- Felkészültél Kalifornia?! - Mick kiabálását a tömeg kiáltása nyomta el. - Igen?! Helyes! Mert itt van a Reckless Roads!

Először én léptem ki a színpadra, ahogy mindig, utánam jött Kin, Haru és Rai. Telt ház volt, ahogy mostanában mindig. Nekem meg kibaszottul le akart szakadni a fejem a migréntől, ahogy mostanában mindig.

- Picsába – hallottam magam mögött Kin mormogását.

Mindannyian rohadt fáradtak voltunk. Már egy éve folyamatosan turnézunk. Koncert koncert hátán, bulik buli után. Kibaszottul megy a szekér, valóra vált a nagy álmunk. Befutottunk ahogy azt akartuk, mindenki minket akar. Még a seggemben is kamera van ha kilépek az utcára.

Nincs ezzel gáz. Elvagyunk vele, csak ez a kurva fejfájás ne lenne.

- Minden oké? - bökött meg Rai ahogy elhaladt mellettem, majd levette a felsőjét és felkapta a gitárját, mire az összes nyálcsorgató tyúk visítozni kezdett.

- Ja – bólintottam neki – Csak leszakad az agyam.

- Ezt még kibírod – úgy vigyorgott mint egy gyerek a cukorkabolt előtt. - Holnap már pihenés.

- Alig várom – feleltem szárazon, majd a mikrofonba kiáltottam. - Helo Kalifornia – ha lehet még többen sikoltottak mint Rainál. - Remélem száraz a bugyid, mert ezután már nem lesz az.

Három órával később már a hotelunkban voltunk kiterülve. Max általában egy egész lakosztályt bérel ahol mind a négyen elvagyunk. Szerinte így könnyebb minket szemmel tartani, szerintem meg lusta simán négy szobát bérelni.

- Nem Bibiri-kun, nem megyünk arra a fos helyre nyaralni, tudod mit gondolok a franciákról – hisztizett a telefonba Rai miközben tömte magát a konyhában. - Nem, nem azt. Baugettel kardozó, csiga evő, divat buzi mind.

- Ti használhatjátok a B betűs szót? - kérdeztem, mellé ülve a pulthoz.

Rai értetlenül nézett rám.

- Buzi.

A válasz egy szemforgatás volt.

- Igen, itt van – válaszolt újra Seikonak, majd felém fordult. - Bibiri-kun puszil téged.

- Tartsd meg magadnak – fintorogtam, majd elkezdtem kicsomagolni a saját kajám.

- Ne kelljen már a Louvre miatt ott nyaralnunk – most már tényleg nyafogott. - Jó, még átgondolom. Menj Kicsi. Nagyon szeretlek.

- Fasza – ejtette a telefont a pultra.- Most nézhetek egy másik helyszínt az eljegyzésre.

Erre sikerült félre nyelnem a sajtburgeremet.

- A mire?!

- El akarom jegyezni, gondoltam majd a Louvreban, már mindent elterveztem, de nem egy hét múlva, mert amit akarok ahhoz idő kell.

- Mi a fasz?

- Ja – nézett rám. - Megkomolyodom – mosolygott mint aki teljesen elégedett magával.

- Olyan nincs – csatlakozott Kin is.

- Te tudtad ezt? - néztem Kinre, egy bólintással válaszolt. - Kihagytok mindenből.

- Dehogy, csak lefoglalt az agyrákod – magyarázkodott Rai. - De Sei el akarja nekem baszni. Zabszem a seggemben.  

- Ha majd egyszer neked is lesz rendszeres migréned akkor…

- Az a te bajod hogy öregszel - vágott közbe. - 27 évesen ennyit nyafogni egy kis fejfájás miatt. 

Legszívesebben megütöttem volna, de inkább csak folytattam az evést, hogy minél hamarabb ágyba kerüljek és kialudjak egy hónapnyi alig alvást. Még lesz alkalmam bőven szájba verni, úgy is mindig ad rá okot. Rai nekilátott újra szervezni az eljegyzést, Kin is leült enni velünk, később Haru is csatlakozott, időközben a téma át terelődött a holnapi programunkra. 

A mai volt az utolsó koncertünk a turnéból, holnap pedig vissza repülünk Los Angelesbe. Kapunk egy hosszabb pihenőt, hàtha írunk utána pár új dalt. Mindig erre megy ki a játék. Már kiadtunk két albumot és eddig mindkettőt zabàlta a nép. Legtöbbet itt az államokban koncertezünk, de még mindig otthon a legjobb. Japánban mindig összefutni valami ismerős arccal, aztán leülni sörözgetni, baromkodni. Azok a legjobbak. 

Összességében nem olyan szar ez. Hosszú, véget nem érő meló, dràga, puccos helyeken, drága kajákkal, bolond készséges rajongókkal és persze rohadt sok pénzzel. Én imádom, azt csinálom amit mindig is akartam. Kibaszott fárasztó szokott lenni a vége és bevallom addigra màr én is azt akarom, hogy vége legyen. De amikor véget ér, na akkor csap arcon a valóság. 

Amikor otthon ülök a kibaszott minimalista, kurva drága los angelesi lakásomban, teljesen egyedül, mint valami szerencsétlen fasz és azon gondolkodom mit tegyek. 

A turné utáni első napokban még úgy ahogy elvagyok. Bezárkózom egy napra és minden létező szar filmet megnézek. A második napon már kezdem hiányolni a társaságot, szóval felhívom Kurvát, hátha van kedve átugrani szexelni. Ha szerencsém van akkor eljön és egy hétig elvagyunk, ha nincs akkor felhívom valamelyik gruppit akivel addig együtt tudok lenni míg nem kezd el becézgetni meg célozni egy esetleges kapcsolatra velem. Szóval egy napot el tudok ütni vele. A következő napok már nehezebbek. Eltelik egy hét és màr ott tartok hogy felhívom a családom, hogy megtudjam mi van velük. Rá pár napra meg Tomàt hívom, de akkor már a végét járom és ki vagyok éhezve teljesen egy kis figyelemre. Végül pedig felhívom Maxet hogy szerezzen nekem valami melot. Lehet egy reklám felvétel, interjú, szereplés, kolab egy másik bandával. Bàrmi. 

Így kerültem most is ebbe az összecsukható székbe egy sminkesre és stylistra várva. 

A többieknek könnyű, Rainak ott van Seiko, Harunak Shou, Kinnek meg Airi. Én nem vágyom semmi ilyenre. Dehogyis. Csak egy kis figyelemre. Ennyi együtt töltött idő után szar egyedül lenni…

Manami

Volt màr olyan, hogy megláttál egy iszonyatosan dögös srácot és azt mondtad: bassza meg, igen! Ez a pasas lesz egyszer a férjem!? 

Bárcsak azt mondhatnàm hogy amikor először találkoztunk, nem ez volt az első gondolatom, hanem hogy egy beképzelt hülye seggfej. 

Bár nem most láttam őt először, de amikor Clara barátnőmmel elindultunk, hogy a fotózáshoz elkészítsük a következő modelt és én meglàttam őt, azt hittem kiugrik a szívem. Rettenetesen izgultam.

Ott ült egy sminkasztal előtt, arra várva hogy Clara ki sminkelje és egyszerűen odàig voltam hogy élőben, ilyen közelről mennyivel dögösebb. A fehér hajtincsből idővel az egész haja felső része fehérre lett festve, oldalt fel volt nyírva a fekete haja és a fehér rész kissé kócosan állt a fején, mintha ma már többször beleturt volna. A piercingjei még mindig megvoltak, ahogy a fültàgítói is és az a felsőbbrendű arckifejezés is, mintha bármelyik pillanatban elküldhetne a fenébe. 

- Szia szépfiú- mosolygott rá Clara.

Eddig a telefonját nyomkodta, most viszont minket nézett azokkal az igézően kék szemeivel. Amikor Clararól rám nézett bizsergett a bőröm a pillantásától, ő pedig egy pillanatra össze vonta a szemöldökét.

- Sziasztok. 

Ha nem lett volna itt Clara, biztos szét folyok a padlón a hangjától. Élőben sokkal jobb volt, az a mély bariton egy kis rekedtes beütéssel. 

- Én Clara vagyok a sminkes, Manami pedig a stylist - mutatott rám, én meg csak álltam ott mint valami szerencsétlen. Azt se tudtam hogy szólítsam meg. 
- Manami? 

Azt hittem csak képzeltem ahogy kimondja a nevem. 

- Igen - válaszoltam, megtalálva a hangom. - Én is japán vagyok - megvontam a vállam egy félszeg mosoly kíséretében. 
- Én Renjiro vagyok.
- Tudjuk szívem - kacarászott Clara egy legyintés. - Olyan híres vagy te is meg a bandád is, hogy mostantól szerintem soha senkinek nem kell elmondanod hogy ki vagy. Na most hogy ezen túl vagyunk, enedd meg hogy még vonzóbbá tegyem ezt a pofit.

Nem túl lelkesen, de Renjiro hagyta Clarának hogy ki sminkelje, míg én kiválasztottam számára a megfelelő ruhákat. 
- Kész is vagy - lépett hátra elégedetten Clara. - Tiéd Manami. 

Bárcsak az enyém lenne. Gondolatban eleresztettem egy ábrándos sóhajt. 

Rám nézett, én meg egy pillanatig azt se tudtam miért vagyok itt. 
- Ő ize…van pár ruha amit már összeszedtem - közben alig mertem a szemébe nézni. Szinte éreztem ahogy elönti a pír az arcom. Oda vittem neki az első ruhát. - Ez lenne az első szett.

- Öltöny? - kérdőn vonta fel a szemöldökét. 
- Ő…igen - nem igazán értettem mi gondja az öltönnyel. - A fotózás témája az eleganciához köthető. 
- Jaaa hogy ez egy fotózás lesz - úgy beszélt mint aki azt se tudja milyen programon van.
- Hát…igen…egy híres divathàz fotózásán vagyunk - magyaráztam neki. Egy kicsit vártam hogy mikor fog az arcomba nevetni, amiért hülyének nézem.
- Hát jó - vállat vont és elkezdte levenni a ruháit. 

Amikor levette a pólójàt és láthattuk a kockás hasát, a mellbimbó piercingjeit és tetoválásait, hát…én azt hittem elájulok, de azt biztosan hallottam ahogy Clara élesen beszívja a levegőt. 
- Nem akarsz átmenni az öltözőbe kicsi szívem? - kérdezte Clara.
- Minek? - közben már a nadrágját dobta le. 

Csak alsógatyára vetkőzött, de én a mennyországban voltam a látványtól. Egy idő után Clara oldalba bökött és némàn tátogva mondta, hogy ne bámuljam màr ennyire. 
Sajnos hamar végzett és már a nyakkendővel bajlódott. Fogalmam sincs honnan vettem a bàtorságot, de odaléptem hozzá elhessentettem a kezét. 

- Várj, majd én segítek - ahogy összeért a kezünk egy pillanatra levegőt sem vettem, aztán a következő pillanatban màr éreztem az illatát. Fürgén megkötöttem a nyakkendőjét, de ahogy felnéztem a szemeibe, teljesen elvesztem. Olyan szép szemei vannak és az illata megvadít, bele tudnék harapni a srácba. Épp azon gondolkodtam vajon mit szólna hozzá amikor megjelent Max a menedzsere. 
- Kész vagy? - türelmetlenül állt az ajtóban. 
- Igen - mormogta Renjiro még mindig engem nézve. Nem létezik hogy én is olyan hatással lehettem rá, mint ő rám. Az meg biztos hogy nem emlékszik rám. Kizárt. 

Lassan elfordult tőlem és ment Max után, de az ajtóban megtorpanva visszafordult. 
- Manami? 
Vártam egy kicsit, hevesen dobogó szívvel, mire rájöttem hogy a teljes nevem érdekli. 
- Nakamura Manami. 
- Gondolhattam volna - csóválta a fejét mosolyogva, majd vetett rám egy utolsó pillantást és elment.