Odakint hét ágra sütött a nap és épp készült kisütni a retinám, ahogy Haru tett egy jobb kanyart a kocsival. Épp csak sikerült előkotornom a kesztyűtartóból a napszemüvegem és felvennem, amikor egy nagyot fékezett az egyik piros lámpánál, én pedig azonnal előre lendültem, akaratom ellenére, de mázlimra, a biztonsági öv megfogott.

– Bocsi – mosolygott rám.

– Nem gond – igazítottam vissza, az egyszerű, fekete napszemüveget.

– Olyan merev vagy.

– Annyira nem, mint amennyire te ma reggel – vigyorogtam rá.

– Az igaz, de nem arra gondoltam – tolta fel a feje tetejére az ő napszemüvegét. – Idegesnek látszol.

– Talán mert most viszel bemutatni a szüleidnek, aztán meg ott vannak még az én szüleim is. Szerintem érthető, hogy miért nem ugrok ki örömömben a sárga Csingilinges boxeremből. Mellesleg elképesztő, hogy létezik ilyen boxer fiúknak.

– Nekem tetszik – vigyorgott elégedetten. De szerintem leginkább csak azért, mert ő szerezte be nekem.

– Majd én is veszek neked valami hasonló jó cuccot.

– Csak nyugodtan – vont vállat lazán. – De ne idegeskedj. A szüleim szeretni fognak, meg a te szüleid is engem.

– Ezt meg honnan veszed?

– Egyszerűen csak tudom – kacsintott rám. – Viszont... – kezdte bizonytalanul.

– Igen?

– Az apám ma felhívott, hogy tartana egy kisebb ünnepséget a tiszteletemre. Szóval...

– Kisebb ünnepség? Mennyire kicsi?

– Hát a családom egy része lesz ott, meg pár ember apám cégétől, meg ott vannak még a...

– Mennyire kicsi? – ismételtem.

– Úgy pár tucat ember – vont vállat, de látszott rajta, hogy feszeng és ideges a reakcióm miatt.

– Mennyire kell kiöltözni?

– Hát egy öltöny biztos kell.

Ha tehette volna, most biztos össze húzta volna magát, jó picire.

– Minek pakolsz annyit Csingiling, nem a világ végére megyünk – idéztem a reggeli mondatát. – Nem kell semmi komoly, csak a szokásos – mélyítettem el hozzá a hangom és igyekeztem minél gúnyosabban előadni. Majd mérgesen ránéztem. – Azt persze elfelejtetted reggel megemlíteni, hogy valami puccos partit szervez az apád, én meg úgy állítok be, mint valami szerencsétlen akinek öltönye sincs – basztam le. – És baszki, még az alsógatyám is Csingilinges! – tettem hozzá, még mérgesebben, ami elég nagy hiba volt. Sajnos elvette a haragom és a lecseszés élét, ezért is nevette el magát Haru.

– Ne nevess, mert a képedbe építem a kormányt – próbáltam mérgesen nézni rá, de amilyen aranyosan próbálta visszafogni magát, egyszerűen nem tudtam rá tovább haragudni.

– Akkor? – fújtam ki a levegőt, kifújva ezzel az összes dühöm. – Mi legyen?

– Némiképp előrelátó voltam és felhívtam apám egyik emberét, aki mellesleg jól ért az öltözködéshez. Megadtam neki a méreteid és a színeid, hogy mi állna jól neked és megkértem, hogy készítse ki a szobánkban a ruháinkat, mire odaérünk.

– Ez igen – tapsoltam meg. – Néha egészen meg tudsz lepni.

– Örülök neki. Szeretlek meglepni – hajolt hozzám, egy gyors puszit adva a számra. – Meglátod, jól fogjuk érezni magunkat. Főleg hogy utána egy hétig csak mi ketten leszünk. Már mindent előkészítettem.

– Ezt hogy érted?

– Úgy hogy egy ideig Okinaván leszünk.

– Szóval felvágsz nekem az okinavai Haru hoteleddel?

– Szóval még emlékszel rá?

– Persze, hogy emlékszem. Életem egyik legjobb karácsonya volt amikor az orrom alá dörgölted, hogy az apád egy gazdag szálloda lánc tulajdonosa – adtam egy nagy, cuppanós puszit az arcára.

– Életed legjobb karácsonya? – villantotta a legédesebb mosolyát.

– Igen, de nem attól, hogy egy drága szállodába vittél – hajtottam a fejem a vállára. – Hanem attól, hogy veled lehettem és remélem még sok ilyen karácsonyom lesz.

– Édes vagy Csingiling – puszilta meg a fejem. – Ha rajtam múlik, akkor még nagyon, nagyon sokat karácsonyozunk együtt.

– Hármasban – hallottam a hátsó ülésről Pocky hangját.

– Pockyval is? – kérdeztem Harut.

– Igen. A kis örök kukkolóval is – nevetett Haru.

– Én aztán dehogy kukkolok – szívta fel magát Pocky. – Bár azt elismerem, hogy nem rossz a srác csípő mozgása – célzott Harura. – De Raié még mindig jobb.

– És azt te meg honnan tudod? – néztem hátra rá.

Minoru halála ugyan megváltoztatta Pockyt és engem is földbe döngölt rendesen. De az idő segített és a srácok is, nekem és Pockynak is. Eleinte csöndes volt ugyan, sőt, szinte néma. Alig szolt hozzám és ha megjelent akkor is olyan volt mintha ott sem lett volna. De ahogy telt az idő, Pocky egyre többet beszélt és szépen lassan kezd visszatért a régi önmaga, ami nekem is jót tesz.

– Sehonnan, csak nagyon jó a képzelőerőm – varázsolt elő egy pockyt és mosolyogva elfogyasztotta.

– Rossz vagy – fordultam újra előre.

– Mit mondott? – kérdezte Haru.

Mióta Pocky visszatért, Haru mindig nagyon érdeklődik iránta, amit nagyon aranyosnak találok, mert mindent tudni akar amit vele beszélek.

– Csak a szokásos – legyintettem. – Most épp Rait sztárolja.

– Pocky miért szereted jobban Rait mint engem? – húzta a száját.

– Azt nem mondtam, hogy jobban szeretem, csak hosszabb ideje ismerem. Mondjuk téged már láttalak pucéran is – vigyorgott Pocky.

– Áh, már megint perverzkedik – mondtam, látva Haru kérdő tekintetét.

– Bosszant, hogy ő is lát pucéran mi? – vigyorgott Haru is.

– Inkább ejtsük a témát. A lényeg az hogy mindkettőtökkel egyenlően perverzkedik.

– Én ezzel is megelégszem – nevetett.

Az út további részében zenét hallgattunk és az okinavai kiruccanásunkról próbáltam kifaggatni Harut, hogy mit tervez. Persze szinte semmit nem tudtam kiszedni belőle, de viszonylag hamar megérkeztünk Haruékhoz.

Nem igazán lepett meg, amikor egy nagy, elegáns, ugyanakkor modern háznál álltunk meg a kocsival. Egy hatalmas, virágokkal teli, ápolt kert tartozott hozzá, egy csicsás szökőkúttal. Az egészet nagy kerítés takarta el, ezzel távol tartva a nem kívánt vendégeket.

Haru az automata kapuhoz állt a kocsival, ahonnan kikövezett út vezetett le egy garázsba. De csak ha túl jutottál az automata kapun, amit egy „Magánterület, idegeneknek belépni tilos” táblával díszítettek. Haru megnyomott egy gombot a kapu mellett elhelyezett panelen és várt.

– Üdvözlöm a Maita család otthonában. Bármit is akar ránk sózni, a látszat ellenére csórók vagyunk. Max egy-két vesével szolgálhatok. De azok minőségi Maita vesék – szólalt meg egy férfi hang a panel hangszórójából.

– Szia Arata. Haru vagyok – vette le a napszemüvegét. – Beengedsz?

– Hát nem is tudom. Kérdezd az újra telepített rózsákat és a felújított szökőkutat.

– Ígérem jó fiú leszek – mosolygott a kamerába.

– Tavaly is ezt mondtad – érkezett a vidám hang a hangszóróból, majd egy pittyegő hang után kinyílt a kapu.

– Kösz – villantott egy utolsó mosolyt Haru, majd elindult a kocsival.

– Ki ez az Arata?

– Majd meglátod – mosolygott sejtelmesen.

Haru nem ment le a garázsba, a köves úton lefordult és egyenesen a házba vezető márvány lépcső előtt parkolt.

– Az anyád ezért szét cseszi a fejed, hogy újra szét cseszed a kertjét – jött ki a házból egy Haruhoz hasonló srác. Bár ennek a srácnak rövid, fekete haja volt, világoskék szeme és egy kicsit alacsonyabb volt Harunál, de arcra valamennyire hasonlítottak.

– Ez csak egy kis fű – szállt ki a kocsiból Haru, én pedig utána.

– Nekem ne magyarázkodj. Majd anyádnak – vágta zsebre a kezét a laza, fekete melegítő nadrágjába, amihez egy fehér pólót vett fel, egy olyan felirattal hogy: „Nem láttam, nem hallottam semmit. Én itt sem vagyok.” Ehhez a szetthez pedig tökéletesen ment az „Utálom a hétfőket” feliratú szürke mamuszos papucs.

– Biztos te vagy Shou – sétált le a lépcsőn. – Én Maita Arata vagyok Tudom, tudom. Ne is mondj semmit. Ugye mekkora szívás ez a név? – mosolygott, felvillantva két aranyos gödröcskét az arcán, ami viszont nincs Harunak.

– Igen, eléggé – válaszoltam őszintén.

– Az unokatesóm – tette hozzá Haru.

– Tetszik a srác – nézett Harura, miközben rám mutatott.

– Neked csak ne tetsszen – indult el a lépcsőhöz, de semmi verekedési vagy megfélemlítési szándékkal. Egyszerűen csak be akart menni.

– Nyugi, nem vagyok meleg. Ezt te is tudod. Bár rólad is ezt hittük egészen mostanáig – tette hozzá.

– Ez más.

– Ha te mondod – vont vállat. Nem úgy nézett ki mint aki különösebben izgat a téma.

– Anyáék?

– Elmentek. Az egyiknek üzleti ügy, a másiknak meg a parti utómunkálatai. Tippelj, hogy kinek melyik. Most csak én vagyok itthon – nyitotta ki nekünk az ajtót. – Vigasztalom anyádat a jelenlétemmel, hogy legalább az egyik Maita gyerek itthon legyen.

– Ez fájt – dörzsölte meg a mellkasát Haru. – Szóval helyettem is költöd a Maita vagyont?

– Úgy van – vágta rá vidáman, miközben beterelt minket a nagy előszobába, amitől megint csak a számat tátottam. – Nekem ez a szakmám. Ez is egy életcél. Ráadásul az a sok pénz, meg minden más úgyis a kettőnké. Miért ne költeném a saját részem?

– Arata az apám testvérének egyetlen pici fia – adott gyors magyarázatot Haru, kérdő tekintetemre.

– Ahogy te is az egyetlen vagy – sétált a nappaliba ahol gyorsan le is dobta magát a bézs bőrkanapéra. – Ha jól hallottam Shou, grafikusnak tanulsz. Ugye?

– Igen.

– Az király. Egyszer én is megpróbálkoztam vele, de hamar meguntam, utána mentem jogot tanulni, aztán ahelyett meg mentem inkább pincérnek, ahelyett meg menedzsernek tanultam később és miután azt is meguntam...

– Lelépett egy időre Franciaországba, „tanulmányi útra” – mutatta az idéző jeleket Haru, Arata szavába vágva.

– Huh...ez elég... – kerestem a szavakat, de erre semmi jó nem jutott az eszembe.

– Mozgalmas mi? – mosolygott rám.

– Igen, az.

– Na és milyen volt a tanulmányi út? – ült le az egyik fotelba Haru.

– Eléggé tanulságos. Rájöttem, hogy a francia lányok nem tudnak franciázni és rosszul masszíroznak. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy én szeretem – ejtett meg egy sejtelmes mosolyt.

– Gyere Csingiling. Ülj csak le, nem harapunk – húzott a mellette lévő fotelbe. Én pedig engedelmesen, de szem forgatva a hülye mondatától, leültem a másik fotelba.

– Csingiling? Ez aranyos.

– Mióta vagy itt? – kérdezte Haru.

– Nem igazán tudom – gondolkodott el. – Azt hiszem akkor jöttem ide, amikor utoljára itt voltál. Apád szülinapján.

– Az tavaly augusztusban volt – vágott Haru döbbent képet. – Az már majdnem egy éve volt! – látszott rajta, hogy ez lesokkolta.

– Ja, elég ritkán jársz haza, tudtad? – döntötte oldalra a fejét.

– Komolyan itt csövelsz már majdnem egy éve? – nevetett Haru.

– Valakinek be kell töltenie azt az icike-picike űrt, amit magad után hagytál.

– Nagyon rendes vagy.

– Ezt nagyon jól látod. Mellesleg egy szavad sem lehet. A szobádhoz egy ujjal sem nyúltam.

– Ezer hála érte.

– Amúgy kértek valamit inni vagy enni? – dőlt előre, ugrásra készen.

– Én csak inni valamit – válaszoltam. – Akkor gyere velem. Ha már elindultunk, akkor körbe is vezetlek. Valakinek kell, ha már a ház ura ilyen rohadt lusta – mutatott Harura, aki épp készült bekacsolni a tvét.

– Most te vagy a ház ura. Szóval szolgálj csak ki minket – átült a kanapéra és felpakolt lábakkal tvzett.

– Hát jó – tette újra zsebre a kezeit. – Te kérsz valamit?

– Egy szendvicset.

– Előre szólok, hogy még van egy óra a partiig és ott aztán lesz kaja dögivel és finomabb mint az a szendvics amit én össze dobhatok.

– Tényleg – pattant fel. – Meg kell néznem, hogy fent vannak e az öltönyeink.

– Jó, addig mi elhúztunk. Na gyere Shou – tette a vállamra a kezét Arata és elkísért a konyhába.

Az egész berendezés hasonlított Haruék szállodájának a Maita lakosztályára, ahol Haruval karácsonyoztunk. Bár ez a ház nagyobb volt és nem úgy nézet ki mint egy faház, és a berendezés is sokkal másabb volt, míg a faházban modern bútorok és stílus volt, itt sokkal elegánsabb volt minden. Ráadásul a nappali sem volt tele játékokkal mint ott.

– Mit kérsz inni? – lépett egy szekrényhez Arata, amiben üveg tartó polcok voltak. Elég sokféle üdítő volt ott.

– Mindegy.

– Hát jó – vett ki egy üveg colát. – Akkor itt a meglepi.

Miután kitöltötte nekem egy pohárba és tett bele jeget is, neki látott Haru szendvicsének.

Ezután eltelt egy-két csendes perc, míg én a konyhapult melletti széken ülve néztem, hogy mit csinál és közben ittam az üdítőm. Gondolkodtam beszédtémákon, de semmi jó nem jutott eszembe. Szerencsére Arata megtörte a jeget.

– Ti Haruval hogy is ismerkedtetek meg? Előttem ez még tök homály.

– Egy szobába kerültünk a koleszban.

– Kikészített mi? – mosolygott rám. – Én már csak tudom, hogy milyen elviselhetetlen szobatárs. Egy bentlakásos általános suliba jártunk és ott voltunk szobatársak. Mondjuk akkor még nem töltött ennyi időt a fürdőszobában, mint most azzal a hosszú hajával.

– Igen – nevettem, mert nagyon is igaza volt. – Az elején elég nehéz volt vele. De most már nagyon jól megvagyunk.

– És most mi lesz, hogy ő Ausztráliába megy, te meg suliban maradsz? Együtt maradtok, nem?

– De...gondolom – válaszoltam kissé bizonytalanul. – Mi igazából....még nem beszélgettünk erről.

– Nem? – eléggé meglepettnek látszott. – Mondjuk nincs is nagyon mit beszélni ezen. Ha nem akarna távkapcsolatot akkor nem hozott volna ide és nem vinne el romantikázni a szállodájába.

– Igaz, de azért én még beszélek majd vele.

– Basszus – nevetett. – Csak öt percre hagyott minket kettesben és máris intéztem neki egy komoly beszélgetést. Biztos kapni fogok érte.

– Nem hiszem. Nem veszekedni tervezek vele, hacsak nem tudsz olyat mondani.

Olyan fejet vágott mint aki elgondolkodik a dolgon.

– Nem. Semmi olyan nem jut eszembe amiért leszedhetnéd a fejét.

– Reméltem is.

– És én is – lépett be a konyhába Haru. – Anyuék mikor jönnek haza?

– Nem jönnek – tolta Haru elé a kész szendvicset. – A partin találkozunk majd.

– Köszi – ült le ő is a pulthoz, hogy neki lásson a szendvicsének.

– Gyere Shou – húzott magával Arata. – Míg Haru tömi a képét, körbe vezetlek ahogy egy jól nevelt fiúhoz illik. Az pedig ott a ellenpélda – mutatott a küszöbről Harunak, amire Haru válasz egy középső ujj volt.

Arata kedvesen megmutatta a háznak minden egyes négyzetcentiméterét és közben jól elszórakoztatott.

– Ez itt pedig egy nagy adag tini agymenés és tesztoszteron bomba utáni romhalmaz – nyitotta ki az utolsó ajtót a folyosón. – Vagy is Haru szobája, ami már egy jó ideje itt áll Harutlanul.

A kolesz szobánk és e között a szoba berendezés közt, csak annyi volt a különbség, hogy a plafon teli volt poszterekkel, meg több volt a hangszer. De ami a legmeglepőbb volt az az, hogy egy mini zongora is volt ott.

– Haru tud zongorázni?

– Aha. Meg gitározni, fuvolázni, hegedülni meg asszem egyszer egy csaj miatt elkezdett dobolni is, hogy bevágódjon, de hamar feladta a dobot meg a csajt is – magyarázta unottan. – Sok hobbija van.

– Neked meg sok szakmád – nevettem.

– Na ebben legalább hasonlítunk – mosolygott rám, majd megfordult és egyből felcsillant a szeme. – Nahát! Te meg itt vagy? Jöttél megnézni a gazdit?

Először nem értettem, hogy kihez beszél, de amikor megláttam a kis szőrös fejet az ajtó szélénél és a kíváncsi zöld szemeket, rögtön le esett, hogy nem vagyunk egyedül.

– Shou, bemutatom neked a macskámat Kisdög-öt – emelte fel a macskát, ami az ajtó mellett még picinek tűnt, de ahogy a kezébe vette, feltűnt, hogy Kisdög nem is annyira kicsi.

– Ez milyen fajta macska?

– Kisdög egy Ashera macska. Az ázsiai leopárd macska és az afrikai szervál keveréke – magyarázta, látva az értetlen arcom. – Ezért ilyen hosszúak a lábai és magas, meg hát hülyén néz ki na, de drága és menő – nevetett a végén.

– Szerintem simán meg tudna enni egy kisebb kutyát – néztem a macskát, aki gyámoltalanul nézett vissza rám. – Megsimogathatom?

– Persze – tartotta felém. – Nem esz meg.

– Miért Kisdög a neve? – simogattam a puha bundáját.

– Mert egy kis dög – fintorgott Arata. – Állandóan a cipőmbe szarik. Szét rágcsálja, meg karmolja a bútorokat, lepisili a laptopom és szeret idegenek ölébe hányni. Szóval ha teheted, akkor ne vedd az öledbe, bármennyire is kéredzkedik. Ritka kis szemét tud lenni.

– Pedig olyan ártatlan pofija van – simogattam a fülecskéit.

– Mondom én, hogy megtévesztő! Az egyik pillanatban még cuki, a másikban meg már ott a hányás az öledben. Ja és múltkor haza hozott egy tyúkot. Érted? Egy kicseszett nagy tyúkot! Hát azt hittem lepetézek amikor elém pakolta.

– Mit vártál? – nevettem. Egy ragadozó állattal kevert cica. Természetes hogy van vadász ösztöne. Igazából minden cicának van, csak a legtöbb cica maximum egy egeret hoz haza.

– Inkább egy egér, mint egy tyúk. Azt se tudtam mit kezdjek vele – nevetett ő is.

Egy ideig elbeszélgettünk a cicáról, közben már át is került az én kezembe és a nappaliba menet végig simogattam.

– Az micsoda? – nézte Haru a cicát amikor letettem elé a nappaliba.

– Ő Kisdög. Arata cicája.

– Annyira tipikus hogy van neki Ashera macskája.

– Honnan tudtad, hogy Ashera? Ez olyan gazdag dolog, hogy felismered az ilyeneket, vagy mi? – nevettem.

– Nem – nevetett ő is. – Csak emlékszem, hogy tavaly anyám ezt magyarázta, hogy milyen szép egy ilyen cica, csak több hónapos várólista van rá.

– Anyukád szereti is Kisdögöt, legyen akármekkora bunkó – csatlakozott hozzánk Arata. – Egyébként meg mi az a duma, hogy tipikus, hogy nekem van egy Asherám?

– Az hogy mindig van valami agymenésed. Évekkel ezelőtt te voltál a sólymos srác. Aztán meg kicsivel később már egy gepárddal mentél vadászatra Szaúd Arábiába egy pár arabbal. Na és előtte kinek volt egy kis majma? Hát nem nekem.

– Jó, de ez most egy cica.

Látszott Aratán, hogy bosszantja amit Haru mond.

– A világ egy legdrágább cicája – simogatta meg Kisdögöt, aki idő közben kimászott a karjaimból és Haru lábaihoz dörgölőzött, majd nem sokkal később, már ott ült az ölében.

– Haru, nem szabad hogy... – épp készültem figyelmeztetni Kisdög árnyoldalára, a kis rossz szokására, de Arata belém fojtotta a szót egy intéssel.

– A füleinél nagyon szereti ha simogatod.

– Szerencsétlen kis állatka, a te szeszélyes életednek van kitéve – simogatta már a füleit Haru, majd rám nézett. – Fent vannak az öltönyök az ágyon.

– Tudom, láttam a két ruha zsákot.

– És tetszik? – eléggé meglepett képet vágott.

– Nem tudom. Még nem láttam. Miért? – néztem őt összehúzott szemekkel, kissé gyanakodva.

– Csak kérdeztem – vont vállat. – Nem nagy cucc. Jól néz ki, illik hozzád – próbálkozott egy mosolya, de ez inkább volt fintor mint mosoly.

Gyorsan hátat fordítottam neki és felsiettem a szobájába. Odafent a két ruhás zsák ugyan úgy feküdt az ágyon.

Kinyitottam az egyiket, de abban egy szép fekete öltöny volt, ami a méretét tekintve biztos nem az enyém volt. A másikat kinyitva meg egy förtelmet találtam. Lesiettem vele Haruékhoz és félig meddig lenyelve a kétségbeesésem, dühösen elé toltam az öltönyt.

– Ez meg mi?

– Hát ö...Csingiling ez nem is rossz. Nézd a jó oldalát. Legalább menni fog a boxeredhez – próbálkozott egy biztató mosollyal, de megint felsült.

Kisdög pedig ezt a pillanatot választotta, hogy megmutassa Harunak, hogy miért is kapta ezt a nevet. Először csak olyan halk hangot lehetett hallani, mint amikor a macskák készülnek felköhögni valamit, majd a hangos placcsanó hangot, amikor a macska kaja egy jó nagy része Haru ruháján landolt.

– Basszameg! – pattant fel Haru.

– Köszönöm Kisdög – mosolyogtam hálásan a cicára, ahogy Arata is.

                                                            *

Egy órával később....

A két szárnyas, elegánsan faragott, hatalmas ajtóhoz húzott és még mielőtt benyitott volna, nyugtatóan rám mosolygott.

– Ne idegeskedj, hamar túl leszünk rajta, aztán pedig egy hétig csak ketten leszünk.

– Megígéred?

– Igen – adott egy gyors puszit a halántékomra, majd kinyitotta az ajtót és feltárult előttünk a hatalmas termet elfoglaló embertömeg, akinek a tekintete hirtelen mind rajtunk állapodott meg.

– Hogy is volt az hogy csak pár tucat ember? – suttogtam Harunak. – Itt vannak vagy százan.

– Lehet anya kicsit túlzásba esett – Haru is elég meglepettnek látszott. Közben az elegáns nagytermet halk szalonzene töltötte be és míg mi kissé leblokkolva álltunk az ajtóban, megjelent egy rövid, fekete hajú, vékony, barna szemű nő, egy visszafogott vörös koktélruhában.

– Haru – ölelte meg a nő Harut.

Miután jobban megnéztem rögtön leesett, hogy ő lehet Haru anyukája. Eléggé hasonlított a szemük színe és formája, a hajuk színe és Haru örökölte az anyukája szép mosolyát is.

– Biztosan te vagy Shou – fordult hozzám, miután elengedte Harut. – Jól áll neked a sárga – igazította meg a csokornyakkendőm.

– Köszönöm – viszonoztam a mosolyát.

– Én Maita Hisa vagyok – mutatkozott be. – Már nagyon vártam, hogy végre találkozzunk.

– Én is.

– Anya, nem kellett volna ilyen nagy banzájt csapni miattunk – nézett körbe Haru, amikor már Hisa kicsit bentebb terelt minket a terembe.

– Már hogy ne kellett volna. Hiszen sikerült a vizsgád, olyan hosszú idő után haza látogatsz és még a helyes barátodat is magaddal hozod. Ez pontosan három ok arra hogy banzájt csapjak, ahogy te mondtad. Ráadásul így legalább apádat is elrángatom egy kicsit az íróasztaltól. Szinte már a székéhez nőtt a feneke – csóválta a fejét rosszallóan.

– Tényleg, apa hol van?

Míg ők elbeszélgettek és egy kicsit körbe néztem. Elég sok volt az öltönyös gazdag, leginkább a pincér srácokkal tudtam azonosulni, akik fel alá rohangáltak pezsgős tálcákkal a kezükben.

– Gyere Csingiling – fogta meg a kezem Haru. – Bemutatlak apámnak is.

Követtem őt, közben észre vettem, hogy Arata közeledik felénk egy világoskék öltöny szettben. Ő nem velünk jött ide, így nem is láttam, hogy mit vesz fel, de meglepő módon rohadt jól állt neki az a kék, ment a szemszínéhez. Viszont a felzselézett tüsis hajával és ezzel a szettel, egészen olyan hatást keltett mint egy nagyon divatos meleg srác.

– Láttam találkoztál Hisával – karolt belém, tovább haladva velünk. – Egy anyucin túl vagy és most jön az apuci.

– Miért van az az érzésem, hogy te élvezed ezt?

– Mert élvezem is – vigyorgott. – Szeretek mindennek a középpontjában lenni és ez egy nagy dolog. Nem minden héten hoz haza Haru egy srácot.

– Szerinted nem fog bírni az apja? – hajoltam hozzá közelebb és végig olyan halkan beszéltem hozzá, hogy Haru ne halljon minket.

– Én ilyet nem mondtam – rázta meg a fejét. – Nyugalom. Nem fog senki sem megenni.

– Te könnyen mondod.

– Áh dehogy – szolt közbe Haru. – Arata a család fekete báránya. Szóval csak akkor kell idegeskedned ha Aratán is túl tudsz tenni, az viszont szinte lehetetlen és ismerve téged, tudom, hogy semmi olyat nem tudsz csinálni ami felül múlná az ő hülyeségeit.

– Szívesen – kacsintott rám Arata.

Haru apját egy komoly öltönyös emberek társaságában találtuk meg a terem másik végében. Épp egy történet kellős közepén tartott az egyik idősebb férfi, amikor megálltunk a társaságnál.

– Hát itt a fiam – lépett Haruhoz mosolyogva az apja. Kicsit meglepett hogy Haru szinte csak magasságra hasonlított az apjára, bár valamennyire örökölte a vonásait is. De világosabb barna haja és sötétbarna szeme erősen elütött Haruétól. Nem csoda, hogy őt is szerették a nők, mint ahogy a fiát is, mivel mindketten jól néztek ki. De az apja ugyan olyan kedves, mosolygós ember volt mint az anyja.

– Emberek, ez a srác – karolta át Haru vállát. – Sikeres vizsgát tett és olyan tehetséges és okos, hogy nem is lehetnék rá büszkébb – húzta ki magát, ahogy egy igazán büszke apa tenné.

– Köszönöm apa, de semmi szükség nem volt egy ekkora partira – mosolygott szerényen Haru.

– Anyád megmondta előre, hogy ezt fogod mondani.

– Viszont ha már így találkozunk, akkor bemutatom neked Shout.

– Rajta szöszi – hallottam Aratát. – Csak lazán.

– Szóval te lennél az a híres Hideki Shou – nyújtott kezet Haru apja. – Én Maita Nobu vagyok. Haru már nagyon sokat mesélt rólad és őszinte részvétem a barátod miatt és utólag is bocsánatot kérek a fiam nyers modora miatt. Tudom, hogy nem indult valami zökkenő mentesen a kapcsolatotok, de a végkifejlet a lényeg.

– Köszönöm – nyögtem ki kissé meglepetten.

– Reméljük a te vizsgád is jól sikerül majd és Haru meglephet egy ugyan ilyen partival. Hisa élvezné, hogy szervezkedhet – nyújtott át nekem egy pezsgős poharat.

– Azt én is remélem, de nem szükséges nekem egy ilyen nagy parti. Hosszú távon nem szeretem a nagy reflektorfényt – vallottam be.

– Akkor majd egy közös ünnepi vacsora. Ez a minimum Harutól ha már annyi rosszaságot csinált régebben – küldött felé egy elnéző mosolyt.

Még mielőtt bármit mondhattam volna a szemem megakadt egy ismerős arcon. Egy pillanatra a szívem is megállt, amikor tudatosult bennem, hogy Nobu barátai közt ott van Rai apja is. Először csak a szigorú zöld szemeket pillantottam meg, majd amikor felé kaptam a tekintetem, már tisztán láttam azt az arcot ami mintha csak Rai idősebb és morcosabb mása lett volna. Ha Rai apjának nem lett volna vállig erő fekete haja, azt hinném, hogy Rai az.

Látszott az arcán, hogy ő is felismert engem, vagy legalábbis a pillanatnyi meglepettség átsuhanása az arcán erre engedett következtetni. Amikor kicsi voltam, néha átjártam Raihoz játszani és akkor sokszor találkoztam a szép anyukájával és az apukájával, aki akkor még nem volt ennyire...ennyire kőszívű. Régen még sokat mosolygott és ha akadt ideje akkor játszott is Raival, ráadásul szamuráj harci technikákat tanított neki bizonyos napokon, amit még ő is az ő apjától tanult. Ez olyan apáról fiúra szálló dolog volt a Harada családban, mivel szamuráj felmenőkkel büszkélkedhettek, amire Rai nagyon is büszke volt, ahogyan a többi Harada is. De Rainak ez csak addig tartott, míg nem az apjának egyre kevesebb ideje jutott rá és a sok munka meg minden más, abból a mosolygós, kedves apukából, ezt a szúrós tekintetű, szigorú férfit csinálta.

– Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk újra találkozni Shou – törte meg a jeget.

– Én sem – értettem vele egyet. – Igazából én azt sem gondoltam volna, hogy újra találkozni fogunk e még.

– Igen, elég sok idő telt el.

– Raival járok egy iskolába.

Nem mondott semmit, még csak arc izma sem rendült.

– Ő is most vizsgázott le – egyszerűen nem bírtam magamban tartani. Bosszantott, hogy ennyire közömbös Rai iránt.

– Ő lenne... – hajolt hozzám Haru.

– Igen – válaszoltam a ki nem mondott kérdésre. – Haru bemutatom neked Rai apját, Harada Raident.

– Örülök, hogy megismerhetem – nyújtott neki kezet Haru, amit Raiden el is fogadott, bár nem túl lelkesen. – Egy bandában gitározom Raival. A fia egy nagyon jó gitáros.

Erre Haru jutalma egy hűvös bólintás volt.

– Örülök, hogy legalább valaki hasznát veszi annak a haszontalan dolognak amire a fiam fejét adta.

Na ettől Haru mosolya is leolvadt az arcáról, Nobuéval egyetemben.

– Akármit is mondasz Raiden, én örülök, hogy a fiam azt csinálja amihez ért és amit szeret – próbálta menteni a helyzetet Nobu.

– Úgy hallottam, hogy a fiad kiváló tanuló és nagyon jó érzéke van a nyelvekhez. Igaz ez Haru? – nézett rá Raiden.

– Igen – bólintott Haru.

– Hány nyelven is beszélsz?

– Az anyanyelvemen kívül még másik három nyelven. Angolul, koreaiul és franciául – válaszolta Haru.

– Micsoda veszteség – csóválta a fejét Raiden, majd egy szó nélkül elhagyta a társaságot.

– És én még azt hittem, hogy az én apám túl szigorú – törte meg a Raiden távozása után beállt pár perces csöndet Arata.

– Ne is figyeljetek rá – legyintett Nobu, újra mosolyogva. – Nem mindenki tudja értékelni azt amit az isten arany tálcán tesz le elé. Én tudom értékelni a fiamat és a fene mód rossz unokaöcsémet – célzott Aratára.

– Köszönöm – hajolt meg kissé Arata.

– Ő pedig majd megtanulja értékelni, vagy előbb vagy utóbb – fejezte be a mondandóját.

– Félő, hogy egyáltalán nem fogja értékelni Rai egyetlen lépését sem – húztam a szám.

– Nem csoda, hogy Rai olyan, amilyen. Én sem lennék kedvesebb ha egy ilyen apám lenne – nézett Raiden után Haru.

Még elbeszélgettünk egy kicsit Haru apjával és megismerhettem Arata apját is, aki szintén nagyon jó fej volt. Majd kicsivel később bejelentették, hogy kész a vacsora és mindenki fáradjon át a másik terembe ahol. Vacsoránál Haru apja köszöntőt mondott egy szép beszéddel, amit minden vendég megtapsolt és ők is gratuláltak Harunak.

Az étkezés is olyan jó hangulatban telt el, főleg hogy körbe vett a Maita család. Haru és Arata közé lettem ültetve, szóval nem unatkoztam. Haru apja végig vicces történetekkel szórakoztatott mindenkit, Hisa pedig kérdésekkel bombázott.

Vacsora után, amikor Haru elugrott Aratával a mosdóba, kíváncsian pásztáztam a tömeget, hátha újra meglátom Rai apját, de helyette valaki más talált meg engem.

– Mondta Raiden hogy itt vagy, de ebben a tömegben olyan nehéz bárkit is megtalálni – hallottam az ismerős női hangot a hátam mögül.

Gyorsan megfordultam és nem bírtam nem mosolyogni amikor Rai anyukája állt előttem. Nagyon régen nem láttam, de ahogy őt néztem, úgy tűnt mintha azok az évek csak napok lettek volna a számára. Még mindig nagyon szép volt és úgy látszott rá egyáltalán nem hatnak az évek. Mosolygós barna szemeivel meleg szeretettel nézett rám, ahogyan mindig is. Ugyan olyan hosszú, csillogó fekete haja volt és karcsú alakját egy elegáns, cseresznyevirágos ruhába bújtatta.

– El sem hiszem, hogy újra találkozunk – ölelt gyorsan magához. – És milyen nagy fiú lettél – nézte az arcom, amint egy kicsit eltolt magától. – Nagyon jól festesz Haru mellett.

– Köszönöm – már szinte fülig ért a szám. – Nagyon örülök, hogy újra találkozunk. De nem gondoltam volna, hogy pont itt.

– Hát igen – engedett el. – Raiden üzleti társai között van a Maita család is és én elég jóban vagyok Hisával. Hallottam is, hogy Haru párja egy mosolygós, szőke fiú, de álmomban sem gondoltam volna arra hogy te lehetsz az – simított ki egy kósza tincset az arcomból, ahogy az anyák szokták igazgatni a fiúk külsejét, majd egy szomorkás mosollyal folytatta: – Hogy van Rai? Örült neked hogy egy iskolába jártok, ugye? Akkor ő is megy most Ausztráliába? – zúdította rám a kérdéseit.

– Ő jól van – válaszoltam azonnal. – Igen, ő is örült neki, hogy újra találkozunk és igen, ő is megy Ausztráliába, de egyszerre szeretne menni és maradni is.

– Miért?

Sajnáltam Kaorit. Ő mindig nagyon oda volt Raiért és mindig törődött vele, ahogyan Rai nagybátyja is Yasuo. De mióta Raiden össze veszett Raival, szinte el lettek tiltva egymástól. Rai alig beszél az anyjával, csak ünnepekkor találkoznak igazán. Yasuo pedig csak a háttérből egyengette tovább Rai útját ha arra volt szükség.

– Van egy barátja, Seiko, akit szeret. De Seiko nem tud most vele menni Ausztráliába és emiatt kicsit...hogy szépen fogalmazzak nehéz a szíve.

– Mesélte nekem karácsonykor, hogy van ez a fiú – bólintott, megértve a helyzetet. – Remélem még mielőtt elutazik hazalátogat hozzánk – ejtett meg egy újabb szomorkás mosolyt.

– Biztosan. Nem hinném, hogy elmenne anélkül, hogy elköszönne tőled – próbáltam vigasztalni, de nem sokra mentem.

– Nagyon örülnék neki, ha haza jönne egy kicsit – simította le a ruháját, igazgatva a nem létező ráncokat rajta. – És ez a Seiko...jó hozzá? Mármint...ugye ő is szereti Rait?

– Igen – vágtam rá hevesen bólogatva. – Seiko és Rai nagyon jók együtt és azt hiszem Rainak pont rá van szüksége.

– Akkor jó – úgy látszott ez megnyugtatta. – De annak is örülnék ha te is meglátogatnál minket Raival – simított végig a karomon kedvesen.

– Amint tudok elmegyek és magammal viszem Rait is – nyugtattam meg újra, komolyan gondolva minden szavam.

– Nagyon remélem is – mosolygott rám őszintén. – Nekem viszont most mennem kell. Épp távozni készültünk. De nektek további jó szórakozást és vigyázz magadra – puszilt meg búcsúzásképpen.

Miután elköszöntünk és ő távozott pár perc múlva Haru és Arata lépett hozzám.

– Nahát, nahát – nézett Rai anyja után Arata. – Ki volt ez a szép nő?

– Rai anyukája.

– Ő Rai anyja? – kérdezte, kicsit döbbenten Haru.

– Ha nem így lenne, nem mondanám.

– Hogy hogy itt vannak Rai szülei? – látszott Harun hogy nem érti az egészet.

– Az apád üzlettársa Rai apjának.

– Micsoda véletlenek – itta ki az utolsó korty pezsgőjét is Arata, majd lepasszolta az üres poharat az éppen arra jövő egyetlen pincérnek. – Ki is az a Rai?

                                                        *

A parti után fáradtan estünk haza Haruék házába. Hisa még szinte körbe ugrált minket, hogy nem vagyunk e még éhesek, meg kérünk e bármi mást. De miután Haruval biztosítottuk róla, hogy most csak alvásra van szükségünk, ő is nyugodtan elvonult a szobájába pihenni, ahogy mi is.

– Még szerencse, hogy neked mindenhol ilyen nagy ágyad van – feküdtem be Haru mellé.

– Mert nem akarnál hozzám bújva aludni? – úgy csinált mint aki mindjárt bevágja a durcit.

– Nem, hanem mert így kényelmesen elférünk és nem... – amint meghallottam az ajtó nyikorgást, rögtön belém fagyott a szó. – Te is hallottad?

Egy sötét szobában nem épp nyugtató dolog ilyet hallani.

– Meséltem már neked a házi szellemünkről? – a hangján is hallani lehetett, hogy jókedvében van.

– Ne hülyéskedj már – szóltam rá, majd ijedten Harura ugrottam, amikor megéreztem, hogy az én oldalamon kissé besüpped az ágy.

– Mi a baj? – nevetett Haru.

– Valami felmászott az ágyra – próbáltam kivenni a sötétből bármilyen alakot, de egyszerűen nem ment.

– Várj csak – Haru kinyújtotta a kezét, majd nem sokkal később egy szőrös valamit tartott a kezébe. – Ez csak Kisdög.

– Baszki – szorítottam a dübörgő szívemre a kezem. – Arata azt nem mondta, hogy szereti az emberekre hozni a frászt.

– Aranyos cica ez, csak hülye ember kezében hülyére van nevelve – simogatta a cicát.

– Na jól van – másztam vissza a saját térfelemre. – Én alszom, mert hulla vagyok. Majd tedd ki a cicát ha végeztél.

– Jó.

Pár perc után, már félálomban szuszogtam, amikor meghallottam az ismerős loccsanó hangot, majd Haru kiáltását.

– Arataaaa!!!!!

                                                             *

Másnap reggel Seikoéknál....

– Jó reggelt nyuszika – ébresztgetett Rai

Ébredés helyett, inkább átfordultam a másik oldalamra.

– Kelj fel. Van egy kis dolgunk – próbálkozott tovább. – Gyerünk Bibiri-kun, képes vagy rá – majd édesen elkezdte puszilgatni a nyakam.

– Bibiri-kun.

– Hogy gondolhatod, hogy felkelek amikor ilyen aranyosan próbálsz felkelteni? – mosolyogtam csukott szemekkel.

– Mert olyan szépen kérlek – dörgölte az arcát a vállamhoz. – De ha nem kelsz fel akkor, leöntelek vízzel és azt egyikünk sem akarja igazán. Te azért nem, mert akkor vizes leszel és morci, én meg azért nem mert akkor vizes leszel és kurva morci. Szóval tedd meg nekem, hogy felkelsz most.

– Miért?

– Mert időpontunk van és ha elkésünk az elég szar lesz.

Erőt vettem magamon és morogva felkeltem: – A faszom beléd meg a hülye időpontodba.

– Én is szeretlek – vigyorgott a képembe, majd adott egy nagy cuppanós puszit. – A konyhában találkozunk – azzal kiment a szobából, egyedül hagyva az éjjeli szekrényre készített kávémmal.

Hát legalább ezt megtette nekem.

Miután megittam a kávém, nyújtózkodtam egy kicsit és átöltöztem. Már lefelé jöttem a lépcsőn amikor meghallottam a szüleim vidám hangját és Rai hangját kiszűrődni a konyhából. Még nem mentem be a konyhába. Megálltam az ajtófélfának támaszkodva, ahol még nem láttak és mosolyogva hallgattam beszélgetésüket. Rai épp a legutóbbi sátrazásunkat mesélte el nekik, a szüleim pedig szinte itták minden szavát és kérdésekkel bombázták, amikor pedig valami vicceset mondott, őszintén tudtak nevetni. Rai pedig nagyon elevenében volt.

Kicsit elszomorított a gondolat, hogy talán a saját szüleivel nem tudja mindazt megosztani, amit most az én szüleimmel és talán az ő szülei nem is értékelnék annyira ezeket az élménybeszámolókat, ahogyan az én szüleim teszik. Ugyanakkor megmosolyogtatott az hogy láthattam, hogy Rai mennyire jól érzi magát a szüleimmel és hogy anyáék mennyire oda vannak Raiért. Sosem gondoltam volna, hogy pont Rai lesz az, egy ilyen srác, aki a családom része lesz.

Pedig most pont ezt éreztem, hogy része lett a családomnak és vele igazán teljes az egész.

– Bibiri-kun, gyere és gyorsan reggelizz meg. Mindjárt indulnunk kell – jelent meg előttem Rai, majd maga után húzott a konyhába, én pedig mosolyogva néztem ahogy anyával együtt sürgölődik, a reggelimet készítve.
Ahogy oldalra néztem, láttam ahogy apa is anyát meg Rait nézi és helyeslően mosolyog a dolgon.
– Mondtam már, hogy bírom a srácot? – hajolt hozzám.
– Igen apa – mosolyogtam nagyon is elégedetten.