Mire elértünk Tomáékhoz már kezdett sötétedni. Közben már felhívtam anyámat, hogy egy pár napig ne számítsanak rám. Nem igazán volt meglepve.

Majd az út nagy része zene hallgatással, meg hülye beszélgetéssel telt.

– Mit csináltál egész nyáron? – tette fel a hülye kérdést Toma.

– Bejártam a világot, egy csomó fesztiválon jártam. Hatszor letartóztattak kábítószer miatt, de legalább ehettem kenguru húst – soroltam neki gúnyosan. – Mit gondolsz baszd meg? Egy-két nap alatt megváltom a világot, vagy mi?

– Nem. Csak kérdeztem – vont vállat. – Én elvittem haza Minakot, hogy bemutasson a szüleinek.

– És? Megkaptad a kulcsot az erényövéhez?

– Hát nem volt valami vidám – húzta a száját. – Igyekeztem jófiúnak tűnni...

– Mert az is vagy – szóltam közbe.

– De rögtön utána az apja közölte velem, olyan psicho arccal, hogy ő egy rendőr.

– Ne bassz! – nevettem. – Hogy a picsába tudtad kifogni egy zsaru lányát?

– Nem tudom – mosolygott, szerencsétlenül. – Minako sose mondta. Mondjuk nem is zavar a dolog, csak ne lenne olyan szigorú az apja. Kicsit emlékeztet a te apádra.

– Akkor menekülj – adtam életem legjobb tanácsát.

– Dehogy menekülök. Szeretem Minakot.

– Majd elmúlik – le engedtem az ablakot és unalmamban kikönyököltem rajta.

– Ezt pont te mondod? – mosolygott sejtelmesen.

– Miért?

– Hogy is hívták azt a lányt?

– Lövésem sincs, hogy kire gondolsz.

Persze, hogy tudtam, hogy kire gondol ez a gyökér. De eszemben sem volt őt kisegíteni. Főleg mivel tudtam, hogy megint csak az agyamra akar menni. – Mira? Maya? Valami hasonló.

– Nem tudom – próbáltam lazának tűnni, mint aki tényleg nem vágja, hogy mi a szarról beszél.

– Mona? Vagy mégsem M? Mi van ha Kira?

– Nem tök mindegy? – kezdett már kurvára bosszantani.

– Vagy Kaya?

– Ez egyre szarabb.

– Akkor Gena? Nana? Lana?

– Mana volt baszd meg! Mana! – kiabáltam rá, mérgesen hogy ezzel szórakozik.

– Jaaaa, tényleg – csettintett egyet, mintha most esne le neki.

Nekem pedig ekkor esett le, hogy végig csak szopatott. Tudta ő, hogy mi a neve.

– Szóval mi a helyzet Manával? – fordult felém kíváncsian.

– Honnan tudjam? – a lehető legközömbösebb pillantást vetettem rá. – Nem beszéltem vele soha igazán, nem találkoztunk azóta és a színét se láttam – vallottam be.

– A rózsaszínét – nevetgélt a hülye poénján.

– Haha. De kibaszott vicces itt valaki – vágtam hozzá, gúnyosan. – Remélem feltűnt, hogy a csajod haja lila.

– Tudom és imádom is.

– Miért nem ő érte mentél el, hogy túrázzatok?

– Mert, más dolga volt és mert berezelt a családomtól – magyarázta, de rögtön utána gyanakvó szemekkel nézett rám. – Na na. Ne tereld a témát.

– Nem mintha szükségem lenne rá.

– Szóóóóval.... – nézett rám újra azzal az izgatott, várakozással teli tekintettel.

– Iiiigeen? – próbáltam utánozni a hülye hangját és kiejtését.

– Tudok valamit amit te neeeem – vinnyogott tovább. A vigyorgástól pedig majd ketté repedt a pofája.

– Ki is nyögöd vagy találgatnom kell? Mert ha az utóbbi, akkor így maradsz.

– Mennyire érdekel téged Nakamura Manami?

– Nakamura Ma... – néztem rá halvány döbbenettel.

– Bizony Renji. Mana teljes neve Nakamura Manami.

– Mi a kibaszott picsa?!

– Tök jó nem? – ha lehet még szélesebb lett a vigyora.

– Hogy a lófaszba lehet az a vezeték neve ami neked?! Azt ne mond nekem, hogy a rokonod.

– Hááátt...

– Toma!

– Tudod mi a vicces? Hogy eddig téged aztán nem érdekelt a csaj, most meg kiakadsz, hogy esetleg a rokonom lehet.

– Ne szórakozz baszki!

Nagyon ki voltam ettől a szarságtól.

– Basszus, ha látnád most az arcod – nevetett. – Ez annyira megérte – csapkodta a kormányt a nevetéstől.

– Nem vagy vicces baszod!

– Jól van na. De most komolyan Renji.

– Komolyan?

– Igazból a neve Inihara Manami.

– Ezért megérdemelnéd, hogy bele vágjam a hülye képed a kormányba. Az a szerencséd, hogy te vezetsz.

– Azért nem gondolod, hogy ez egy kicsit furi?

– Mi?

– Hogy a suli év elején találkozol vele egyszer és a mai napig emlékszel a nevére, meg hogy hogy néz ki. Pedig mennyiszer hallottam már hogy téged nem érdekel. Mégis emlékszel rá, annak ellenére hogy a legtöbb lányt elég gyorsan elfelejted.

– Nekem inkább az a furi, hogy annyi idő után ezt a szart most felhoztad. De minek? – bosszúsan figyeltem az utat. Jobban jártam ha nem néztem Tomára. Csak még jobban felcseszte volna az agyam.

– Hát mert van valami amit el szeretnék mondani. De előbb kiélvezem a pillanatot és készülők felnyitni a szemed.

– Meddig akarod ezt húzni? – dörzsöltem a homlokom.

– Jó, akkor belevágok. Mert a végén még felhúzod magad.

– Már késő – jegyeztem meg szárazon. – Azt sem értem, hogy minek beszélsz nekem arról a csajról. Nem jelent semmit. Csak egy jól kinéző csaj aki megtetszett egy pillanatra és ennyi.

– Szóval az utóbbi hónapokban azért sem láthattad Manát a suliban, mert elment – kezdett bele, mintha meg sem hallotta volna amit mondtam.

– Fasza – vontam vállat lazán. – Jó neki.

Félig meddig a nyelvemen volt a kérdés, hogy hová ment. De nem akartam megadni ezt Tomának. Utána ezt hallgatnám évekig.

– Igazából a kis rózsaszín, divat szakra járt a Toshizouba, stylistnak tanult és mivel olyan jó benne és egész jól bevezette magát a szakmába saját maga, így hamar felkarolták és el sem kellett végeznie a sulit. Alig járt ide egy hónapot ebben az évben, máris elvitték. Bár előtte itt volt egy évig.

– Egy évig? – csúszott ki a számon.

– Bizony Renji – mosolygott önelégülten. – Egy évig észre sem vetted a kis szerelmed a suliban.

– Nem a szerelmem! Én nem vagyok olyan mint Te! Nem csorgatom a nyálam évekig nők után, ahogy te csinálod. Ők csorgatják utánam a nyálukat, én meg leszarom.

– Ezt hívják szerelemnek.

– Inkább szánalmas idiótává válásnak.

– Voltál egyáltalán szerelmes valaha? Tudod, hogy milyen az? – úgy látszott most kezdi felhúzni magát. Tehát eljött az én időm.

– Képzeld, tudom milyen az – vágtam rá gúnyosan.

– Kurva nem számít.

– Nem is Kurvára gondoltam – újra kerültem a pillantását. – Még mielőtt ide jöttem volna, jártam egy lánnyal pár évig – nyögtem ki lazán, mintha nem számítana. Pedig nagyon is számított.

Az a kurva szét zúzta a szívem és a reményeim.

– Nem is mondtad soha – eléggé döbbent arcot vágott.

– Mert nem is érdemes róla beszélni. Már semmit nem jelent és amúgy sincs hozzá semmi közöd – tettem hozzá a végén, kissé bosszúsan.

Soha senkinek nem beszéltem utána Aimi-ról és nem is akartam. Most pedig fura volt újra vissza gondolni rá és pont Tomának bevallani, hogy nem mindig voltam ilyen. Bár sokat nem változtatott rajtam.

– Miért szakítottatok? – győzött felette a kíváncsiság.

– Hosszú – legyintettem. – Egyébként meg baszd meg!

– Miért? – nézett rám értetlenül.

– Mert kihúzod belőlem az ilyen szarságokat. Mit egy szar pszichológus vagy a lelkiismeretem. Bosszantó vagy néha.

– Hát sajnálom – dehogy sajnálta. – De szeretek a lelkiismereted lenni. Most pedig áttörést értünk el, ami tudod mit jelent?

– Mit?

– Azt, hogy szeretsz – vigyorgott önelégülten.

– Szerencséd, hogy még mindig vezetsz – morogtam.

*

Amikor megérkeztünk Tomáékhoz, a családja ugyan úgy fogadott mint legutóbb karácsonykor. De ezúttal hosszabb időre tervezték, hogy itt maradok.

– Már elő is készítettem Toma szobáját, hogy tudjatok ketten aludni ott – lelkesedett az anyukája.

– Ketten? – erre rögtön felkaptam a fejem a vacsorából.

– Igen. Sajnos nincsen vendégszobánk és mivel most itthon van mindenki, egyik fiú szobájában sem tudlak elszállásolni, de leraktunk Toma ágya mellé egy vendég ágyat amin jól elfér majd Toma, te pedig aludhatsz az ő ágyában. Úgy is egy kolesz szobában laktok már egy ideje – magyarázta.

Sejthettem volna előre, hogy nem lesz akkora mázlim, hogy ne ezzel a kék rémmel aludjak.

Vacsora után, készülődtünk a lefekvéshez, főleg mivel holnapra mindenki korán kelést tervezett, kivéve én. De még mindig jobb mintha az étteremben dolgoznék a semmiért.

– Nem alszom a te ágyadban – szögeztem le rögtön.

– Miért? Ez kényelmesebb.

– Hülyének nézel? Ebben az ágyban tölthetted a mindenre kiverős tini éveidet. Nincs az a pénz amiért én oda befekszem.

– Hát jó – mosolyogva ledobta magát az ágyára. – Én ezzel csak jól járhatok.

Pár perc fészkelődés, pakolászás után, kényelmesen elhelyezkedtünk a helyeinken és én már csukott szemmel próbáltam elaludni, amikor Toma bele kezdett a szokásos esti fárasztásomba.

Néha esténként előtört belőle a filozófus vagy egyéb idegesítő énje és mindenféle felesleges érdekességekkel, ami nekem dög unalom volt, állt elő és addig mondta a baromságait míg el nem aludt. Sokkal jobban bírtam volna ha esténként a krónikus szófosás helyett inkább vérfarkas lesz.

– Tudtad, hogy a tengeri csikó fiú szokta megszülni a kis tengeri csikókat?

– Tengeri csikló? – vontam össze a szemöldököm.

– Nem – nevetett. – Tengeri csikó.

– Minek kellene tudnom? Egyáltalán te miért tudod ezt?

– Tegnap nem volt semmi dolgom és leragadtam a tv előtt.

– Egyeseknek ez a szar pusztítja az agysejtjeit, neked meg növeli? Mi a fasz? Te valami fordított világból származol – oldalt fordulva hátat fordítottam neki, remélve, hogy veszi a célzást.

– Tudod, vannak ám tudományos csatornák is és érdekes természeti filmek.

– Ezeket hívják pornónak.

– Mi van? – nevetett újra. Azt hitte, hogy megint csak viccelek. Pedig tök komolyan mondtam. – Mit tudnál tanulni egy pornó filmből?

– A kérdés az, hogy mit nem. Nekem elhiheted Törp okoska, hogy a pornóból aztán lehet tanulni.

– Törp okoska?

– Ugyanolyan idegesítő, kis hülye, kék törpe, mint te.

– Köszi. Tudtam én, hogy szeretsz.

– Így van. Ezért vagy még életben.

– Akkor jó éjt Renjiro.

– Végre abba hagyod a szövegelést? Van Isten.

– Igen, de megnyugodhatsz. Reggel majd én keltelek – rá se kellett néznem, tudtam, hogy önelégülten vigyorog.

– Akkor inkább nem alszom.

Ez a barom pedig be is tartotta az ígéretét.

– Teke teke – suttogta a fülembe már sokadjára azon a reggelen.

– Én esküszöm Toma, ha még egyszer meghallom ezt a szart, komolyan be fogok húzni. De nem ám kicsit, hanem kurvára nagyot.

– Jól van na – a hangjából tudtam, hogy elhúzódott tőlem. Ő pedig az én hangomból, hogy most nem szórakozok.

– Komolyan most akartok indulni? – nem túl lelkesen, de felültem és utat engedtem egy állkapocs törő ásításnak. – Még alig jött fel a nap.

- Igazából már tíz óra van. Anya mondta, hogy hagyjalak aludni, de én már indulni akarok, szóval...

- Szóval takarodjak készülődni, mi?

-Aha, valami olyasmi.

Toma megágyazott, míg én átöltöztem, majd a nappaliba lépve szembe találtam magam egy nagyon nyüzsgő Nakamura családdal. Mindenki a túra táskáját pakolászta és Toma anyja ellenőrizte, hogy minden megvan-e.

- Nahát, felébredtél? – villantott rám egy őszinte mosolyt. Fogalmam sincs, hogy Toma anyja mit láthatott bennem amit az én anyám nem.

 -  Mondhatjuk úgy is.

-  Ugye nem Toma keltett fel? Megmondtam neki, hogy hagyjon nyugodtan aludni. Elvégre úgy jöttél ide hogy előtte dolgoztál és biztosan fáradt vagy.

Ez a rohadék mázlista Toma. A kisujját sem kell mozdítania és ilyen anyja van.

- De, ő keltett fel – vágtam rá. – De már mindegy.

- Akkor gyere ide Renjike – intett magához Rumi.

- Maradhatnánk a Renjironál? – mentem oda hozzá, teljesen gyanútlanul.

- Maradhatnánk, de nem fogunk – vigyorgott Rumi.

Nem igazán akartam össze verekedni a legnagyobb tesóval, de közel jártam hozzá.

- Na most megnézzük, hogy mennyire vagy kemény legény. Csak mert olyan srácnak tűnsz akinek csak a szája nagy.

- Lófaszt – vágtam rá.

- Igaza van – csatlakozott Toma is. – Ne baszakodj vele Rumi. Sokszor láttam már verekedni.

- Jól van. Nyugi – borzolta össze a hajam a nagy tesó. – Csak szívatom. De Kadan össze rakta a cuccod.

- Itt is van – hallottam a hátam mögül a srác hangját, majd hirtelen valami rohadt nehéz cucc került a hátamra, én pedig a váratlan súly erejétől hátra estem.

Egészen úgy nézhettem ki mint egy hülye teknős akit a hátára fordítottak.

Még Toma apja is nevetett a kiterülésemen. Bezzeg Toma csak mellém állva, mosolyogva lenézett rám.

- Gondolom sejted, hogy nem ez volt az első és nem is az utolsó.

- Volt egy megérzésem – vetettem egy gyors mérges pillantást a nevető tesókra, majd kibújtam a táska pántjai alól, Toma pedig kezet nyújtva felhúzott.

- Üdv a kisöcsék világában. A napjaid meg vannak számlálva.

- Ez nem igazán az én világom.

- Ja, tudom. Szar lehet, hogy eddig te voltál a nagy tesó, most meg te lettél az egyik kicsi – olyan együtt érző pillantást vetett rám, hogy majdnem megsajnáltam.

- Jól van srácok – csapta össze a kezeit Toma apja. – Nyomás ki a kocsihoz, ha már mindannyian megvagyunk és ki szórakoztuk magunkat.

- Tudod mi a jó hír? – vette fel a saját hátizsákját Toma.

- Mi?

- Az hogy mi ketten az én kocsimmal megyünk.

- Mondtam már hogy mennyire szeretem, hogy tudsz vezetni és van kocsid?

- Ha abbahagytátok a buzulást, akkor segíthettek kivinni a kocsihoz a cuccokat – dobott nekem még egy hátizsákot Ichiro. – Öt perc és indulunk.

Kivittük a ház előtt parkoló kocsikhoz a hátizsákokat, hűtőtáskát és az össze csomagolt sátrakat, meg jó sok elcsomagolt kaját.

- Anyád egy fél marhát is hoz magával? – tettem le az egyik ételes táskát.

- Én csak kettőről tudok – vigyorgott ránk Rumi a napszemüvege mögül.

- Akkor jól fogunk lakni, főleg hogy hoz egy gorillát is – vágtam vissza.

Még pár ilyen beszólás után, a hangulat egyre csak jobb lett. De komolyan. Én is jól ki sértegethettem magam, meg Rumi is eléggé belejött, a végén már rohadt röhejes volt az egész.

- Indulhatunk? Még mielőtt elkezditek egymás anyját poénból szidni – szolt közbe Toma.

- Azon már pár perce túl vannak – csatlakozott hozzá Ichiro.

- Akkor épp itt az ideje menni – terelt a kocsijához Toma. – Elképesztőek vagytok – csóválta a fejét.

- Várjatok fiúk – sietett hozzánk Toma anyukája. – Itt van pár szendvics az útra – nyomta a kajákat Toma kezébe. – Nem reggeliztetek semmit.

- De anya – húzta a száját. – Az út alig egy óra. Csak ki bírjuk már odáig.

- Csak azért mondod, hogy ne keljen morzsázni a kocsidba, ugye? – vágta csípőre a kezeit, bosszúsan. – Tisztára olyan vagy ezzel mint apád. Bezzeg Rumi meg állandóan tömi a fejét.

- Most aztán biztos hogy nem – nézett Rumira figyelmeztetően az apjuk.

- Ha enni akar a gyerek, akkor enni fog – vágta rá Toma anyja, ellentmondást nem tűrve. – Ne a hülye kocsi legyen az első, és ezt neked is mondom Toma.

- Jóóóó – nyafogta Toma. Látszott rajta hogy már szívesen elindult volna. – Elviszem a szendvicseidet anya. De most már komolyan megyünk.

Pár perc múlva már úton voltunk, hangosan zenét hallgatva, a megszokott gyorsasággal haladva.

Toma épp Minakot próbálta felhívni, miközben én kicsatoltam az övem és hátra nyúltam a szendvicsekért, amiket a hátsó ülésre dobott, még mielőtt elindultunk volna. Már majdnem elértem amikor a karomra csapott.

- Nem.

- Mi a fasz van?

- Tudod mennyi ideig takarítottam a kocsit mielőtt hazajöttem?

- Tudod mennyire leszarom?

- Nem ehetsz a kocsimban.

- Pedig fogok – megkaparintva az egyik szendvicset, magamhoz vettem és elkezdtem kicsomagolni.

- Nem – csapott újra a kezemre, majd amikor látta, hogy ezzel nem ér el semmit, meg fogta a szendvicsem és próbálta elvenni. – Renji!

- Toma!

- Engedd el!

- Ha el mered venni, meg foglak harapni!

- Nem ehetsz a kocsimban!

- De!

Alig hogy kikapta a kezemből gondolkodás nélkül megharaptam a karját, ő pedig ijedtében eldobta a szendvicset, neki vágva a szélvédőnek, a szendvics belsejében lévő saláta, vaj, paradicsom, szalámi és minden más pedig, jól szét szóródott a kocsiban.

Toma megállt a kocsival és néma döbbenettel nézett végig a kocsiján. Amikor végül kifejezéstelen arccal felém fordult, azt hittem meg fog ütni. Már a nyelvemen volt egy bocsi, de végül ezt mondtam: – Ez a te szendvicsed volt.

Eltelt még egy néma perc, mire Tomából kitört a hangos nevetés. Közben a paradicsom lassan csúszott le az üveg ablakán.

Annyira röhejes volt az egész, hogy én sem bírtam ki nevetés nélkül.

- Komolyan megharaptál? – már sírva nevetett.

- Ja. Éhes vagyok.

- Tessék. Most már mindenhol kaja van – leszedte a paradicsomot és lazán a szájába dobta.

                                                     *

~Haru és Shou~

– Srácok, bocsi a zavarásért, meg minden – hallottam még félálomban Arata hangját az ajtó felől. – De nincs itt véletlen Kisdög?

– Nem, este kizártam a szobából – suttogta Haru. Valószínűleg azt hitte még mindig alszom. – Nem akartam, hogy megint ide hányjon, mint tegnap előtt.

– Basszus – suttogta Arata is. – Meg kell találnom.

– Komolyan Arata, neked nem való állat.

– Nem akarsz nekem segíteni?

– Nem igazán – míg beszélt, közelebb bújt hozzám. Éreztem a kezét a mellkasomon és lélegzetét a fejem tetejénél.

– Ne már. Téged valami oknál fogva szeret Kisdög. Hamarabb meglesz.

– Segíts neki – motyogtam csukott szemekkel.

– Fasza. A hülyeségeddel felkeltetted Shout is.

– Ha már így alakult, akkor nem akarsz te segíteni nekem Shou?

– De. Segítek neked elküldeni Harut segíteni neked – a hátam mögé nyúltam és kitapogatva Haru vállát, megveregettem. – Naaa, menjél Haru – mindezt álmos hangon, továbbra is csukott szemekkel.

– A picsába már Arata, hogy neked mindig van valami nyűgöd – éreztem, hogy Haru felül mögöttem.

– Minél előbb meglesz Kisdög, annál hamarabb jöhetsz vissza a szerelmedhez. Szóval hamar kapd össze magad.

– Éreztem, hogy nem kellene még egy napot maradnunk – morgolódott tovább Haru.

– Gyerünk – parancsolta Arata. – Emeld fel a tepsi segged.

– A mimet?

– Ugye Shou hogy tepsi segge van?

Sejtettem, hogy Arata csak fel akarja húzni őt, de most semmi energiám nem volt ebbe beszállni.

– Ha az lenne neki, már rég kidobtam volna, de ha továbbra is itt jártatjátok a szátokat, én meg nem tudok ALUDNI! – emeltem meg a végére a hangom és Aratához vágtam a kispárnám, majd nyugodtan folytattam. – Akkor titeket váglak ki most.

– Egyre jobban tetszik a barátnőd- dobta Harunak a párnát Arata.

– Ne tetsszen! – dobta vissza a párnát Haru, nem kis erővel, aminek köszönhetően Arata sikeresen megfejelte az ajtót. – Na ha kiheverted az agybajod, menjünk – terelte ki a szobából.

Pár percig csöndben feküdhettem abban a kényelmes ágyban és már majdnem vissza aludtam, amikor meghallottam Arata kiáltását.

- Meg van!

Ezt pedig egy hangos csörömpölés követte.

- Az a büdös dög szét törte anyu egyiptomi vázáját!

- Kis dögnek hívják – érkezett a sértett hang Aratától.

- Ha anyu ezt meglátja akkor szőnyegnek fogják hívni – vágta rá Haru, amin jót mosolyogtam.

- Mi ez a nagy felfordulás? – csatlakozott hozzájuk Haru apja. A két srác pedig rögtön átment két egymásra mutogató kisgyerekbe. Olyanok voltak mint a rossz ovisok akiket rajta kaptak valami rosszaságon. Amikor hangosabbak lettek, már nem bírtam ki és muszáj volt kimennem hozzájuk.

- Fiúk, nyugi – csitította őket Haru apja, amikor beléptem a nappaliba. – Nem számít a váza. Engem csak az érdekel, hogy ki szart a papucsomba – nézett le fintorogva a papucsos lábára. – Úgy siettem ide hozzátok hogy rögtön bele léptem a papucsba.

A két srác lefagyva, némán nézték Haru apját, de belőlem azonnal kitört a nevetés.

- Hát legalább valakinek jól indult a reggel – nézett rám mosolyogva Haru apja.

                              *

Ebéd után Haru már pakolászta össze a cuccainkat.

- Biztos nem akarsz még egy kis ideig itt maradni? Elég kevés időt töltöttünk a családoddal.

- Félsz bemutatni a családodnak? – mosolygott gonoszan.

- Nem. Csak pár nap és már itt sem leszel és arra gondoltam, hogy esetleg akarsz még egy kis időt velük. Igazából azt sem értem hogy most minek megyünk az én szüleimhez – tettem hozzá.

- Mert felhívtak téged hogy hiányzol nekik és hogy szeretnének megismerni engem. Az meg nem baj ha egy kicsit kitoljuk az utazásunkat a Haru szállodához. Egy teljes hetünk lesz ott elromantikázni. De most haza vihetsz, hogy büszkélkedj velem a szüleidnek.

- Hát ez egy kicsit sem hangzott beképzeltnek.

- Úgy csinálsz mintha nem akarnál hazamenni.

- De akarok. Csak most jobban szeretnék inkább veled lenni.

- Így is velem leszel – húzott magához a derekamnál fogva. – Vagy még nem szeretnéd, hogy veled menjek? Csinálhatjuk azt is, hogy haza viszlek, aztán egy-két nap múlva érted megyek.

Hiába próbált olyan arcot vágni mintha nem lenne nagy dolog, attól mèg láttam rajta, hogy fájna neki ha erre igent mondanék. De eszemben sem volt ezt tenni.

- Nem fogjuk ezt csinálni. Ha már hazamegyek, akkor te is jössz velem – lábujj hegyre álltam és adtam neki egy rövid csókot. – De előre szólok, hogy a szüleim nem olyanok mint a tieid.

- Szóval nem gazdag burzsuj alakok? Valahogy túlélem majd.

- Hülye – nevettem az arckifejezésén. – Kedvelem a szüleid – vallottam be.

- Ők is téged. Mondjuk várható volt. Az lepett volna meg, ha nem kedvelnének téged. Anya már le is stoppolt magának.

- Le stoppolt?

- Bizony. Számíts rá, hogy elég sok puccos eseményre el fog hívni, mert apa nem mindenre tudja őt elkísérni. Szóval akár itt leszek, akár nem. Téged mindig zaklatni fog az anyám.

- És Arata?

- Meg ő is – húzta a száját. – Tudom róla, hogy nem meleg, de attól még ne dőlj be neki mindig.

- Most miért hangolod ellenem Shout?

Meglepetten fordultunk az ajtó felé ahol Arata állt egy száll fürdőnadrágban, amit Haru rosszallóan nézett.

- Most mi van? Esküszöm semmi hátsó szándékom nincs. Csak fürdeni mentem. De ti hova mentek? – nézett végig az összepakolt táskáinkon.

- Shou szüleihez, aztán meg a szállodába. Szóval most egy jó ideig nem látjuk egymást – próbált szomorú képet vágni Haru, de inkább volt vidám.

- Vigyetek engem is. Jó fiú leszek.

- Hát persze. Még mit nem – forgatta a szemeit Haru.

- Jól van – fonta össze maga ellőt a karjait. – Ezt megjegyeztem. Bezzeg Shou szeret engem. Ugye Shou?

- Igen.

Erre a válaszra egyszerre kaptam hálás és szúrós pillantást.

- Fasza – morgolódott Haru. – Lett még egy Raink.

Délután még pár óráig ott maradtunk Haruéknál, majd miután elköszöntünk Haru szüleitől és Haru lebeszélte Aratát, hogy velünk jöjjön, ami nem kis küzdelem volt, elindultunk az én családomhoz.

Kicsit messzebb laktunk Haruéktól, így már kezdett sötétedni amikor Haru leparkolt a házunk előtt.

Egy egyszerű, de azért modern kis, krém színű, kertes ház volt. A terasz lámpák megvilágították anya szép rózsáit és a kis halas tavát az előkertben.  

Amikor kiszálltam a kocsiból kinyújtóztatni a lábaim, hátra mentem a csomagtartóhoz, hogy segítsek Harunak kiszedni a cuccaink. Csak egy-két napot terveztünk eltölteni itt, de így is minden cuccunk magunkkal kellett hoznunk Haruéktól.

Nem számítottam a szüleimtől semmi fogadó bizottságra, hogy rögtön kirohannak a házból amint megjövünk és szét ölelgetnek örömükben. Egyáltalán nem ilyen típusok.

Ezért meg sem lepett, hogy most sem törték magukat igazán ilyenek miatt. A táskáinkkal a kezünkben felmentünk a lépcsőn és csöngetés nélkül benyitottam.

– Anyu! Apu! Megjöttünk! – kiáltottam el magam az előszobában.

– Szia kicsim – jött le a lépcsőn az elegáns, térdig érő, fekete koktél ruhájában az anyám.

Szinte semmit nem változott mióta utoljára láttam. Szőke haja a megszokott kleopátra fazonra volt vágva, kék szemei kíváncsian csillogva mérték végig Harut.

– Te lennél Maita Haru? – lépett hozzá egy szelíd mosoly kíséretében.

– Igén. Köszönöm a meghívást... – ekkor jött rá Haru, hogy fingja sincs anyám nevéről.

– Hideki Emi vagyok – nyújtott kezet anya. – Én köszönöm, hogy elkísérted Shout és, minden mást amit értet tettél, amikor mi nem lehettünk vele.

– Ez csak természetes – villantotta Haru a legmegnyerőbb mosolyát, bár ahogy láttam anyám már így is oda volt érte. – És most már legalább tudom, hogy kinek köszönhetően néz ki ilyen jól Shou.

– Oh – olvadozott anyám. – Nagyon köszönöm.

– Még nem is láttad az apámat – emeltem égnek a tekintetem.

– Igaz is – csapta össze anya a tenyerét, mintha most jutott volna eszébe valami. – Joben! Gyere! Mér így is késésben vagyunk a partiról – kiáltott fel apának.

– Hova mentek? – húztam a szám.

– Egy fontos jótékonysági partira – elém lépett és ahogy mindig szokta, amikor valami olyat közöl velem amiről tudja, hogy nem akarom hallani, mert csak felbosszant, elkezdte igazgatni a külsőmet. – Tudom kicsim, hogy nem szereted, de most nem tudtuk megoldani máshogy. Ez most fontos, apádnak ez csak még jobbat fog tenni az előléptetésének – ujjaival végig szántott a hajamon és olyan jó kisfiúsra fésült, míg beszélt. – De ígérem, hogy be fogjuk pótolni ezt is. Rendeltem nektek ételt is itthonra és még azt is megengedem, hogy Milóval bent játszatok a házban.

Mindig Miló volt az ütőkártyája. Nagyon ritkán engedte be a kutyánkat, de amikor azt akarta, hogy ne haragudjak rá, akkor mindig ezzel simította el a dolgot, aztán egy szava sem volt, amikor Miló szét szedett pár dolgot a lakásban.

– Csak nem hazajött a mi kis művészünk? – sietett le apa az emeletről, öltönyben és, kioldott nyakkendőben és kissé zilált szőke hajjal, amit anya azonnal elkezdett igazgatni. – Te lennél az a híres Haru? – nyújtott kezet apa, mosolyogva, amitől csak elmélyültek a ráncok világoskék szemei körül. – Hideki Joben vagyok.

Haru kezet rázott apámmal és intéztek egymáshoz pár kedves szót, miközben anya apa nyakkendőjét kötötte, majd amikor úgy gondolta, hogy apám rendben van, újra felém fordult.

– Jó lesz így kicsim? – simított végig az arcomon. Amikor kicsi voltam, ilyenkor mindig egy ott lévő csoki foltot vagy bármilyen más koszt dörzsölt le az arcomról.

– Van más választásunk? – vontam vállat.

– Jaj ne vágj ilyen arcot kincsem – vágott szomorú arcot anya. – Össze töröd a szívem.

Hogy én ezt már hány alkalommal hallottam?

– Nyugodtan menjetek el anya – kegyelmeztem meg neki. – Mi jól el leszünk Haruval. Körbe vezetem, meg minden.

– Biztos vagy benne? – kérdezte apa.

– Persze. Menjetek mielőtt elkéstek.

– Igaz is – hessegette apát anya. – Mennünk kell.

– Jó, jó. Nyugalom – indult el lazán apa. – Érezzétek jól magatokat srácok és hívjatok ha valami baj lenne – intett nekünk apa.

– Oké. Megleszünk – intettünk mi is nekik. – Ti is érezzétek jól magatokat – mosolyogtam anyára.

– Még egyszer bocsánat kincsem és vigyázz, nehogy Miló valamit rosszaságot csináljon. A konyhában pedig ott az étel – míg beszélt össze vissza puszilgatta az arcom. – Egyetek rendesen és mulassatok ti is jól.

– Rendben. Meglesz – miután elengedett és Harutól is elköszönt egy visszafogott puszival, követte apát, én pedig egy lemondó sóhaj kíséretében becsuktam utánuk az ajtót.

– Hát ez elég gyors volt – szólalt meg Haru egy kis idő után.

– Látod, mondtam, hogy nem olyanok mint a te szüleid – döntöttem oldalra a fejemet, egy szomorkás mosollyal az arcomon. – Az én szüleim ügyvédek, de mégis sokkal elfoglaltabbak mint a te szüleid. Az anyám nagyon karrierista, az apám pedig ugyanez.

– Oké. Igazad van. Az én szüleim egy kicsit mások, de ez nem azt jelenti, hogy a tieid rosszak.

– Tudom. Nem is mondtam, hogy rosszak. Egyszerűen csak a karrierjüknek élnek – vontam vállat.

– Amúgy ki az a Miló?

– Gyere – megfogtam a kezét és bevezettem őt a nappalinkban. Az elhúzható üveg, terasz ajtóhoz léptem és kinyitva azt félre toltam az ajtót, majd fütyültem egy nagyot. – Miló!

Még egy perc sem telt el a fehér boxer kutya már be is rohant az ajtón és a kanapéra ugorva onnan ugrott a karjaimba.

– Haru, bemutatom neked a kisöcsémet, Milót.