1739 – Észak-atlanti óceán, a Mizu no usagi (Vízi nyúl)hajó

Még egy nap, még egy hosszú, hajón töltött nap és Angliába érünk. Kiteszem a rakományt, el engedem a legénységet pihenni és végre én is pihenhetek egy kicsit.
Fárasztó és hosszú az út amit az óceán sem könnyít meg. Odakint fúj a szél, ami kedvez a vitorlának és ezáltal gyorsabb a hajó, de a hullámok hatalmasak, a rakomány pedig nehéz, az embereim fáradtak, de bízom bennük. Míg én itt lent, a gyér olajlámpa fényében tervezem a következő utat, tanulmányozva azt a sok térképet kiterítve az asztalomon, ők odafent végzik a munkájukat.
– Kapitány! – rontott be a kabinomba Amai.
– Mi az? – kérdeztem, fel sem nézve az előttem heverő térképekből.
– Kezd csillapodni a vihar – kapkodta a levegőt, míg kisöpörte az arcából vizes haját.
– És ez rossz? – néztem rá értetlenül. – Miért zavarsz ilyen baromságokkal?
– Nem ez kapitány, nem ez a baj...
– Hát akkor?
– Kalózok! – vágta rá. – Még távol vannak, de a szélnek köszönhetően gyorsan haladnak felénk.
Kalózok. A szó ami a legképzettebb legénységet is félelemmel tölti el, ha csak egy pillanatra is.
– A franc – össze szedtem a térképeket majd követtem Amait, fel a fedélzetre.
A fedélzetre lépve megcsapott a kinti hideg szél, de nem törődtem vele. Felrohantam a kormánykerékhez, amit most Shou kormányzott.
– Kapitány – biccentett, míg én elvettem Amai látcsövét, de a kalózhajót már így is láttam messziről. Lobogó fekete vitorláit, a kalóz zászlót, azt a sötét hajót amit ha nem világított volna ki pár olajlámpa valószínűleg elvész az esti sötétségben.
A szememhez emeltem a látcsőt és megnéztem jobban a hajót, hátha észreveszek valami lényegesebb dolgot, de semmi, csak pár mozgolódást a hajón, de semmi több.
– Mennyi az esélye annak, hogy lehagyjuk őket és nem tudnak beérni? – fordultam Shouhoz.
– Elég kevés uram – vallotta be. – Sajnos a széljárás nekik kedvez míg a mi vitorláinkat csak néha néha szeretgeti meg. Reméljük nem azok a vérmes fajta kalózok mint akik pár hónappal ez előtt felakasztották a saját hajójukon a Ryu hajó legénységét.
– Azért tegyük meg amit csak lehet – adtam vissza a látcsövet Amainak. – Szóljon mindenkinek, hogy készüljenek fel.
– Igen is kapitány – meghajolt és gyorsan lerohant a legénységhez akik engedelmesen követték a parancsot.
Fél óra múlva a kalózhajó még közelebb járt, de a legénység már felkészült, ahogyan én is, így amikor a sötét hajó a Mizu no usagi mellé ért és megcsáklyázták a hajót, már nem maradt más választásunk.
– Kapitány – lépett mellém Amai. – Tárgyalni akar velük?
– Ez a célom, de ez rajtuk is múlik.
Pár perc múlva, amikor a két hajó közt már alig volt hely hirtelen a kalózhajó szélein felbukkantak a félmeztelen, szakadt vagy koszos ruhákban a kalózok.
– Hayashida Seiko kapitány vagyok! – kiáltottam át nekik. – A Mizu no usagi kapitánya – erre páran nevetésben törtek ki a kalózok közül. – Tárgyalást ajánlok.
A kalózok röhögve átugrottak a mi hajónkra, méregetve az embereimet és a hajót. Körülnéztek, de még nem tettek semmit.
– Tárgyalni akarsz velünk? – állt a kalóz hajó korlátján, egy kötélbe kapaszkodva, egy félmeztelen, vörös hajú kalóz.
– Ez a célom, a diplomácia és nem a vérontás.
– És mi van akkor ha mi csak ölni jöttünk? – ugrott át a hajóra és elindult felém. A többi kalóz azonnal el állt az útjából ahogy az én legénységem tagjai is.
Valami volt ebben a férfiban, valami vad, erős, fékezhetetlen... Már abban ahogy felsőbbrendűen sétált az emberek között, mintha csak valami isten lenne.
– Te vagy a kapitányuk?
– Igen én – állt meg előttem, felszeget állal. – Harada Rai.
– Akkor tárgyalást ajánlok.
Csillogó zöld szemeivel mélyen az enyémbe nézett, majd lassan egy féloldalas mosolyra húzta az ajkait.
– Elfogadom.
Rövid időn belül már egy asztalnál ültünk a fedélzeten, egymással szemben. Elmondtam neki az úti célunk és hogy mit szállítunk. Közben végig úgy nézett rám mint aki fel akar falni, ami riasztó is lehetett volna, de számomra nem volt az.
– A tiétek lehet a sake szállítmányunk fele – ajánlottam fel. – Cserébe elengedtek minket és mindenki megy a maga útjára.
– Én valami másra gondoltam – simított végig borostás arcán.
– Mi másra?
– Azt mondtad, hogy a hajód a Mizu no usagi.
– Igen – nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.
– Úgy hallottam, hogy valami sokkal értékesebbet szállít a hajód mint pár szaros japán porcelán, sake vagy akármilyen más kibaszott selyem.
– Akkor téged átvertek – vágtam rá és igazat is mondtam. Ezeken kívül semmi más értékes dolgot nem szállít a hajóm.
– Szerintem meg te akarsz átverni – mosolygott gúnyosan. – De már mindegy – fel állt, de közben végig engem nézett. – Már úgy is tudom, hogy mit akarok és el is veszem.
Alig hogy ezt kimondta a kalózok közül valaki hangosan felkiáltott és a többi kalóz máris kardokkal és más fegyverekkel a legénységemre rontott.
– Ha azt hiszed, hogy könnyen hagyni fogjuk magunkat akkor nagyon tévedsz – rántottam ki én is a kardom, míg a vörös hajú vigyorogva állt előttem.
– Akkor legalább jól ki szorakozzák magukat az embereim – rántott kardot Harada is.
Körülöttünk egymáson csattantak a kardok, kiáltások és a harc zaja töltötte be a levegőt.
Amint készült lecsapni a kardjával én is harcba lendültem és viszonoztam a csapásokat.
– Amint ezzel végeztünk... – védtem ki a támadását. –...Le foglak tartóztatni és börtönbe foglak záratni.
– Ugyan már – nevetett ki, míg a kardot forgató keze meg sem állt. – Ugyan olyan nyúl vagy mint amilyen a hajód. Nem, te sokkal nagyobb nyúl vagy – gúnyolódott, mire felé suhintottam a kardommal, de kitért előle. – De tetszik a vehemenciád és a kitartásod. Nem rossz egy úri kutyától.
– Ne a szád járjon te tengeri szemét! – csaptam le ismét, amivel megtántorítottam, de gyorsan vissza vágott.
– Mond csak te nyúl – vigyorgott le rám, míg kardjával próbálta megvágni a kezem, de gyorsaságomnak köszönhetően nem ment neki. – Vár odahaza valaki? Akinek elküldhetem a darabjaidat palack postán?
Nem válaszoltam. Körülöttem már pár emberem el esett a legénységből, de Harada emberei is ritkultak, ami jó jel volt.
Közben a szél új erőre kapott és az eső is esni kezdett.
– Ez vagy a te szerencséd lesz, vagy az enyém! – kiáltotta túl a szél és a tenger tombolását Harada.
– Ha meghalsz végre, akkor az enyém lesz!
Harada ki hátrált a hajó szélére és én követtem, már épp átlendült a hajó korlátján, tudtam, hogy csak át akar csalogatni a hajójára, amit nem értettem, így amikor át ugrott az én korlátomról a saját hajójára, én a korláton állva néztem vissza rá.
– Megfutamodsz?! – kapaszkodtam a kötélben ami tartotta a vitorlát, de ez volt életem egyik legnagyobb hibája, ez a figyelmetlenség.
A kötél feszült és a csörlő, ami rögzíti, elszakította a kötelet. A vitorla felrántotta a kötelet, azzal együtt engem is, de én barom rögtön elengedtem és három vagy talán négy méteres magasságból a kalóz hajó fedélzetének a padlójára estem, nem valami puhán. Egy pillanatra levegőt sem kaptam a hátamba nyilalló fájdalomtól, közben éreztem az arcomba hulló esőcseppeket, amik eláztatták a ruhám és a hajam.
Amikor kinyitottam a szemem, csupán pár pillanat telhetett el de láttam mint a kalózok vissza vonulnak a saját hajójukra, az az oda ahol én feküdtem. Megpróbáltam fel ülni, de a fájdalom nem engedett.
– Hát ez meg? – hallottam egy ismeretlen hangot a közelből.
A hang irányába kaptam a fejem és egy kék hajú srác állt karddal a kezében.
– Sajnálom – vigyorgott le rám gonoszan, közben előhúzott egy hosszú kést. – Mi nem ejtünk emberi zsákmányt – azzal a vállamba szúrta a kését és miután kirántotta, már készült újra lesújtani amikor Harada elkapta a kezét és kirúgva alóla a lábát, kicsavarta a kezéből a kést, majd maga előtt letérdeltette, hátra húzta a fejét a hajánál fogva és lassan végig húzta a nyakán a kést, de hiába vérzett, nem vágta át a nyakát rendesen, hogy megölje.
– Ez egy kibaszott hiba volt – morogta a srácnak.
Már nem hallottam, hogy a kék hajú mit mondott, mert teljesen elnyelt a sötétség.

*

– Nyuszi – hallottam a suttogást. – Gyerünk Bibiri-kun – éreztem az ajkát a fülemnél. – Nem aludhatsz napokig.
– Mi? – leheltem erőtlenül.
– Kelj fel vagy kibaszlak a nyílt óceánba!
Kinyitottam a szemem, de az éles fény miatt rögtön be is csuktam.
– Hol vagyok? – próbáltam megmozdítani a kezeim, de össze voltak kötözve a hátam mögött.
– Az Aru yoru fedélzetén- hallottam távolabbról az ismerősnek tűnő hangot.
Megpróbáltam még egyszer kinyitni a szemem és miután megszoktam a fényt rögtön körbenéztem. Egy hajó kabinjában voltam, ami teli volt könyvekkel, csillogó holmikkal, értékes dolgokkal, és riasztó dolgokkal is. Az egyik szekrényen pár koponya nézett vissza rám. Nem messze tőlem pedig volt egy nagy ágy, amiben két kurva aludt meztelen.
– Mit akarsz tőlem? – néztem Haradára, aki egy asztalnál ült, feltett lábbal.
– Az attól függ, hogy mit tudsz adni nekem – nézett rám ravaszan, míg egy arany érmét mozgatott az ujjai között.
– Nem kérhetsz értem váltságdíjat. Nincs senki aki fizetne értem. Tehát ez a terved elbukott.
– Nem is gondoltam semmi ilyesmire.
– Akkor miért nem öltél meg még?
– Mert tudom, hogy van számomra valamid – mosolygott sejtelmesen.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
– Akkor majd felnyitom a szemed – fel állt és lassan hozzám sétált.
Olyan halkan mozgott mint egy párduc és olyan finoman is. Ahogy jobban megnéztem, be kellett, hogy valljam, hogy egy kalózhoz képest nem is nézett ki rosszul. Hosszú vörös haját most felkötötte, felül csak egy kigombolt sötét ing volt rajta, ami láttatni engedte izmos felsőtestét, ami meglepő módon nem volt teli sebhellyel ahogyan azt egy kalózról gondolnám. Egy feszülő bőrnadrágot hordott ami passzolt az ingéhez és a térdéig érő bőrcsizmához, amit viselt.
Mire észbe kaptam már ott guggolt előttem és hiába próbáltam elhúzódni előle, sarokba szorított. Már a legrosszabbra számítottam amikor a vállamhoz nyúlt és megnézte a sebem amiről már el is felejtkeztem.
– Egész szépen gyógyul. Mázlid van, hogy Maro a válladba szúrt és nem máshova.
– Mi lett a legénységemmel?
– Páran meghaltak – vont vállat mintha nem lenne fontos.
– És akik életben maradtak?
– Azok a legénységem foglyai.
– Ahogy én is?
– Nem – mosolygott oldalra biccentett fejjel. – Te az én foglyom vagy.
– Miért érzem azt hogy én sokkal rosszabbul jártam?
– Velem csak jól járhatsz – állt fel és elindult a lányokhoz.
Azt hitte, hogy lerázhat ennyivel? Nem hagyom magam csak úgy.
– Mi lesz az embereimmel? Hányan élték túl? Mi lett a hajóval? – zúdítottam rá a kérdéseket, de nem figyelt rám. – Harada kapitány! – kiáltottam rá, mire, félig az ágyra mászva rám nézett.
– Hívj csak Rainak – majd vissza fordult a lányokhoz akik közül az egyik már felébredt.