.

– Esküszöm, ha nem lennék fáradt én megtenném Bibiri-kun.

– Azt rögtön gondoltam.

Pár perc csönd után, már azt hittem, hogy elaludt, amikor a szívbajt hozva rám, hirtelen megszólalt.

– Ugye reggel ágyba kapom a kávém és a reggelim?

– Hát persze – feleltem szarkasztikusan.

– De most komolyan?

– Ühüm.

Újabb ígéretesnek tűnő néma csend után, már félálomban voltam, amikor...

– Bibiri-kun.

– Hmm?

– Mégis csak van egy kis erőm egy kis szexhez.

– Na felejts el – fordítottam neki hátat.

                                                            *

Kicsivel később valahol máshol...

Kissé idegesen igazítottam meg a csokornyakkendőm.

– Jól nézel ki – mosolygott le rám Haru.

– Ugye tudod, hogy ez nem nyugtat meg?

– Igen, de attól még jól nézel ki.

– Még a nevetséges, sárga csokor nyakkendőmmel is?

– Azzal csak még inkább.

– De csak mert nem te hordod – néztem végig tökéletes öltözékén.

Fekete öltönyt hordott, amit teljességgel rá szabtak és nagyon jól állt neki. Ráadásul egy egyszerű fekete, fényes anyagú nyakkendőt hordott, ami passzolt a szintén fényes, fekete öltöny gallérjához. Haját egy laza kontyba fogta, de még az is passzolt az öltözékéhez. Egyszerűen rohadt jól nézett ki.

– Most miért nézel így rám Csingiling?

– Túl tökéletes vagy – húztam a szám.

– Ezt úgy mondod mintha te nem néznél ki jól.

– Te úgy nézel ki mint valami menő üzletember, én meg valami pincér vagy csicska – fontam össze a karjaim magam előtt.

– Dehogy – nevetett. – Te is nagyon jól nézel ki – egy lágy csókkal jutalmazott. – De ne ilyen hülyeségekkel foglalkozz. Ez a mi napunk – fogta meg a kezem. – És szerintem most mi jövünk.

A kétszárnyas, elegánsan faragott, hatalmas ajtóhoz húzott és még mielőtt benyitott volna, nyugtatón rám mosolygott.

– Ne idegeskedj, hamar túl leszünk rajta, aztán pedig egy hétig csak ketten leszünk.

– Megígéred?

– Igen – adott egy gyors puszit a halántékomra, majd kinyitva az ajtót, feltárult előttünk a hatalmas termet elfoglaló ember tömeg, akiknek a tekintete hirtelen mind rajtunk állapodott meg.  

(Max-ról képet találtok a Szereplők menüben :) )